"– És elõbb – utóbb rájössz majd te is – toldotta meg Zsiga –, hogy nem a százat meghódítani mûvészet, hanem az egyet kiválasztani és megõrizni. Csak az a baj, hogy mire az ember ezt megtanulja, elfogy az élete."
T.Ágoston László
Pótnászút
Hárman álltak a
megállóban autóbuszra várva. Pista, a kefefrizurás, kigyúrt izmú, jóképû,
harmincas fiatalember, Feri, a dérütötte ötvenes, meg Zsiga, az ülepig érõ
homlokú, nyugdíjba készülõ veterán.
– Könnyû már
nektek – folytatta a telepen kezdett disputát Pista.– Zsiga bátyám, te jövõre
veszed a kalapodat, és ki se ejted többé a szádon a Klim Kft nevét. A postás
minden hónapban a kezecskédbe számolja a dohányt, és süttetheted a hasadat a
napon.
– Ami a Klim
Kft-t illeti, most se gyakran mondogatom a nevét, mert beletörik a nyelvem. A
napozás meg attól függ, mekkora lesz a napfény adója. Mert a vízért már
fizetünk, a levegõért is kiróják ránk a környezetterhelési adót. A napfény ma
még ingyen van, de hogy mennyiért adják holnap?…
– Mi akartuk,
hogy így legyen – kottyant közbe Feri. – Mi akartunk nyugatra utazni, mi akartuk
a szabad vállalkozást, a több párt rendszert, meg a szólásszabadságot, meg a…
– Olyan dolog
ez, Ferikém – vágott közbe a fejét ingatva az idõsebb –, mint amikor az ember
elkezd udvarolni egy gyönyörû kislánynak. A fene majd megeszi, hogy megfoghassa
végre a kezét. Az meg gondol egyet, és puff, beleül az öledbe, és kiderül, hogy
nincs is rajta bugyi. No, akkor te mit képzelsz róla?
– Nagyon érdekes
hasonlat, bár én…
– Látjátok, itt
ütközik ki a generációs különbség – nevetett föl Pista. – Amíg ti vágyakoztok,
meg képzelõdtök, én gyorsan megdugom, aztán majd kiderül, mire volt jó az egész.
– Az, aztán
mehetsz a bõrgyógyászatra… Ezért van köztetek olyan sok aidses, meg mindenféle
nemi betegség…
– Lehet, bár ti
se voltatok jobbak nálunk. Az viszont biztos, hogy a ti tempótokkal soha nem
jutnánk túl a kézfogáson. Még hogy kézfogás? – akadt el a szava. – Látjátok azt
a csajt a túloldalon? Apám!... Ha azokat a dudákat kézbe veszi az ember, akkorát
szólnak, mint hajókürt az esti ködben… Ezt nem szabad ilyen messzirõl nézni.
Viszlát! Ha reggel netán késnék egy kicsit, tudjátok be annak, hogy léket kapott
a hajó, és éppen süllyed. A kapitány meg ott áll a parancsnoki hídon és
szalutál.
– Szélhámos –
jegyezte meg félhangosan Feri, s az elrohanó Pista után nézett. – Az elõzõ
munkahelyérõl is ezért rúgták ki. Összeszûrte a levet a fõnöke barátnõjével.
Pedig állítólag nagyon csinos élettársa van. Én ugyan még nem láttam, de a
Forgóné ismeri. Õ mondta.
– Lehet, hogy
szélhámos, de jó szeme van. Az a nõ még az én véremet is fölpezsdítette. Látod,
ez az élet legnagyobb igazságtalansága, hogy az ember teste elõbb öregszik, mint
a lelke. Én bizony még el-elnézegetem a lányokat. Lehet, hogy szót érteni nem
tudnék velük, de tetszenek.
– Inkább mondd
úgy, hogy tetszenének. Azt hiszed, én nem így vagyok velük? Csak hát a mi
korunkban már nem illik ezt kimondani. Volt idõ, amikor én is hasonlóképp
futottam a dudák után, meg minden, de ma már… Egyszer nagyon pofára estem. Régen
volt már, több, mint húsz éve. Akkoriban nagy divat volt a disco. Éppen két
házasság között voltam, facér harmincas. Nyár volt. Balaton, minden dugig
üdülõkkel. Alig lehetett bejutni a discóba. Volt egy ismerõs pincér, õ vitt be.
Táncolgattam fûvel-fával, próbálkoztam…hát valahogy úgy, mint ez a Pista gyerek.
Egyszer csak hallom ám, hogy a hátam mögött beszélgetnek a srácok. Egymásnak
mondják, de úgy, hogy én is halljam. Azt mondja az egyik: „Ez az õsz, öreg csávó
le akarja nyúlni a csajomat.” Elég korán elkezdett mákosodni a hajam, lehet,
hogy idõsebbnek néztem ki, a koromnál. „Ez?” kérdi a másik. „Belekössek? De
aztán gyertek ti is, nehogy egyedül maradjak!” Hátra néztem, voltak vagy hatan.
Elõször arra gondoltam, hogy majd én megmutatom nekik. Aztán arra, hogy mi
lenne, ha beszélnék velük? Végtére is… Aztán fizettem, és elmentem haza. Nem
jöttek utánam. No, akkor voltam utoljára discoban…
–Hát ez az –
sóhajtott föl Zsiga. – Mindennek megvan a maga ideje. Csak az a baj, hogy nem
akarja elhinni az ember, hogy az övé már lejárt.
– Ez a másik
bökkenõ, az idõ. A gutaütés kerülget, amikor elkezdek udvarolni az asszonynak, õ
meg elhesseget, hogy még meg kell csinálni ezt,meg azt, meg majd este, ha
elalszanak a gyerekek… Amikor meg végre ágyba kerülünk, megsimogatja az arcomat,
ásít egy nagyot, bejelenti, hogy hulla fáradt, „aludjunk, apukám!”… Aztán
elfordul, és már fújja is a kását. Én meg csak nézem a plafont, és nem tudom
eldönteni, hogy áldott jó asszony a nejem, vagy már megint hülyére vettek… Volt
idõ, amikor én is bevágtam a durcást, fölöltöztem, aztán csak két-három nap
múlva mentem haza. Haragudott, hát persze, hogy haragudott. Azt hazudtam neki,
hogy eszméletlenre ittuk magunkat a haverokkal, azért nem tudtam hazamenni. Azok
meg természetesen igazoltak. Aztán vettem neki egy csokor fehér szegfût, mert az
volt a kedvence, és helyre állt a béke. De ahogy így visszagondolok, lehet, hogy
sejtett valamit, mert ha komolyabban összedurrantunk, néha fölemlegette a
kurváimat. Nem név szerint, csak úgy általában. Én meg behúztam a nyakamat és
úgy tettem, mint aki nem is hallja. Jól kerestem, haza adtam a pénzt, a család
nem látta kárát. Volt némi mellékesem is, amirõl nem szólt a fáma. Most már így
hatvan felé, hazafelé el is lustul az ember, megkopik a vadászszenvedély.
Megnézem, hogyne nézném, de tudod fájós lábbal már nehezen ugrik a bolha… Hát
ezt jól megbeszéltük, nézd, jön is a buszom! Viszlát holnap! Kíváncsi vagyok,
mire jut ez a Pista gyerek.
– Ne félj,
elmeséli, csak gyõzd hallgatni a történeteit!
Zsiga busza is
hamarosan megérkezett, még ülõhely is akadt rajta. Kettõs ülés, az ablak mellett
egy mosolygós arcú, középkorú nõvel. Ahogy ült, kissé fölcsúszott a szoknyája,
kivillantak a térdei. Kifejezetten csinos, sõt kívánatos – állapította meg a
férfi, s gyorsan letelepedett mellé, mielõtt még más elfoglalta volna a helyet.
No, vén kandúr,
most legeltetheted a szemedet – berzenkedett magában –,mert többre úgy sem futja
a kurázsidból. Attól félsz, hogy lebácsiz, ha megszólítod. Aztán meg itt
süllyednél el szégyenedben, ha meglátná, meghallaná valaki ismerõs. Arról nem is
beszélve, micsoda botrány kerekedne, ha megtudná a család. „Micsoda? A papa
leszólított egy nõt a buszon? Az õ korában? Te jóságos Isten! Orvos látta már?”
A legifjabb Zsiga, a tizenhat éves kisunoka viszont ártatlan mosollyal kérdezné:
”Legalább jó csaj volt, papa? Olyan belevaló, amelyik megéri?”
A nõ elmélyülten
nézett kifelé az ablakon, mintha erõsen gondolkozna valamin. Olykor bólintott
egyet, aztán megrázta a fejét. Végül odafordult a férfihez és megfogta a kezét.
– Megvan. Zsiga
bácsi. Ugye maga a Túri Zsiga bácsi? Azért ült mellém, mert maga is megismert.
– Tényleg,
nagyon ismerõs, mintha már találkoztunk volna valahol, de ha agyonütnek se tudom
megmondani, hol.
– Ejnye, Zsiga
bácsi… Hát nem emlékszik? Maga mûvezetõ volt az esztergályosoknál, én meg
bírólány az üzemirodán. A Zsuzsi…
– Tényleg –
ütött a homlokára az öreg – a kis Zsuzsi, a Toma Zsuzsi… Jól mondom, ugye? Hát
annak már van vagy huszon… hány éve is?
– Huszonhárom.
Délceg, szigorú, de igazságos ember volt a Zsiga úr. Mindig így emlegettük. De
hová lett a kis kefe bajusz? Az a kackiás kefe bajusz?
– Levágtam.
Kopasz fejhez nem illik a kefe bajusz. Te meg olyan vékony, hosszú hajú kislány
voltál…Döglöttek utánad a srácok…
– Azóta húsz
kilót gömbölyödtem, és levágattam a hajamat. Így jobban tetszem a fiaimnak. No,
meg az apjuknak is – tette hozzá hamiskás mosollyal.– Bocs, de a következõ
megállóban leszállok. Kiengedne, Zsiga bácsi? Úgy örülök, hogy találkoztunk –
csicseregte, s búcsúzóul egy puszit nyomott az öreg arcára. Õ meg csak állt az
ülés mellett ünnepélyes pózban, mint akit most ütöttek lovaggá, s nem értette,
miért viselkednek úgy a többiek, mintha mi sem történt volna.
*
A feleségét a
konyhában találta. A tûzhely körül sürgölõdött, mint ahogy minden este szokta.
Mögé lopakodott, huncutkodva megpaskolta a fenekét, majd a nyakába cuppantott
egy leheletnyi csókocskát.
– Szia papa! –
fogadta az asszony.– Loncsos vagyok, gõzbe fõlök. Tedd magad kényelembe, rögtön
tálalok!
– Mindent a
testnek, a lélek meg éhezzen?
– Mi kéne a te
árva lelkednek, Zsigmond?
– Te kellenél,
édes lelkem, téged szomjazlak immár harminc éve.
– Jól ismerem a
te nagy szomjúságodat, oltogatom is, ahogy tõlem telik, de lásd be, Zsigám,
hogy én is csak egy szerencsétlen pária vagyok, aki nappal dolgozik, este
vacsorát fõz, de közben a gyerekek, de közben az unokák, meg a lakás szalad,
mosni kéne, takarítani kéne… Soroljam tovább?
– Ne sorold,
Sárikám, ismerem a repertoárt. Csak tudod az a baj, hogy miközben a kifogásokat
sorolgatjuk, elfogy az életünk. Ki tudja, hány jó évünk van még hátra, amíg
örülhetünk egymásnak? Ma még minden a miénk, de ki tudja, mikor jönnek a jajok,
meg a bajok, a betegségek, és nincs tovább. Ha meggondolom…
– Elismerem,
igazad van. Itt az ideje, hogy itt hagyjunk csapot – papot, és elutazzunk arra a
bizonyos pótnászútra, amit már évek óta tervezgetünk. Nem titkolózom tovább.
Csak a vacsoránál akartam elmondani, de idõ elõtt kikényszeríted belõlem. A
megismerkedésünk évfordulójára béreltem egy szobát a hegyekben. Ott, ahol
nászúton voltunk..
Túri Zsiga ajkán
elakadt a szó. Úgy megilletõdött ettõl az asszonyi… mitõl is? Megfelelõ szót se
talált rá. Hát attól, amikor még a gondolatát is kitalálja, mielõtt még magában
is kimondhatná. Aztán nem szólt õ semmit, csak fölkapta, mint akkor, a
nászéjszaka elõtt, és körbeszaladta vele a konyhát. A kis sámliban majdnem
fölbuktak, de az utolsó pillanatban sikerült elkerülni. Jót kuncogtak rajta és
lehuppantak az öreg tölgyfaszékre.
És eljött a nap,
amikor elbúcsúztak a gyerekeiktõl, unokáiktól, átadták a kulcsot a szomszédnak,
aztán felbúgott az öreg Fiat motorja, és vitte, vitte õket a nászúton fölfelé,
egészen a csillagok alá, ahol már senki más nem volt, csak õk ketten. Az erdõ
mellett, a nagy sziklák tövében, ahol a hûs forrás fakad, egy szép kis rét
nyújtózkodott tele virággal. Volt ott pipacs, meg szarkaláb, bazsarózsa és
tulipán, sõt még árvalányhaj is lengedezett. Zsiga leállította a motort, kézen
fogta gyönyörû aráját, és átsétált vele a rét fölött. Lebegtek, miként az
angyalok. Olykor letéptek egy – egy virágszálat, csokorba kötötték és sétáltak
tovább. Sári hajába tûztek néhányat, de jutott Zsiga gomblyukába is. A kis patak
lejjebb hûs vizû tóvá szélesedett, s nászruhába öltözött vadkacsák kergetõztek
fölötte. Szárnyuk vége olykor megkarcolta a vizet, s bohókás rajzokat csalt a
párában úszó víztükörre. Pisztrángok lubickoltak nagyokat csobbanva, s
elmerültek az áttetszõ kristály habokban. Zsiga és Sári szó nélkül fogták egymás
kezét, és ábrándozva sétáltak a tóparti ösvényen. A vízparton márványból
faragott padocska állt. Pont akkora, hogy két összebújó szerelmes elférjen
rajta. Amikor leültek rá, s összeért az ajkuk, kelet felõl fölkelt a Nap, és
szivárvány feszült a tó fölé. A vízrõl visszapattanó sugarak halk zenét
varázsoltak a fák ágaiból és megpihentek a padocska lábánál. Zsiga
végigsimította Sári haját és a vízre mutatott. Két ifjú ember képe tükrözõdött
benne. A férfi sötét hajú, délceg, orra alatt hollófekete a kefe bajusz. Az
asszony karcsú, mint a nádszál, s szõke haja a derekát veri.
– Látod – mondta
a férfi –, ezen már nem ronthatnak az évek.
– Se a jajok,
bajok, betegségek – válaszolt az asszony mosolyogva.
*
Hárman álltak a
megállóban autóbuszra várva. Pista, a kefefrizurás, kigyúrt izmú harmincas
fiatalember, Feri, a dérütötte ötvenes, meg Zsiga, a nyugdíjba készülõ veterán.
– Találkoztam
tegnap egy nõvel – mondta Pista. – Apám, az olyan baba volt, hogy elcsordulna a
nyálatok, ha meglátnátok. Ha ez bejön, biz’ Isten adok Szent Antalnak egy
százast.
– Ha így
haladsz, elõbb-utóbb összejön Szent Antalnak egy egész templomra való – ingatta
a fejét Feri. – A te oltárodon meg elég a szent család.
– És elõbb –
utóbb rájössz majd te is – toldotta meg Zsiga –, hogy nem a százat meghódítani
mûvészet, hanem az egyet kiválasztani és megõrizni. Csak az a baj, hogy mire az
ember ezt megtanulja, elfogy az élete.