"Elköszönni egy ismeretlen baráttól, most Bussay Lászlótól, nagyon nehéz. Hiszen azonnal meg kell indokolnom, miért nevezem barátomnak azt, aki ismeretlen? Akivel sohasem találkoztam személyesen, s ha tudom is, ki õ, ez munkájának értéke által megteremtett tudás bennem."
Tamási Orosz János
Egy
korty bor
Elköszönni egy ismeretlen baráttól, most Bussay Lászlótól, nagyon nehéz. Hiszen
azonnal meg kell indokolnom, miért nevezem barátomnak azt, aki ismeretlen?
Akivel sohasem találkoztam személyesen, s ha tudom is, ki õ, ez munkájának
értéke által megteremtett tudás bennem. De épp ez a lényeg talán: hogy valaki
olyan minõséget hoz létre, amely nem csak objektív tiszteletet, de ennél sokkal
mélyebb barátságot ébreszt fel bennünk. Sok embert tisztelünk, ismeretlenül;
megannyi alkotó ember vesz körül bennünket, festményeik a falainkon, könyveik a
polcon, áradó zenék, épületek, amelyeket megõriz tekintetünk, miközben
átsuhanunk a városon, de egy szépen mûvelt kert, vagy egy gazdaság is megérint
bennünket. Jól esik, akár csak egy pillanatra, arra gondolni: gazdagabb lettem
általuk, nem csupán alkotásaikat élvezve, de pusztán az alkotás örömének átadása
által.
Jól
talán meg sem tudom fogalmazni ezt az érzést: hogy van, amikor egy jó könyvben
nem csak annak tartalmának örvendezünk, hanem a belõle áradó öröm, az alkotó
öröme, nyûgöz le bennünket. Így ad egy többletet, ezért érezzük végül
ismeretlenül is barátunknak: mert nem csak adott, hanem akart adni. Nekem, az
ismeretlennek. S ha azt olvassuk: ez a barát végleg elment közülünk, valami
különös megrendülést érzünk. Mint én, most, szembesülve a hírrel: elhunyt,
hosszú betegség után, Bussay László borász. Eltalált ez a tudósítás, megsebzett,
pedig, s ezt ne tekintse senki, azt kérem, valamiféle blazírt megjegyzésnek, de
azt gondoltam: elfásultam már a hasonló hírekkel szemben. A korom is megvan
hozzá, bizony, hatvan fölött egyre többet temetünk, túlságosan sok közeli,
nagyon közeli barátot, mindenki így van ezzel; s most mégis megütött a hír,
Bussay László halálhíre.
Mondom,
nem ismertem. Azt sem tudtam, hogy ötvenhét éves. Egyszer beszéltem vele
telefonon, a hangja után azt gondoltam: nálam is idõsebb. De hát annyira nem
vészes ez. Csak így, amikor látjuk: a gondoltnál sokkal fiatalabb. De hát nem a
kora ütött meg, mondom, hanem valami más; valami olyasmi, amit fentebb próbáltam
mondatokba önteni. Hogy barátomként gondoltam rá, nem személyes úton, hanem a
munkája értéke által; s még nem is arra gondolok, amit a hír maga megfogalmaz
mindenkinek: ismertségét, a szeretetet, ami szûkebb hazájában övezte, és
sikereit, amelyeket a bor határtalan birodalmában aratott. Mindez elegendõ
ahhoz, hogy fejet hajtsunk elõtte, de én mégis másról, a többrõl beszélek
inkább. A barátságról, amit egy korty bor megízlelése okoz. Egy ismeretlen
borász palackját bontottam, sokat nem tudva róla, legyek még úgy is pikírtebb,
hogy a borvidékben sem bíztam annyira, meglehet, nem ismertem addig elég jól,
vannak a „bevált” tájak, s akkor hirtelen fõbe kólint bennünket egy új élmény. S
szinte azonnal tudjuk: a palackban nem csak bor, de lélek lakozik. „Ez a bor
rábeszél. Ezt mondja: ”Élj”. Ezt az egyetlen szót mondja, de olyan következetes
erõvel, mint a régi latin versek a nagy tanulságokat. Mit szívott össze ez a bor
a napsütésben, évszázados illatokban! A föld sava és titkos ereje, a nap tüze,
esõs õszök bölcsessége, a természet vegykonyhájának rejtett párlatai, mindez
aranyszín bölcsességgé nemesedett ebben a különös borban, melyhez hasonlót
egyetlen egyet ismerek csak a világon: a Poully fumée-t, ezt a füst ízû fehér
burgundit. E két bor szelleme azonos: nem vetélytársak õk, hanem lángeszû
testvérek. Mert a bornak nem csak íze, illata és szesztartalma van, hanem
mindenek fölött szelleme is. Mintha a nép, mely termeli és issza, átadna
lelke titkos tartalmából valamit a hazai bornak.”
Az
idézetben Máraira váltottam, hogy azonnal figyelmeztessek is mindenkit a Mester
szelíd tévedésére. Bajuszráncigálás persze ez részemrõl, egy igazi oroszlán ezt
nem veszi a lelkére, tudom; s hát az a lényeg: Márai itt a somlóiról beszél,
Bussay más borfajtáknak adott testet és szellemet, más vidék más ízeit emelte a
világ legjobb borai közé, ráadásul rám nem is a fehérrel, hanem a vörössel
hatott. Máraival hát abban vitatkozom: nem a borvidék számít igazán, hanem a bor
s a borász szelleme. Amikor felbontottam, úgy másfél éve, a pinot noir-t, akkor
éreztem úgy: valaki most megszólított, asztalához invitált, a megnyugvás
szeretetére tanított. Igen, valamiféle önvédelemféle ez itt, hogy Márait
idéztem, mert hát õt olvasva talán mindenki elhiszi: amikor a borról szólunk, az
élet egyik legfontosabb dolgáról beszélünk. A bor, az igazi bor, nem csak
élvezeti érték. Sokkal több annál. S hát nagyon sok bort megkóstolunk életünk
során, ki többet, ki kevesebbet, persze, s lassan megértjük: a bor – misztérium.
Lehet egy palackban amúgy a legkiválóbb, zamatos, testes, mély tüzû vörösbor,
mégsem érezzük többnek a pillanatnyi élvezetnél. De van, hogy egy ismeretlen
palackot felbontva átjár bennünket az idõn kívüliség öröme, az elszakadás és
megérkezés nyugalma, a hegyek lehelete, s csak ülünk a diófa alatt, lassan
elkortyolunk egy palackot abból a borból, gondolunk a Mesterre és a Mesterre,
majd már nem gondolunk semmire. Mert néhány korty szép lassan bebalzsamoz.
Most
félek egy kicsit. Szeretném, ha Bussay László borai velünk maradnának. Remélem,
így lesz; de mégis félek. Ott lesz-e az a lélek az új palackokban? Mert
nyugodni, békén, akkor fog. Ugye, tudjátok ezt – ismeretlen barátaim?