A Charta XXI megbékélési és együttmûködési mozgalom Békességes szó címmel elkészítette második kiadványát. Könyvesbolti forgalomba nem kerül, csak a mozgalom rendezvényein lehet hozzájutni. A kötet bemutatására szeptemberben kerül sok, most egy kis ízelítõt adunk a benne lévõ írásokból. A kötetben hét ország 58 polgára tesz hitet a Kárpát-medencei megbékélés fontossága mellett.
Békességes szó I.
A
Charta XXI megbékélési és együttmûködési mozgalom Békességes szó címmel
elkészítette második kiadványát. Könyvesbolti forgalomba nem kerül, csak a
mozgalom rendezvényein lehet hozzájutni. A kötet bemutatására szeptemberben
kerül sok, most egy kis ízelítõt adunk a benne lévõ írásokból. A kötetben hét
ország 58 polgára tesz hitet a Kárpát-medencei megbékélés fontossága mellett.
Amikor a Nagy Háború centenáriumi évében Magyarország szomszédairól
gondolkodunk, Közép-Európa jövõjét tervezgetjük. Tudjuk, hogy
„Egy közép-európainak
nem kell, másnak pedig nem lehet elmagyarázni, hogy mi Közép-Európa”, mondta Dr.
Emil Brix, az Osztrák Kulturális Intézet hajdani igazgatója 1998-ban. Jaques
Rubnik azt írta, hogy Közép-Európa manapság „inkább lelkiállapot, mint
tudományos fogalom.” Így indítja
Beke Mihály András a Békességes Szó kötetben megjelent írását.
Milyen ma, a XXI. század válságos kezdetén ez a lelkiállapot?
Komolyabbról válságról van szó, mint be mernénk magunknak vallani! Nem pusztán
egy – mégoly súlyos – pénzügyi vagy gazdasági válságról. Sokkal többrõl van szó:
Európa elrablásáról. A föníciai királylány megbecstelenítésérõl. Az európai
civilizáció válságáról. Az alapértékeiben, a családjában, hitében, nemzeti és
immár nemi mivoltában is végtelenül elbizonytalanított európai ember
válságáról. Egy nevetségesen kegyetlen válságról: a svédországi óvodákban a
fiúk számára is kötelezõ „szoknya-napokról”, a kocsmává alakított angol és ír
templomokról, az egyéni szabadságjogok új vallásáról. Mindehhez párosul a
politikai felelõsök felelõtlensége és büntetlensége okozta morális válság. A
kultúrát fölváltotta a az elkerülhetetlenül lefelé nivelláló, a közönség vágyott
növelésével fordított arányosan a közös ingerküszöböt folyamatosan csökkentõ
szórakozás és a szórakoztatás: a giccs és az erõ kultusza. A tömeg zaja!
A közép-európai
nemzetek nem az európai szabadsághoz és a jóléthez, hanem valójában az európai
válsághoz csatlakoztak. Váratlanul szembesültek Európa nyugati felének mindent
eluraló újkori materializmusával, a keresztény fogantatású értékek
relativizálódásával. A relativizmus diktatúrájával. Közép-Európa akkor ébredt
fel lázálmából, amikor a Nyugatot éppen leverte lábáról a láz és a morális
válság.
Lehet, hogy a
közép-európai népek tisztábbnak megmaradt ítélõképessége, morális erõtartalékai
alkalmasak a nyugati politikák kiigazítására, a morális válsággal való
szembenézésre? Lehet, hogy most Kelet tehet ajánlatokat, a Nyugat dolga lenne,
hogy figyelmesen meghallgassa azokat? Mindez nem egy elfogult közép-európai
értelmiség képzelgése, hanem a belga Leo Tindemans véleménye. Lehet,
hogy ez nem csupán Közép-Európa, hanem talán egész Európa utolsó esélye. Én
ebben hiszek. Közép-Európa hivatásában! Mit számítanak csipp-csupp vitáink,
mikor fontosabb dolgunk van.
Beke magasra tette
tehát a mércét, s noha mindenben igazat adok neki, a mai este látszólag mégis e
csipp-csupp vitákról szól. Ahhoz ugyanis, hogy a mi térségünk üzenni tudjon
bárkinek, fõleg annak a Nyugatnak, amelyre anyagi szempontból ráadásul rá is
szorulunk, mindenképp egységre kell jussunk. Egységünk viszont nem szorítkozhat
kormányszintû érdekházasságokra. Szerelmi kapcsolatra, de legalább szívbéli
barátságra van szükség. Kötetünk szerzõi arról beszélnek, hogy a jelen minden
sanyarúsága ellenére ez lehetséges.
A szlovák
fotográfus, ¥ubo Bechný így írt errõl:
A
megbékélés mára az egyetlen út lett, ha nem akarunk állandó feszültségben élni,
egymást pusztítani. Ukrajna és Oroszország példáján is látható, hogy hova
fajulhatnak a dolgok két egymáshoz közel álló szláv nép között. Ez akkor
történik, ha képtelenek vagyunk éles határvonalat húzni a múlt és a jelen
között, valamint ha a világra a saját kis portánk adta szûk keretbõl tekintünk,
ahelyett hogy távlatokból, például egy úrhajóról vagy legalább repülõrõl néznénk
körül. Akkor ugyanis feléledne bennünk az érzés, hogy az egész bolygó
tulajdonképpen otthonunk, és testvérként látnánk minden népet.
Hívõ emberként a valódi élõ kereszténységet alapfeltételének tekintem az
ellenségeskedésen való túllépésnek és a nemzetek közötti elõítéletek
leküzdésének. Senki sem hiheti, hogy egyik nemzet felsõbbrendûbb a másiknál,
hiszen nem ez volt a Teremtõ szándéka.
Borboly Csaba nemcsak a diagnózissal foglalkozik, hanem az okokat is keresi.
Sokan rámutatnak, hogy nem az egyszerû emberek, nem a polgárok, hanem vezetõik
körében kell keresni a bûnösöket.
Nagyon átvertek minket azok az értelmiségiek, akik a nacionalizmus és a
nemzetállam teóriáival etették a népeket; szlovákokat, magyarokat és másokat.
Megrontották gondolkodásunkat, egymás ellen uszítottak minket. Közös
életvilágunk, személyes kapcsolataink újjáépítésével azonban továbbléphetünk:
súlytalanná tehetjük vélt és valós egykori sérelmeinket. Hol ebbõl a
helyzetbõl a kitörés? Borboly pontosan fogalmaz: Az ellenségeskedés helyett
mindannyian a megbékélés útját kell válasszuk. Mindenki el tudja mondani, hogy
mi az, amit hiányol, s ezt a hiányérzetet egy szóval össze lehet foglalni:
szeretethiány. Az elfogadás, a megbecsülés és a szeretet az, ami nélkül nem
valósulhat meg a társadalmi béke. Egyre kevesebb kiegyensúlyozott, boldog
embert láttok a környezetemben. Sajnos sok esetben közösségeinket a szétesés
fenyegeti, mert folyamatosan háttérbe szorulnak azok az emberi értékek, amelyek
évszázadokon keresztül meghatározták közösségi életünket. Történelmi egyházaink
társadalomformáló ereje gyengült. Mindaz, amit tanít és hirdet az egyház, nem
érinti meg eléggé a embereket, már sokkal nehezebb elnyerni figyelmüket.
Azt
látom, hogy a társadalmi kapcsolatokból lassan kikopik az emberi jóság. Egymás
felé kell fordulnunk, meg kell hallgatnunk a problémákat, segítenünk kell
egymáson.
A tét óriási, a felelõsségünk nagy. Csermely Péter írja:
Az együttmûködés, az
egymásra találás, és az ehhez szükséges békességes kiengesztelõdés nem csupán
elhatározás, avagy morális alapállás kérdése, hanem olyan korparancs, ami nélkül
az együtt nem mûködõ, a ki nem engesztelõdõ közösség hosszabb távon elbukik.
A bukás réme valóban fenyeget. Az ember nem látja világosan, hogy a világ mai
lelki állapotával szembefordulva valamilyen múlt felé fordulásba menekülünk,
vagy éppen az-e a korszerû, ha az elfelejtett értékeket felelevenítjük, ami jó
megtartjuk, s így építünk új világot?
Duray Miklós: A huszadik században a magyar kisebbség tudatában s az egész
magvar nemzet tudatában is a megélt negatív élmények vannak túlsúlyban. Meg
lehet-e vajon oldani ezt az összegubancolódott Duna-menti csomót?
A kérdés jogos, még a ki nem mondott nem is elfogadható, ha tudjuk, börtönben
íródtak, ezek a szavak. De börtön se kell hozzá, hogy a kisebbségi sors
önfeláldozó veszteségvállalásra késztessen. Én legalábbis ezt éreztem abban a
Vári Fábián versben, amelyet Juhász Judit idézett be kötetünkbe:
Kivont kardok közt
Úgy élek évek óta már,
Mint aki fejvesztésre vár,
Vagy gályára tán egy parton.
Fejemet kezemben tartom.
Lenne bár mind ez csak álom,
Lelkem az Úrnak ajánlom.
De veregessetek vállon,
Ha próbatétel is, állom!
Könnyebb tán csodára várni,
Mint kivont kardok közt állni?
Görcsöt kap köröttem minden –
Ollóval vágják az ingem!
Gallérom elveszítettem,
Térdelek szárnyszegetten.
Ám a bakó is esendõ!
Ne érjen szememhez kendõ!
Hadd láthassam meg, kérem,
Bíborban buggyanó vérem...
Nem szeretnék senkit valamiféle búsongó hangulatba taszítani, de azt sem
engedhetjük meg magunknak, hogy szõnyeg alá söprõ bájvigyorral hazudjunk szép
világot, mint annak idején a proletár nemzetköziséget. Szókimondás, ha kell a
gennyedõ sebek fájdalmas felvágása nélkül csak elodázzuk a valós megoldást.
Tamási Orosz János, aki a kezdetektõl fogva munkálkodott ennek a mozgalomnak a
sikerén, maga is megküzdött a sötéten látás rémével:
„Nem
hittem benne. De jött valaki, akiben egy hasonló, vagy tán ugyanaz a gondolat
fészkelt; jött, és belétöltötte hitét. Egyedül volt. Azután négyen-öten
összehajoltunk; pont annyian, amennyi magyart álmodott a haza magasába Illyés,
majd egyre többen, s immár ötezren jegyzik Kiáltványunkat. És egyre többen
leszünk, és a végén talán azon kapom magam rajta, hogy elkezdek hinni benne.
Segítenek?”
Mozgalmunk egyik ki nem mondott üzenete, hogy nem lehet teljességre törekedni.
Egy felmérés szerint most a románoknak mintegy 48 százaléka gondol jó szívvel
Magyarországra. Nem bosszankodunk hát az 52 százalék miatt, egy húszmilliós
nemzet fele már meghatározó tömeg. Nagyon sok közép-európaiban ott van az a
lelki finomság, ami a megoldás felé vezet. Lehet, hogy csak egy kis körben hat,
épp ez az egyik feladat, felfedezni, összekötni a tisztesség és a barátság kis
köreit. Nézzünk egy szlovákiai példát.
Kornélia Slabáková professzor asszony Párkányból: „Szeretem az embereket,
jöjjenek különbözõ nemzetiségi, kulturális vagy épp vallási háttérrel. Örömmel
ismerem meg õket, jó velük beszélgetni, tetszik a különbözõségük,
a sokféleségük, a „másságuk“. Vonz a zenéjük, táncuk, építészetük,
képzõmûvészetük. Érzem, hogy mindez engem gazdagít, boldogít és szélesíti az
életem horizontját. Igyekszem megmutatni feléjük a tiszteletet, s örömmel venném
ugyanezt az õ részükrõl is. Saját tapasztalatból mondom, hogy csak az ilyen
igyekezet lehet az alapja a jó kapcsolatoknak, s a megbékélésnek – legyen arra
igény bárhol is a Földön.
Nagyon ide illik az a Bartók idézet, amellyel Mózer Zoltán gazdagította a
kötetet: „Ma
embere – minden vad idõk legvadabbikának embere – légy... mindenek elõtt ember:
és csak ha már megértetted, hogyan légy ember, akkor törõdj hazával,
bajtársokkal és barátokkal!”
Figyeljük meg és merítsünk reményt Dobos Marianne hattyújától.
Nézzük a vízen úszó madár körül a hullámokat,
egyre kisebbek az elõtte levõek, a nagyok mögötte, és oldalt vannak…
Bízzunk ebben!
[Folytatjuk]
Surján László
{mos_ri}