"Az itt közölt beszélgetés szûk két hónapja készült, s egy hónappal ezelõtt meg is jelent, a Keresztény Életben. Természetesen a Magyar-Hon-Lap olvasóival is szeretném megosztani; hogy eddig nem tettem, az egy megállapodás és egy kommunikációs zavar „eredménye”. Az elõbbi azt tartalmazta, hogy – természetesen – nem elõzöm meg az elsõdleges közlést, a második ok feloldása: egy e-mail hiba miatt nem jutott el hozzám a megjelenés ténye." - Beszélgetés Tamási Orosz Jánossal.
A
diktatúrától az istenes versekig
Keresõ ember vallomása hitrõl, életrõl
Az itt közölt
beszélgetés szûk két hónapja készült, s egy hónappal ezelõtt meg is jelent, a
Keresztény Életben. Természetesen a Magyar-Hon-Lap olvasóival is szeretném
megosztani; hogy eddig nem tettem, az egy megállapodás és egy kommunikációs
zavar „eredménye”. Az elõbbi azt tartalmazta, hogy – természetesen – nem elõzöm
meg az elsõdleges közlést, a második ok feloldása: egy e-mail hiba miatt nem
jutott el hozzám a megjelenés ténye. Maga a lap is véletlenül került elém, s
örömmel fedeztem fel abban a szöveget. Amelyet most idehozok, elnézést kérve a
szerkesztõktõl leveleim vélhetõen felületes olvasása miatt. S köszönöm itt is a
szerzõ – Tóth Sándor – értõ dialógus-vezetését.
(Tamási Orosz János)
„Öt-hat évvel vagyok
fiatalabb azoknál, akik mindig megélt történelmi tapasztalat nyomán dönthettek,
és talán ugyanennyivel idõsebb a technokrata szemléletûeknél” – mondja Tamási
Orosz János, költõ, publicista, akivel néhány évtized után beszélgetek újra,
aránylag hosszú hallgatás után publikált két verseskönyve apropóján. Érdekes,
egyszerre sejtelmes és szókimondó címek a könyvek borítóján: Holt nyelven
bízott, és Gandhi Pannóniában. Hosszú útra utalnak...
- ...valahogy a
gyermekkor meséit, és azok valóságát is felvillantják. Az otthon indító ereje,
békessége, esetleg konfliktusai – ha voltak – mennyire határozták meg szépírói
pályádat, indulásod?
- Nagyon kevéssé. Az
irodalom, a költészet szeretetét, persze, továbbadták, de annak mélységeibe nem
az otthon vezetett. Ez tény. A szüleim nem csak elsõ generációs értelmiségiek
voltak, hanem olyan környezetbõl indultak, ahonnan elképzelhetetlen volt
bármilyen felemelkedés. A tisztes szegénység volt szinte egyedüli megszerezhetõ
örökségük, tudásuk. Annak elviselhetõvé tétele, a hit, hogy jobb lesz, majd,
valamikor. Egy rosszul, sõt, végzetesen mûködõ társadalmi rendszer elszenvedõi
voltak, de ezt, persze, már a mai, bár nem annyira frissen szerzett tudásom
alapján mondom. Ami megélt gyerekkorom emlékeit illeti: a kornak –
ötvenes-hatvanas évek – megfelelõ nevelés, családközpontúság, a felelõsségre és
a szeretetre vezetés óhaja jellemezték. Mindent átadtak abból, amit tudtak. Ami
ennél is fontosabb: nem gátoltak abban, hogy azt is megszerezzem e mellé, a
világ azon részének ismeretét, amellyel szemben õk kritkusak voltak; amiben,
valamikor, saját útjaik kezdetén, õk már csalódtak.
- Az iskola az élet
tanítója volt-e? Nehéz esztendõkben kellett választanod...
- Vegyük hozzá,
természetesen, ezt is: kisvárosok szocialista iskolatípusai, ennyi. Amihez õk az
otthoni környezetben nem adtak hozzá mást, nem adtak amolyan saját használatra
szóló világnézetet, nem tették zárójelbe az uralkodó ideológiát; legfeljebb
annyira, amennyire az ötvenes éveket tette zárójelbe a forradalom. Azt zömében a
rendszer megteremtõi robbantották ki, valahogy ennek tudása, beismerése is kezd
elsikkadni: hogy a rendszer olyan – mondjuk ki – haszonélvezõi lázadtak, akik
mélyszegénységbõl, kiszolgáltatott környezetbõl indulva elhitték az ideológiában
rejlõ igazságot. Annak elmaradását követelték a forradalommal. És itt nem akarom
cáfolni a történet „pluralizmusát”, azt, hogy a szabadságharc eszközét választók
között sokféle világnézet jelent meg, csupán azt emelem ki: nagyon sokan voltak
közöttük olyanok, akik a maguk részérõl leszámoltak a kommunizmussal. A többség
megtette ezt, a levert többség – nem véletlenül - még a szocializmusból is
csupán a „felvizezett” változatot fogadta el. Elemezzük már ki, hogy
„legvidámabb barakk”, egyszer tényleg tudatosan vessük össze a forradalom utáni
évtizedeket a román, a kelet-német, vagy akár a bolgár élethelyzettel.
Forradalom, mondom - inkább „események”. Aminek idején magam három éves voltam.
Na, itt hadd mondjak valamit, amin csak pár éve tûnõdtem el, talán elõször.
Hogy öt-hat évvel vagyok fiatalabb azoknál, akik mindig megélt történelmi
tapasztalat nyomán dönthettek, és talán ugyanennyivel idõsebb a technokrata
szemléletûeknél. Gondolj bele. Te például ennél is többel, bõ egy évtizeddel
vagy nálam idõsebb. A saját eszed után menve is pontosan tudtad, mi történik az
ötvenes években az életeddel, mi zajlik százezrek életével, de késõbb is
rendelkeztél ennyi elõnnyel, tegyük hozzá, ennek hátrányával is. Hiszen ahogy
haladt elõre a történet, a történelem, úgy vált az egész egyre reménytelenebbé.
A maga szinte pokoli puhaságával. Volt saját magad által megélt emlékképed a
diktatúráról, mi több, annak bukásáról is; én viszont egy lassan puhuló
rendszerben kezdtem elõször tapasztalatokat szerezni. S csak elõször a hitrõl, a
szakrális terekrõl, s jóval késõbb a közéletrõl, a politikai elnyomásról.
- Hit és
elhivatottság sokáig kimondhatatlan volt: egyazon világnézet határozhatta meg a
feljebbjutást. Voltál válságban önmagaddal?
- Errõl beszélek.
Voltam, vagyok a mai napig; kísér, szorosan. Mert elfogadtam egy rossz,
kirekesztõ ideológia tanításait, hiszen beleszülettem, ez határozta meg mind az
iskolai, mind a családi környezetemet; és igen, elfogadtam, mert tudtam, hogy
honnan indultak azok, akik felneveltek. Hogy nekik jót hozott, egy darabig, s ha
nem történik meg a saját rendszerváltásuk, akkor talán örökre a korábbi rendszer
cselédei, szolgái, napszámosai maradnak. Jó lenne ezeket a fogalmakat nem
relativizálni. Honnan s miért ismerték volna fel az egyetlen világnézetre épülõ
világ, társadalom kárhozatát? Igen, válság dúl benned, amikor ezt elemezni
kezded. Amikor majd saját, személyes sorsodon keresztül zuhansz le ebbe a
kárhozatba. Amikor veled teszik meg azt, hogy örökre bélyeges sorsot élsz,
veled, aki még hittél is nekik. Talán párhuzamos válság ezzel az, amikor
megérted Istent, épp a hiányán keresztül; abból fakad, hogy valamit elfed egy
hatalmas kárpit, ami majd ketté fog hasadni. S amikor megérted a többféle
ideológia egymás mellé rendelését, annak rendjét, hogy polgári demokráciát a
világnézetek szabadsága teremt. Neked nem az a dolgod, hogy sétálj közöttük, ide
is, oda is belekapva, de igenis, az egyik legfontosabb dolgod, hogy szeresd ezt
a sokszínûséget, szeresd meg a veled ellentétes hiten élõben az ugyanolyan
embert. Hadd tegyem ki itt is a közhelyeket: ne féljetek, mondta II. János Pál,
demokratának lenni azt jelenti, hogy nem félsz, mondta Bibó. Ennyi a lényeg, nem
félni a másik embertõl, de szeretetben – és nem erõszakosságban – megpróbálni a
többet, a többnek lennit.
- Költõi, emberi
elkötelezõdésed – könyveidet ismerve – sosem hagyott kétséget. Az igazság, az
elesettek védelme mindig lelkiismereti parancsod...
- Ösztönös. Ezt mintegy
kívülrõl nézve mondom, akár még „sajnálkozással” is, mert ha tudatos lenne, ami
lehetetlen, akkor néha elkerültem volna a bajt. Vannak ezerszer furcsább
helyzetek annál, mint az alamizsna-osztás. Amikor úgy tudsz segíteni valakin,
hogy mérlegelsz két lehetõség között, s te a neki kedvezõbbet választod.
Anélkül, hogy beavatnád. Ne tudja a bal kezed, mit csinál a jobb. Bonyolult ez,
nem is térek ki rá, a kérdésed felõl nézem. Hogy soha nem tudhatjuk, valóban a
jót védelmezzük-e, de egy ilyen helyzetben soha nincs választásunk. Azt kell
tennünk, amit a lelkiismeret diktál; és az néha rossz, mert naiv, idealista, de
sohasem ördögi tanácsadó. Ebben sok év alatt nagyon bizonyossá váltam.
- Gyönyörû istenes
verseket írsz újabban. Szinte remetés szívvel, szorgalommal gyûjtöd a
gondolatokat, nem engedsz „bóvli” kísértéseknek. A jóság kísért?
- Senki sem jó, csak
Isten. És igen, egyre fontosabb, egyre parancsolóbb azt gondolnom, hogy ez az
egyetlen jó út.
- Szolidaritásod is
mondatja: ne diszkrimináljunk, hanem nézzük az értékeket. Etikád az Úr
imádságába kapaszkodik. Több prózaverset írtál; a Miatyánk meditációk hogyan
születtek?
- A zsoltár, a fohász,
az ima mind-mind szavakbõl áll. Gondolat-sóhajok rakják össze valamennyi szent
írásunkat, még az Õ üzeneteit is a magunk által átadható nyelvekre fordítjuk. De
vajon mindig jól értelmezzük õket? Ebbõl indultam ki, sok évvel ezelõtt. Bõ
évtizede írom már az ilyen versprózákat, vagy prózaverseket, van különbség, úgy
írom, hogy egyszerû, hétköznapi mondatokba illesztem; sokszor nem is kell utólag
beleilleszteni; az imádságok szavait. A módszer természetesen az, hogy szavakra,
hangzókra szedem szét õket, miért tagadjam, s elgondolva egy-egy érzelmi
állapotot építem újra a fohászt. „A mondat úgy alakul, hogy közben nem egyszer
az ellenkezõjére fordul: mást mond az ima és másképp jelenik meg a valóság. Mint
Ádám és Lucifer szavai a Tragédia mondataiban vagy Dosztojevszkijé a
Karamazovokban. Ha elvétem a vers sorvezetõjét, máris az ördög szavait mormolom,
a kárhozat szemével tekinthetek szét. Bármelyik pillanatban ott a mély, a
komédia vége” - írta megtisztelõ módon a könyvemrõl Kabdebó Lóránt, s ez nagyon
pontos definíció. Túl azon, hogy megtiszelt véleményével, hosszas örömet
szerzett annak nagyon pontos megfogalmazásával, amit éreztem. S még magamnak is
ennél összetettebben tudtam addig megfogalmazni.
- Takáts Gyula írja:
„Nem a lebegõ délibáb, de a kézbe vett való segítségével tenni a jövõnek.” Mit
vársz az elkövetkezõ idõktõl?
- Most, persze, adja
magát a válasz, hogy semmi jót, de én azért optimistább vagyok. Azzal együtt
semmi jót, az én életemben, mert azt gondolom: egy sok évig tartó küzdelem épp
csak elkezdõdött. Ez a küzdelem a polgári demokráciáért történik, amitõl még
nagyon messze vagyunk. A jelen egy félkarú, egyensúly-hiányos rendszer, amit
pusztán emiatt nem cimkéznék ennél keményebb jelzõkkel. Azt, hogy a vezetõ erõ
autoriter vonásokat öltött, kár tagadni, de hát ez csak viszonylagos kép. Egy
erõs párt vezetõje erõs kézzel vezet, ha nem így teszi, eltûnik a politikai
küzdelemben. S az, hogy milyen kép erõsödik fel valamirõl, az ellentét hiányán
múlik. Nevezetesen a baloldal majdnem tökéletes erodálódása miatt látjuk azt,
amit. Fékek és ellensúlyok hiánya, hallom, olvasom szinte naponta, de hát a
legerõsebb fék és ellensúly a civil társadalom jelenléte. Vagy hallgatása. A
baloldal sok évtizedet, legalább harminc esztendõs munkát ölt abba, hogy most
alig észrevehetõ támogatottsága legyen; sok éve utat tévesztett, s ahogy napi
szinten nézem megnyilvánulásait – még sok évig így lesz. Róluk beszélek, mert õk
egy polgári demokráciában – amely a kereszténydemokrácia és a szociáldemokrácia
két alappillérén nyugszik – az ellenpólus. És nem a nulláról indultak, aki így
véli, becsapja önmagát. Csak két nagy történelmi szakaszt említek: 1923 és 1944
között a kortárs értelmiség szinte évente elmondta, leírta, hogy ennél lejjebb
nincs, és volt, majd 1948 és 1968 között ugyanez történt. És a kortárs
értelmiség mindig ugyanazt szajkózta, beletörõdve vagy belerémülve, ugyanakkor
mindig ezt a baloldali utópiát részesítette elõnybe a kereszténydemokráciával
szemben. Ha van, akkor ez a korábbi évtizedek legnagyobb tanulsága, öröksége,
lényege; hogy a többség a kereszténydemokráciáról mindig lemondott. Olyan nagyon
sokkal ma sem állunk jobban, s elõnyösebb, ha bevalljuk ezt, mintsem eltagadjuk.
A keresztény világnézeten biztosan álló szeretetet, szolidaritást, toleranciát,
egymás iránti felelõsséget vallva és vállalva kell végre élni és építkezni; vagy
a történelem újabb keserû példát szolgáltat. Arra, amit mondok, akár végsõ
érvként – és az általam fentebb kiemelt technokrata szellem kárhoztatására –
idézem neked, szavaival egyetértve, Kövér Lászlót. „Az, hogy meg tudjon újulni
az ország, erkölcsi, morális, mentalitásbeli, szellemi kérdés is, és önmagában
az anyagi világgal való praktikus bíbelõdés nem oldja meg a gondjainkat” –
hangsúlyozta egy interjúban, az idei parlamenti választás elõtt. Igazat szólt,
„mi az, hogy, nagyon is”. De van számunkra ennél egyetemesebb példa: Ferenc pápa
üzeneteinek ereje, az a határozottság, amellyel az újra evangelizációt, a
keresztény magatartás szelíd, de határozott vállalását sürgeti. „Az egyháznak
ki kell szabadulnia bezártságából”, definiálta, s ez a kereszténydemokrácia
egészére is igaz. „Most pedig induljunk el ezen az úton: a püspök és a nép közös
útján” - mondta elsõ szentatyai beszédében. „A római egyház útja ez, azé a
városé, amely a szeretetben minden egyházat vezet. A testvériség, a szeretet, a
köztünk lévõ bizalom útja ez. Imádkozzunk mindig egymásért, kölcsönösen.
Imádkozzunk az egész világért, azért, hogy széles körû testvériség valósuljon
meg.” Elõtte azonban – szedjük szét az imákat. Szavaikra, betûikre. És rakjuk
össze újra a mondatokat, hogy békességre leljünk.