"...hárman végül megérkeznek a Kereszthez. Hárman, egyazon útról, háromféle irányból: a Polgár, az Ország és a Nemzet. A Polgár elhozta az üzenetet, és megteremti általa az Országot. A Nemzet? Nos, õ gondolkodik. A két útitárs egyezõ s elváló gondolatait kutatja. Fürkészi szavaikat, cselekedeteiket. Nem kételkedik azokban, bizalma sem csekély; de keresi önmaga helyét bennük s általuk."
Tamási Orosz János
Három
lábnyom
Hárman érkeztek akkor a
Kereszthez, más-más irányból, noha azt gondolták: addig is egyazon helyrõl
indultak, s egyazon úton haladtak. A Keresztig, ahová hárman érkeztek: az
Ország, a Nemzet és a Polgár. Egy az utóbbiak között elsõ volt az egyenlõk
között, bár a neki járó tisztelet nem más korok másfajta hamis egyenlõségén
alapult. Elsõ volt, vezetõ, a választottak kiválasztottja. Õ volt az, akinek
követnie kellett a változásokat, a nagy, sorsfordító akaratokat, azokat, amelyek
úgy döntenek az embersokaság életérõl, úgy közvetítenek valamilyen magasabb
rendû akaratot, hogy az talán ellenkezést szül bennük, viszályok irányába tereli
lázadó büszkeségüket, de lassan megértik: van, amikor véget ér egy történelmi
idõ, és a helyébe lép az új kor. A ma helyébe a jövõ lép, s azt nem lehet
tegnapok fakult színeivel élénkíteni.
Mit is jelent ez a szó:
Polgár? Felelõsséget. S csak másodsorban hûséget, alázatot, a közösség iránti
odaadást; mert mindent megelõz benne, ha érett arra, a felelõsség. A
felelõsség annak iránt, ami biztosan épít, bennünk és általunk, és semmiképp sem
rombol. Ez minden evilági gondolat, szó és cselekedet lényege; ami még elõbbre
való, a szeretet, az csupán megalapozottá, súlyossá, hitelessé
teszi ezt a felelõsséget. Mert csak a szereteten nyugvó felelõsség
teremt jövõt, hoz létre élhetõ hazát, házat, családot, hont. Ha szeretettel
viseltetünk mások iránt, akkor õk is szeretettel fordulnak felénk; meglehet,
persze, hogy illúziónak bizonyul ebben hinni, mert lemészároltatunk. És mégsem
fogyunk el a szeretet parancsát követve, de idõnknél jóval korábban öletünk meg
önmagunk által, akkor, ha békétlenségben élünk. Senkinek nincs és nem is lehet
gyilkosabb ellensége önmaga barbár indulatainál.
A Polgár, aki akkor
elsõ volt a legelsõk között, ezt értette meg. Annyiszor elbeszélik így a
legendamondók, ne ismételjük hát tovább. Mert oktalan dolgoknál is oktalanabb
az, ha olyasmit ismételgetünk, aminek egyetlen értelmezésérõl is ezernyi nézet
kering; holott hát nincs szomorúbb Ország annál, mint amely saját múltját kedve
s kénye szerint értelmezi, színezi, festegeti, tarkára, avagy nem ritkán a
kelleténél jóval feketébbre. Mert azt gondolja, minél mélyebbnek tünteti fel az
éjszakát, annál világítóbb lesz az õ hajnalfakadása, de elfelejti: ha egy kor
túl sokáig tart, annyira fény és levegõ nélkül, mint amennyire feketének festi
azt õ, akkor abból már semmilyen élet nem keletkezik. Igaz: vannak nagyon mélyre
taszító idõk; amikor az Ország belsõ gyászát is eltompítja az életben maradás
ösztöne; amikor a múlt dicsõségének káprázatát a mindennapi kenyér
megszerzésének akarása szürkíti el. Mert élni – élni: kell.
S hát mindenekelõtt:
születnie. Embernek, akarásnak, Országnak. Az eredõ, mindennek kezdete, az
Ország vajúdása. Az a furcsán megismételhetetlen pillanat, amikor önmagát szüli
meg, amikor – hát ismerjük, persze, a legendáját – saját hamvaiból támad fel, de
úgy, hogy elõbb az önmaga által, önmagából emelt máglyán hamvad el. Misztikus
üzenet ez, akár sorsfordító pillanatok, történelmi idõk szakrális lenyomataként
is értelmezhetjük. Egy új korszak, az egyetlen jövõbe sodró nagy akarat érkezik,
ami elõtt nehéz meghajolni; kapaszkodunk addigi kultúránkba, élethelyzeteinkbe,
megszokott cselekedeteinkbe, õsapáink tanításaiba éppen úgy, mint apáink
intéseibe, ám ez az új akarat erõs sodrású örvény, magába húz, szétszed és
összerak, amikor felbukkanunk belõle, már az örvény fiaiként tesszük;
megértettük, elfogadtuk, de nem mindenki. Addigi közösségünk másik fele inkább
máglyára vetette önmagát; meglehet, elfogadta, hogy betöltötte hivatását,
kitöltötte idejét, immár valami másnak kell megfelelnie, de nem akarja azt úgy,
hogy mindenét, ami addig volt, forgószél repítse az égtájak felé; nem akarja,
elhinni sem, hogy mindene, ami volt, amit hozott – ocsú csupán.
S hogy minden, amit
most elébe tárnak, amiben ezután hinnie kell, hogy minden – tiszta búza. Ocsúnak
kell lennie, mondja türelmesen; s ha másképp nem lehet, akkor végül szívébe
markol s annak parazsán hamvad el.
De még õ is látja, hogy
hárman végül megérkeznek a Kereszthez. Hárman, egyazon útról, háromféle
irányból: a Polgár, az Ország és a Nemzet. A Polgár elhozta az üzenetet, és
megteremti általa az Országot. A Nemzet? Nos, õ gondolkodik. A két útitárs
egyezõ s elváló gondolatait kutatja. Fürkészi szavaikat, cselekedeteiket. Nem
kételkedik azokban, bizalma sem csekély; de keresi önmaga helyét bennük s
általuk. A pillanathoz, ami itt történik, a legkevesebb valós idejû köze neki
van, ennyit érez, ennyit tud. Benne a jövõ jövõje szunnyad, vár, fogan. Talán ha
– fogan. Mert tévedés azt mondani: õ vezette eddig a másik kettõt. Nem. Az a
kettõ õt keresve érkezett ide, s mindketten tudják: bár az akarat, amit
követtek, ami idesodorta õket, a legszentebb, de annak támasza csak ez a
harmadik lehet. Egymást kell betölteniük, a Jelnek és a Nemzetnek, a Polgárnak,
Országnak és Nemzetnek. De megérkeztek. S mennek, tovább, mennek, megannyi
fõnixfészkek felé, mennek csak, tovább. Nézd õket, ott mennek.
Három
lábnyom, egy úton.