Az emberi természet velejárója, hogy a rossz jelenségre élénken reagálunk, a jót természetesnek vesszük. A nemzetek közötti feszültséggel is így vagyunk. Különös fontossága van tehát annak, hogy magunkban és környezetünkben tudatosítsuk a jó dolgokat.
Békességes szó IV.
Az emberi
természet velejárója, hogy a rossz jelenségre élénken reagálunk, a jót
természetesnek vesszük. A nemzetek közötti feszültséggel is így vagyunk. Különös
fontossága van tehát annak, hogy magunkban és környezetünkben tudatosítsuk a jó
dolgokat.
Nem igaz, hogy szomszédaink ellenségnek tekintenek, sokan készek a baráti
kézfogásra. Marosz Diána véletlenül találkozot Necpáliban egy idõs szlovák
állatorvossal. Részlet az élményeibõl: A falon egymás
mellett Ferenc József császár és Szent István király képe. A bácsi megáll
elõttük, és ezt mondja: „Íme, az elsõ és az utolsó közös királyunk.” „Volt egy
Szent László képem is – meséli –, de azt elkunyerálták tõlem a magyar turisták.
Akkor még nem volt meg a múzeum, hát odaadtam.” Megmutatja anyósa képét is, aki
„áldott jó, gyönyörû, és nagyon okos asszony volt. Jászberénybõl jött, nem is
tanult meg soha jól szlovákul.” Két éve elhunyt felesége fényképét is
szeretettel mutatja, már õ is a múzeum része. Még a ház pincéjébe is levisz
minket, ahol saját fõzésû pálinkával kínál.
Vladimír Hanzlíknak hívják ezt a tiszteletre méltó urat, aki kimondta a szlovák
és magyar gondolkodás átalakítása szempontjából a kulcsmondatot. Akkor
lelkesedett fel, amikor megtudta, hogy vendégei között két budapesti is van:
„Hiszen közös a
múltunk: Budapest a miénk is volt, a Tátra meg a maguké is.”
Hasonló volt Bethlenfalvy Gábor tapasztalata is, aki szepességi szlovák
ismerõseivel nézte Budapesten, Szent István napján a tûzijátékot, s közben
felidézte felvidéki tapasztalatait:
Néztem a víz fölött magasan színesen
szétpukkanó rakétákat. Eszembe jutottak a tûzbõl kipattanó szikrák, a kertben,
azon a csendes nyári estén, ott fent, a Szepességben. Aztán arra gondoltam, hogy
azokkal a szlovákokkal, akikkel egyszer közösen kolbászt sütögettünk és
tûzijátékot néztünk, már biztosan nem tud minket senki egymásra haragítani.
A hivatásos gyûlölködéssel tehát szembe kell állítanunk a magánemberek közötti
egészséges kapcsolatokat. Ezek kialakulásához pedig elengedhetetlen, hogy
jobban megismerjük egymást. Ebben a folyamatban a vegyes házasságok nem
feltétlenül a beolvadás jelei, hanem épp a közvetítés és közeledés elõsegítõi.
Íme egy jó példa: Ha Magyarországon vagy Ausztriában
járok, soha nem érzem magam idegennek, sokkal inkább úgy, mintha otthon lennék.
Természetileg úgy gondolom sokkal inkább hasonlítunk egymásra a magyarokkal,
mint például a csehekkel, mégha a csehekkel nem is olyan régen még egy országban
is éltünk. Szeretem, hogy a magyarok tisztelik a kultúrájukat, nyelvüket,
s komoly erõfeszítéseket tesznek azért, hogy azt meg is õrizzék. Úgy gondolom,
hogy elsõdleges kötelességünk kellene, hogy legyen, hogy a nyelvet és a
kulturális örökséget továbbadjuk gyermekeinknek. Azok a szülõk, akik ezt nem
teszik, megfosztják gyermekeiket egy szélesebb világlátástól. Saját
gyermekeimet arrafele terelgetem, hogy ne kelljen választaniuk két kultúra és
nyelv közül, hogy legyenek büszkék arra, hogy két anyanyelvük van, vagyis hogy
egy anyanyelvük és egy apanyelvük. Úgy van ez, mint a gyermekek iránti
szeretettel: A második gyermekét váró anyák gyakran aggódnak: lehet-e a két
gyermeket ugyanúgy szeretni, vagy épp meg tudja-e majd osztani a szeretetét
a kettõ között. Aztán mikor megszületik a második, rájön, hogy a szeretet nem
megoszlik, hanem épp ellenkezõleg, sokszorozódik. Ugyanez érvényes
a lehetõségre, hogy valaki két kultúrában nõjön fel.
Mindannyian békében és nyugalomban szeretnénk élni. Úgy, ahogy a mindennapi
életben, ehhez fontos a jó szomszéd. Sõt, az országok között ez tulajdonképpen
elsõdleges szükségszerûség. Az emberek általánosságban félnek az ismeretlentõl,
az idegentõl – holott gyakran ez a félelem és idegenkedés teljesen
megalapozatlan. Azért, hogy ennek elébe menjünk, kell, hogy megismerkedjünk,
hogy megbarátkozzunk egymással. (Petra Nagyová D¾erengová)
Egymás
jobb megismeréséhez és megbecsüléséhez persze nem kell összeházasodni. A vegyes
lakosságú települések eleve jó alkalmai lehetnének a közeledésnek, ha nem
mérgezné a levegõt a hivatalos politika. De vannak nagyon jó példák is. Mint
például Szabó Erika élménye Boldogon:
„Egy
falusi mulatságon voltam tanúja a következõ jelenetnek. Úgy hajnaltájt lehetett,
a zenészek épp új kört kezdtek játszani a pihenõ után. Egy szlovák számmal
indítottak, majd átváltottak magyarra, mire az asztalnál ülõ idegenek közül
megszólalt az egyik lány s annyit mondott szlovákul: „Na ne, miért kell már
megint magyar számokat játszani? Nem ismerem õket, nem értem mirõl énekelnek s
amúgy is, ez itt Szlovákia.” A döbbenettõl szólni sem tudtunk, csak az egyik
fiú, aki maga is szlovák, csak õ reagált. „Mit mondtál?!” szólt a lányra talán
egy kicsit túl gorombán.
Mindketten ugyanabból a faluból származunk, egy olyan közösségben nõttünk fel,
ahol a nemzetiségi hovatartozás soha nem volt téma s manapság sem az. Ami
számít, azok a tettek. Így volt ez már a múltban is, amikor a falu lakosságát
elkerülte a kitelepítés veszélye, köszönhetõen az itt élõ egyetlen szlovák
családnak, akik kiálltak a magyar ajkú lakosság mellet, mondván, mindig
békességben éltek. Ezt az örökséget hordozzuk magunkban mi fiatalok is. Ezért
volt számunkra oly megdöbbentõ a fent leírt jelenet, hisz soha nem firtattuk, ki
mely nemzethez tartozik, az a fontos, milyen ember.”
[Folytatjuk]
Surján László
{mos_ri}