Hét országból ötvennyolcan arról, hogy mi dolgunk a világnak ebben a kicsiny és zajos szögletében, s hogy meddig hallatszik-e a szavunk. Hogy sikerül-e példakövetõkbõl példává lennünk.
Békességes szó II.
Hét
országból ötvennyolcan arról, hogy mi dolgunk a világnak ebben a kicsiny és
zajos szögletében, s hogy meddig hallatszik-e a szavunk. Hogy sikerül-e
példakövetõkbõl példává lennünk.
Sokat átéltünk már. A térségünkben élõ minden
nemzet okozott méltatlan szenvedést másoknak és szenvedett méltatlanul másoktól.
Joggal hihetjük, hogy a nagyobb hullámokat már elhagytuk. Ez vélem kihallani a
szabadkai Miroslav Jovanèiæ szavaiból:
„Utópia?
Lehetséges.
Hiszem, hogy lehetséges áthidalni minden akadályt, mely napjainkat ezen az úton
felmerül. Hiszek egy magasabb rendû társadalomban, mely a felfedezés és az
elfogadás elvein alapul. Itt fõként a kulturális és oktatási hidakra gondolok.“
Ha oktatás, akkor elsõ helyen a történelem.
Megdöbbentõ látni, hogy a szélsõséges történelemszemlélet következtében a
környezõ országokban a mai generációk már nem is értik, hogy miért vannak,
élhettek ott magyarok, több száz, illetve ezer éve. A történelmi tényekkel a
múltba való réveteg, pótcselekvõ tekintgetés nélkül kell tisztában lenni.
Meggyõzõdésem, ha adott esetben gyengén is, a környezõ országok népeiben is
megvan a megbékélés, az együttélésre való hajlam a különbözõ társadalmi
rétegekben.
Ez a véleménye Hölvényi Györgynek, európai
képviselõnknek, s íme itt rá Mãdãlin Guruianu válasza:
„A világ egyetlen
országa sem fogadta el eddig azt, hogy iskolai tankönyvet szerkesszen egy más
országgal együttmûködve, ám mindennek kell egy kezdet. Lehet, hogy ily módon a
történelemkönyvek megtisztulnak majd az ultra nacionális propagandától, melyben
Kelet-Európa kiemelkedõ, elhanyagolván a vitatható periódusokat és a nemzeti
hõsök túlzott felemelését.”
A helyzet persze éppen Romániában nagyon bonyolult. Zsigmond József szerint
„Az
oktatási rendszer a legnagyobb probléma. Egy román történelme könyvben 40%
ókori román történelem, 50% 1918 utáni román történelem és a köztes idõszakra
csak 10% marad. A román iskolákban nem tanítanak szinte semmit a Magyar
Királyságról, az erdélyi fejedelmekrõl. Ez nagyon nagy probléma. Oktatási és
állampolgári nevelési paradigmaváltásra van szükség.
A történelmet nehéz és bonyolult értelmezni, és eléggé el nem ítélhetõ módon
alig lehet a napi politikai hatásoktól megszabadítani. De szép lenne, ha
régiónkban alkotmányos tilalma volna annak, hogy a politikusok ünnepi beszédei
aktualizálják a történelmet! Reménykeltõ viszont, ahogy a losonci Puntigán
József egy szlovák történészt, Pavel Dvoøákot idéz:
A történelmet legalább
három szempontból lehet értelmezni. Van a tényleges történelem, ami
gyakorlatilag senki sem ismer, mert az a maga útján halad. Van az a történelem,
amit lejegyeztek a krónikások, megörökítettek a mondák legendák, az egyéb
dokumentumok és források. S van az a történelem, amelyet látni szeretnének a mai
történészek és politikusok a saját, a nemzeti és politikai vagy egyéb
meggondolások és meglátások alapján. Utóbbival van szoros összefüggésben az, a
sajnos szintén történelmet író ténysorozat, hogy egyes idõszakokban az
eseményeknek és személyeknek felállított emlékmûveket mások és más idõszakban
átírják vagy lerombolják, azokat egy másik nemzet dicsõítésére vagy éppen
becsmérlésére próbálják felhasználni.
Adott tehát a diagnózis, s hiszem, ha a politika átadja a helyét a tudománynak,
akkor nemcsak irigykedhetünk a német-francia közös történelemkönyvet látva,
hanem mi is felmutathatjuk ezeket a nemzedékeket közelítõ, tudatformáló
mûveket.
Sajnos még ott sem élünk ezzel a lehetõséggel, ahol pedig különösebb erõfeszítés
nélkül lehetne. A horvát magyar kettõs identitású történészprofesszor,
Sokcsevits Dénes írta: „A
magyarság több mint nyolcszáz éven keresztül államközösségben élt együtt a
horvátokkal, s többnyire békességben. Osztozott vele jóban-rosszban, küzdött
közös ellenség ellen, s a hosszú közös lét során mindössze egyszer került sor
közöttük fegyveres konfliktusra. A horvát történelem egészét mégsem ismerik a
magyarok, sõt megfelelõ könyvek sem állnak az érdeklõdõk rendelkezésére. A
tankönyvekben és a szélesebb közvéleményben még midig nem tudatosodott eléggé,
hogy a hajdani Magyar Királyság 1102-tõl 1918-ig valójában magyar-horvát
államközösség volt.
A horvát-magyar együttélés mellett a ruszin-magyar kapcsolat is a békés,
mondhatnám boldog együttélés példája. Vári Fábián László: „Békesség
rendszerint ott van, ahol egyik fél sem pályázik a szomszéd erdejére,
legelõjére, egyéb javaira. Így vagyunk mi a kárpátaljai ruszinokkal, akik majd
ezer éves közös történelmünk során sohasem fordultak magyar testvéreik ellen.
Épp elég beszédes a Rákóczi fejedelem által rájuk testált állandó jelzõ, mely
szerint õk a Gens fidelissima, a leghûségesebb nemzet. De épp ilyen odaadóan
támogatták a magyar ügyet a Kossuth által vezetett szabadságharcban is, és
ezeknek a közös küzdelmeknek az emléke ma is él. Amikor 1935-ben a tiszaújlaki
turulos emlékmûnél a Fejedelem halálának 200. évfordulójára emlékezett
Kárpátalja magyarsága, eljöttek õk is, elhozták, és újra rúdra tûzték a
hajdanán Rákóczitól kapott, féltve õrzött kuruc lobogót. De eljönnek ma is –
évrõl-évre –, és elmondják, hogy szíveik a mienkkel együtt dobbannak, s hogy nem
mondtak le a velünk együtt létesítendõ-építendõ közös hazáról.”
[Folytatjuk]
Surján László
{mos_ri}