Nagy kérdés, hogy a hétköznapi emberi kapcsolatok megalapozzák-e, kikényszerítik-e a valódi megoldást, amihez a nemzetek közötti párbeszéd elengedhetetlen.
Békességes szó V.
Nagy kérdés, hogy a
hétköznapi emberi kapcsolatok megalapozzák-e, kikényszerítik-e a valódi
megoldást, amihez a nemzetek közötti párbeszéd elengedhetetlen.
Ez a párbeszéd reményeink
szerint „túlmutat a történelmi sérelmeken és képes nyitottan kezelni a
problémákat, ezáltal új színt ad az interetnikus viszonyoknak.” Ezek már
Zámborszki Ákos szavai, aki kifejti, hogy a párbeszéd a „hétköznapi emberek
szintjén ez már évszázadok óta jól mûködik. Ez az a szint, ahol soha nem
jelentett gondot, hogy milyen nemzetiségû a szomszéd, egészen addig, amíg a
felülrõl érkezõ ideológiák ezt másképp nem diktálták. Ha nehéz is, de ellen
kell állni a propagandának és nem szabad hagyni, hogy a mindenkori nagypolitika
határozza meg cselekedeteinket és gondolatainkat. Erõt gyûjteni és képesnek
lenni arra, hogy leszámoljunk a bennünk élõ sztereotípiákkal. De ez egyedül nem
megy, ehhez szükség van a másik fél segítségére is. Ha ez megtörténik, akkor egy
új fejezet kezdõdhet az ország életében és az Európa közepén már több évszázada
élõ nemzetek lelkében egyaránt.”
Ha egymást megismerjük,
akarva, akaratlan tanulunk egymástól. Ezért volt fontos világot látni már a régi
idõkben is, de a vegyes lakosságú településeken ki sem kell mozdulni otthonról,
hogy gazdagodjunk. Telegdi Andrea így vall errõl: A tavaszt várva nekem a
’márciuska’ (románul: mãrțișor) nevû néphagyomány hiányzik legjobban Romániából.
Erdélyi származású lévén emlékezetem számos olyan élménnyel van tele, amikor
március 1-én a fiúk fehér-piros szalaggal átkötött márciuskákat ajándékoznak a
lányoknak, amelyeket aztán a lányok hetekig büszkén hordanak. Szimbolikusan a
fehér zsinór a telet, a piros pedig a tavaszt jelképezi, és ez a tavaszvárás
egyben a megújulás idõszaka is. A ’márciuska’ népszokását ma már sokan az
erdélyi magyarok közül is átvették és szerintem remekül ábrázolja, hogy egy
nemzet kultúrája hogyan képes gyarapítani egy másik nemzetét. Ehhez persze az
kell, hogy megismerjük a másik szokását (kultúráját, nyelvét), mert a megismerés
bizalmat szül, és ez kulcsfontosságú a Kárpát-medencében.
Az etnikai határokat átlépõ emberi
kapcsolatok alkalmat adhatnak akár a legkényesebb kérdések elõhozatalára és akár
a megoldására is. Ugron Éva történetét mindenkinek meg kellene ismernie. Õ
észrevette, hogy a „román
embereknek elkezdett bekerülni a fejébe, hogy nekünk más a véleményünk Erdély
történelmérõl, mint nekik. És kérdeznek:
- Maguk tényleg úgy
gondolják, hogy ez magyar föld volt?- Nem gondoljuk, mi ezt
tudjuk.- Mire alapozzák?
Bizonyítsa be!- Ez a történészek dolga,
de pár érvem nekem is van.- ???
- Járt régi temetõben?
- Igen.
- Milyen nevek vannak a
valóban régi sírköveken?- Hmm... Igaza van,
magyarok.- Tudja, hogy élnek
örmények Erdélyben?- Igen.
- Azt tudja, mióta?
- Rég.
- Mégis, mikortól?
-1800?
- Még korábbtól. Milyen
nyelven beszélnek?- Magyarul.
- Ha itt akkor románok
éltek, kitõl tanultak meg magyarul, és minek?
Sajnos legtöbben
felháborodunk a másik fél tudatlanságán, illetve tanítóinak hamisságán. Ezzel
azonban semmire sem megyünk. Okos szóval, érvekkel, tényekkel viszont lehet
hatásunk.
[Folytatjuk]
Surján László
{mos_ri}