"Bíró tanár urat, a magyar - történelem szakos középiskolai tanárt és Tónit, az építési vállalkozót a pszichiátriai klinikán hozta össze a sors. Két hétig egy kórteremben feküdtek. A tanárt az elbocsátást követõ pánik, a vállalkozót a csõd utáni agyvérzés parancsolta a gyógyintézet falai közé. "
T. Ágoston László
Gyõztesek
Bíró
tanár urat, a magyar - történelem szakos középiskolai tanárt és Tónit, az
építési vállalkozót a pszichiátriai klinikán hozta össze a sors. Két hétig egy
kórteremben feküdtek. A tanárt az elbocsátást követõ pánik, a vállalkozót a csõd
utáni agyvérzés parancsolta a gyógyintézet falai közé. Mindketten szorgalmasan
szedték a pirulákat, tûrték a naponta beléjük döfött infúziós tû szúrását, és
abban reménykedtek, hogy majd csak történik valami. Valami, ami feloldja ezt a
bennük dúló átkozott feszültséget.
Reményeik
lassacskán valóra is váltak. A tanárnak csillapodni kezdtek a gyomorpanaszai, az
elsõ hét végén már arra is képes volt, hogy önállóan buszra szálljon, sõt még a
metró mozgólépcsõjére is fel tudott lépni émelygés nélkül. A vállalkozó, aki
csak szerényen iparosnak titulálta magát, fokozottan visszanyerte az
emlékezetét, és azzal szórakoztatta a tanárt, hogy elmesélte neki, ami eszébe
jutott.
–
Látod, Tónikám, megy ez, csak türelem kell hozzá –
biztatgatta. – Az anyagiak meg majd csak rendezõdnek valahogy...
–
Türelem... Igen, az kell. Nagyon sok türelem kell. Már
második éve vonulgatok egyik kórházból a másikba. Mindenütt biztatgatnak, minden
orvosnak van valami tuti biztos módszere, én meg csak zabálom ezt a sok rohadt
tablettát, nyomkodják belém az injekcióikat, közben otthon meg áll a bolt. Csak
a kiadás gyûlik, az adósság, bevétel meg sehol. Hát így nem könnyû ám
türelmesnek lenni! Kérdés, hogy egyáltalán lesz - e még belõlem valaha ép,
egészséges ember?
–
Ne légy kishitû, Tónikám! Már miért ne lenne? Bezzeg én
nem is bánnám, ha egyet - mást el tudnék felejteni. Például azt a pofát,
amelyikkel az igazgatóm közölte, hogy sajnos csökkentenie kell a tanári kar
létszámát, és kettõnk közül õ az ifjú kolleganõt választotta. Most is
összerándul a gyomrom, ha rá gondolok. Igaz, kettõjük közül talán én is a
kolléganõt választottam volna...
–
Hát ha olyan randa pofa, ne gondolj rá! – tanácsolta Tóni.
– Gondolj a Juci nõvér kurta köpenyére, és mindjárt földerül a kedved.
Ekképp
szórakoztatták, és látták el egymást jó tanáccsal, míg meg nem kapták a
zárójelentésüket. A tanárt további gyógyszeres kúrára fogták, ezt azonban már
otthon is folytathatta a háziorvos felügyeletével. A vállalkozót átirányították
az érsebészetre, mert a vizsgálatok során kiderült, hogy a lerakódott mész az
oka minden panaszának. Az utolsó együtt töltött napon címet, meg telefonszámot
cseréltek. Bíró megígérte, hogy már a jövõ héten meglátogatja Tónit az
érsebészeten és visz neki valami jó könyvet, ami eltereli a figyelmét a
bajairól. Neki se árt, ha kipróbálja, mennyire tud utazni. No persze ehhez
tudnia kell, hol keresse. Amint átment a másik kórházba, rögtön telefonáljon.
Meg is ígérte, sõt becs’ szavát adta rá.
Teltek
- múltak a napok, lassacskán hetekké sûrûsödtek, de nem csörrent meg a telefon.
Lehet, hogy most operálják. Lehet, hogy nehéz idõket él át Tóni – gondolta a
tanár –, azért nem tud hírt adni magáról. Mi lenne, ha õ hívná föl a feleségét,
és érdeklõdne felõle? Igen, talán ezt kellene tennie, de mit mondjon, ki õ? A
barátja, a szobatársa a pszichiátriáról? Nem, ez nem hangzik valami bíztatóan.
Talán félre is értené...Hát akkor... S mivel jobb ötlete nem támadt, lerakta a
telefont.
Egyik
nap az utcán megállította egy ismerõse. Volt kolléga egy másik iskolából. A
hogyléte felõl érdeklõdött. Valaki, egy közös ismerõs említette, hogy kórházban
is volt.
–
Igen – mondta zavartan –, de nem komoly. A gyomrom.
Fekélyre gyanakodott a doki és beutalt kivizsgálásra. Szerencsére nem az, csak
egy krónikus hurut.
–
Ennek örülök – mondta a kolléga. – Minden esetre vigyázz
az erõs paprikával, a fûszerekkel, meg a kisüstivel, de legfõképp az idegeléssel,
mert tudod, hogy a mi pályánkon az a legfõbb méreg. – És már rohant is tovább.
–
Jó, majd vigyázok – szólt utána Bíró és egy kissé furcsán
érezte magát. Gyomorfekély. Mi a fenének kellett hazudnia? Mi lett volna, ha
õszintén bevallja, hogy pánik? Végtére is minden második kollégának van egy kis
pánikja...Igen, pánik, és a pszichiátriai klinikán kezelték. Na és? Túl van
rajta. Õrültség. Mármint bevallani a gyengeségét. Gyengeségét? Mióta nevezik a
betegséget gyengeségnek? Hmm... Furcsa. Gyerekkorában az anyjának gyakran fájt a
feje. Az orvos valami olyat mondott rá, hogy ideges fejfájása van. A nagyapja
meg csak legyintett, és azt mondta erre:” Ideges ember nincs, csak bolond.
Álljon csak be hajnalban kapálni a kukorica táblába, estére megnyugszik!” Nem
nagyon szívelték egymást. Az öreg haláláig nyafka úri kisasszonynak tartotta a
menyét. Így aztán nem is esett túl sok szó köztük a fejfájásról.
Sándor
napkor még reménykedett, hátha eszébe jut Tóninak, és megereszt egy telefont,
vagy küld egy névnapi üdvözlõ lapot. De nem. A telefon süketen lapult az
asztalon, meg a postaláda is üres maradt. Amikor Antal nap közelgett, elment az
egyik közeli papírboltba. Valami tréfás üdvözlõlapot keresett, amivel úgymond
egy kicsit megcsiklandozhatja a barátját. Talált is egy érdekes Szent Antal
képet, amelyiknek azt írta a hátoldalára: „ A becs’ szó annyit ér, amennyit
betartanak belõle. Pszichiátriai üdvözlettel: Sanyi.” Miközben ráírta a címet,
el - elmosolyodott magában, hogy meglepõdik majd rajta Tóni. Aztán eszébe
jutott, hogy vajon mit szól majd hozzá a postás, aki kézbesíti a lapot. Másnap
már az egész utca tudni fogja, hogy Tónit a pszichiátrián kezelték.Bolond. Ezt
azért mégse akarja. Borítékba kell tenni a lapot, hogy senki más ne láthassa. És
a felesége? Ha netán õ bontja föl? Biztosan meglesz a véleménye az efféle
barátról. Barát? Szobatárs, aki nyilván nem véletlenül kezeltek a pszichiátrián.
Megadóan bólintott, és bedobta a lapot, meg Tóni címét a szemétkosárba.
Néhány
év telt el. Bíró tanár úr új katedrát szerzett magának, és Tóni, az építész is
rendbe szedte a vállalkozását. Csupán annyi változott, hogy az építész
sörpocakja megnõtt egy korsónyival, a tanár úr hajában pedig duplájára
sokasodtak az õsz szálak. Éppen egy sörözõ elõtt sietett volna el Bíró, amikor
utána kiáltott valaki.
–
Sanyi tanár úr! Te vagy az?
Megtorpant
az ismerõs, de rég hallott hang hallatán. Méltóságteljesen megfordult, ahogy egy
meglett tanáremberhez illik, aztán széles mosollyal és ölelésre tárt karral
indult el a hang gazdája felé.
–
Tóni, te elveszett ember, becs’ szóra te vagy az? Hogy
kerülsz ide?
–
Becs’ szóra, én vagyok személyesen. Annyiszor meg
akartalak már keresni, de valahol elhagytam a telefonszámodat, és úgy,
váratlanul meg nem akartam beállítani. De látod, elõbb - utóbb mindent megold a
sors...
–
Jól vagy, Tónikám?
–
Látod, akár a csalán, amibe a mennykõ se üt. Tudod, még
akkor megoperáltak. Nagyon féltem tõle, de azóta hál’ Istennek kutya bajom.
Rendbe hoztam az ipart, dolgozgatok, eszem, iszom, a fejem se fáj azóta. Pedig
hát tudod, mennyire odáig voltam...
–
Tudom. És most?
–
Egy üzleti tárgyalásra jöttem a vejemmel. Tavaly férjhez
ment a lányom, õket is bevettem a boltba, hadd jusson nekik is a vanból. No, meg
hadd tanulják a módit, legyen kinek átadni a stafétabotot. És te? Látom, elég
bátran mozogsz az utcán...
–
Igen, szerencsére elmúlt a pánikom. Átmentem egy másik
iskolába tanítani. Ez jó. Én is hányszor akartalak hívni, meg lapot is írtam a
névnapodra... Aztán... Aztán becs’ szóra nem tudtam, hogyan írjam alá.
–
Nem baj, Sanyikám, az a fontos, hogy túléltük. A többi
mellékkörülmény. Elhanyagolható, ahogy mondani szokták. Gyere, lökjünk le a
találkozásunk örömére egy kriglivel! Hanem egy dologra megkérnélek – váltott
komorra Tóni hangja. – Itt van velem a vejem is. Elõtte ne emlegesd azt a
bizonyos pszichiátriát. No, nem azért, érted, mintha szégyelleném, de hát minek
magyarázkodjon az ember, ha nem muszáj? Ha netán szóba kerülne a dolog, mármint
hogy honnét ismerjük egymást, mondjuk azt, hogy az érsebészeten feküdtünk
együtt. Rendben van?
–
Ahogy akarod, Tónikám. Én se szívesen dicsekszem vele.
Sokszor elgondolkoztam már azon, miért van az, hogy egy epemûtéttel kérkedik az
ember, a pszichiátria miatt meg szégyenkezünk. Pedig mindkettõ betegség, és
egyik se a mi hibánk.
–
Talán azért – tette a vállára a kezét a vállalkozó –, mert
az epe a kövérek betegsége, a gyõzteseké. A pszichiátrián meg a vesztesek
tengõdnek. Mi pedig csak a gyõzteseket szeretjük, Sanyikám. Kizárólag a
gyõzteseket.