"Egy olyan ember teljesítményébe, aki – miközben folyóiratot szerkeszt, annak fennmaradásáért küzd, kutatja a lehetséges új szerzõk munkáit, távoli kontinenseken nem ritkán tucatnyi kõnyomatos kiadványokat lapozgatva fedezi fel õket, mondom, mindeközben létrehoz egy olyan lexikont, amely e néhányszor tíz példányban megjelenõ munkák szerzõinek nevét megtartja az utókor számára. Megõrzi neveiket, kereshetõvé teszi könyveiket, kutathatóvá a sokszor valóságosan is õserdõkbe veszõ egykor ott magyarul álmodó s író költõk vers-sóhajait. Azt gondolom, hogy ezért Borbándi Gyulának múlhatatlan köszönet és hála jár az anyanyelvhazától."
Tamási
Orosz János
Kertjeinktõl
a
Borbándi-kertig
Közelítvén hatvanas
éveimhez, mind sûrübben húzódom be házamba, kertembe, messze a nagyvárostól. A
sors eddig nem tette lehetõvé, hogy egésszé, teljessé váljon ez az életvitel, de
törekszem rá. Úgy is, hogy mind inkább tudatosan elkerülöm, tavasztól õszig, a
kötés lazítását; nagyon erõs történés kell ahhoz, hogy elutazzam innen, vissza,
a nagyvárosba, idõ elõtt. Az elmúlt két nyár során nem is adódott ilyen
elkerülhetetlen alkalom, kettõt leszámítva. Az egyik volt Borbándi Gyula
életmûve elõtti tisztelgésünk, a Szeredi Pál kitartó küzdelmének köszönhetõen
immár elektronikus formában is böngészhetõ, lapozgatható Új Látóhatár archívum
ünneplése, s most a második zord életritmustörés: a fõhajtással együtt járó
búcsú Borbándi Gyulától. Pillantás a kertbõl a Kertbe.
Úgy gondolom persze,
mindenki saját kertjét keresi, de én arra gyanakszom: sokaknál némileg
szerencsésebb vagyok. A kert kérdésében. Hiszen vannak, akikben ez a döntés
régi, gyerekkori reflexek alapján születik; a csöndesebb, „vidéki” létezés során
õk visszatérnek egy ismerõs, régen talán nem is szeretett közegbe. Nekem azonban
szinte minden új volt; a csönd, amire vágytam, ezernyi más, nem tudott, vagy
eddig csak tudat alatt élõ tanulságot hordozott, ismeretet közvetített. Egy ház,
különösen, ha öreg, s kicsit rigolyás, ezernyi dologra tanít. Egy kert –
milliónyira. Egy csak nagyjából ismert korú családi ház folyamatos vizsgára
késztet: hogyan is hárítsam el most még aprónak tûnõ, de könnyen lehet, hogy
súlyos kórrá váló betegségét? S mennyi ennél egyszerûbb történet. Miért kopik
el, sisteregve, a fúrófej a vályognak mondott s ezért annak is vélt falban? Hol
futnak benne a vezetékek? Ezt az ablakot, a kicsit, megfontoltan illesztette-e
épp ide a régi-régi mester, vagy tényleg ennyire fakezû volt? Egy öreg ház is
taníthat bennünket társadalom-ismeretre; évtizedek mindig provizórikus
megoldásait végigkövetve abban felismerhetjük a habozás, a „ráérünkmég”, a
toldás-foldás nyomait és következményeit.
Hosszú életet
szántunk-e a Háznak, s abban önmagunknak, vagy minden úgyis csak átmeneti
állapot lesz itt?
És, mint mondtam, egy
kert – még nagyobb csoda. Tudom, sokan megfogalmazták már egy kert – A Kert –
élet-asszociációit, de engedtessék meg most nekem az õ nyomaikba szegõdnöm.
Amikor nekem új ismeretként mesélek arról a rengeteg megérteni való feladatról,
amelyeken át – nem túlzok – az élet bölcsõjéig juthatunk. Példákat mondok,
minden sorrend nélkül, hisz ebben nem is lehet ilyesmit felállítani, mert hát
ott van mindjárt a drótkerítés és a kúszónövény kapcsolata. Amikor nekiesünk az
utóbbinak a metszõollóval, hiszen benövi, s ha benövi, akkor földig húzza a
kerítést. De hát húzzunk bele sokkal erõsebb feszítõhuzalt, az megtartja, s lesz
egy szép, organikus kerítésünk. Megtörténhet, hogy valahonnan, ki tudja, milyen
hosszú utat megtéve, békák érkeznek a teraszra. Vagy páncélos bogarak, esetleg
szöcske kezd énekelni a könyvespolcon, padlásunkra bagoly fészkel, virágainkat
méhek surrogják körbe. Tûnõdjünk el azon: egy-egy ilyen helyzetre hogyan
reagálunk elõször, s hogyan a múló évek tapasztalataival rendelkezve? Persze,
hogy elõször fegyverkezünk. Mérgek, csapdák, megannyi eszköze fajunk hatalmának.
Az erõnek, amelynek birtokában fellépünk minden ellen, mi ártalmunkra lehet.
Szép lassan kiderül, hogy nem fogynak. Majd az is nyilvánvalóvá válik: néha elég
egy kicsit hátrébb lépni. És sokkal elõrébb jutunk. Elég bölcsebben
terjeszkedni, elég nem is terjeszkedni, és sokkal nagyobbra növünk. Mert
lelkünket, érzetünket teszi gazdagabbá az, ha a kert eldugott sarkában
felfedezett vadméh-kaptárt nem perzseljük le, inkább megjegyezzük a helyét. Arra
úgysem járunk, s szólunk vendégeinknek: õk is tegyenek ugyanígy. Értsük meg
együtt: magam is vendég vagyok itt, ahová õket házigazdaként invitáltam.
Mindannyian vendégek vagyunk; s együtt kell élnie embernek, bogárnak,
kúszónövénynek.
Számos még a kertben
rejlõ példázat, nem szaporítom azokat, mondom csak summáját: igen, ez a kert,
számomra, mint egy elfelejtett tudás felizzása, felidézte bennem az oly sokáig s
annyira óhajtott polgári demokrácia képét, lényegét.
Tudom, hogy sokak
számára ez a hasonlat annyira kézenfekvõ, most csak mosolyognak rajtam. De azt
is tudom: még többek számára ez a hasonlat – blaszfémia.
Furcsa ez. Évtizedekig akartunk polgári demokráciában élni, s most úgy dobnánk a
sufniba, az elavult kacatok közé, hogy valójában egy kört sem mentünk vele.
Idejét múlt velocipéd, vetünk rá pillantást sem, és sietve térnénk vissza
halaszthatatlan dolgunkhoz: még ma estig fel kell találnunk a kereket. Mondom –
furcsa ez.
Meglehet, messzirõl
érkeztem meg ide, de így talán sokkal érthetõbb a példa: nekem ezt a kertet, ezt
a rendezõ-elvet, ezt a – ha úgy tetszik – társadalmi fázist Borbándi Gyula
tanította meg. Tegyem hozzá: azon nagyon kevesek egyikeként, akik erre bárkit is
taníthattak. Életem nagy ajándéka, hogy személyesen ismerhettem, járhattam nála,
otthonában, és fogadhattam családi körben, otthonomban; mégis azt mondom: a
leckéket jóval korábban elkezdte. Akkor, amikor kezembe kerültek, elõször csak
véletlenül, aztán szorgos keresgélés után már tudatosan, az Új Látóhatár
lapszámai, évfolyamai. A nyugati magyar emigráció színe-javának szépirodalmi és
politológiai eredményei, szakaszai és teljességei, mind ama elképesztõ érték és
teljesítmény, amely leginkább a benne rejlõ reflektív világnézettel taglózta le
azt, akire – hatott. A szerzõk, különösen azok, akik középkorúként sodródtak,
kényszerültek emigrációba, még „hozott anyagként” alkalmazták mondataik
formálása közben a szókimondással párosuló toleranciát, ám a fiatalabb alkotók
esetében vajon honnan érkezett ez az észrevehetetlen többlet-jelentés? Azt
gondolom, ez már az általuk friss tapasztalatként megélt s megszûrt polgári
demokrácia. Talán nem kell hosszan kifejtenem ezt, nem is az emlékezés közelebbi
síkjához tartozó gondolat, mégsem érzem ide nem illõnek. Hogy arról beszéljek,
amirõl kevesebbet szoktak; hogy az Új Látóhatár – és általában a nyugati magyar
emigráció meghatározó személyiségei – mennyi bölcsességet hordoztak magukban,
mennyi harmóniát, mennyi összerendezettséget mindazzal, ami munkásságukat
kísérte; az is, amit nem fogadtak el, nem építettek be szubjektív alkotásaikba,
de amelyekbe ennek köszönhetõen mennyire nem szüremlettek be indulati, zsigeri,
alantas elemek, eszközök. Íze, zamata, ismeretlen lehelete volt valamennyi Új
Látóhatárnak itt, a szocialista demokráciának nevezett társadalomban, amelynél
kategorikusabban illiberális európai képzõdményt nehezen találhatnánk – már ha
épp ilyesmit keresgélünk. Mert ez a szocialista demokrácia elemeiben még õrizte
a diktatúra eszközeit, viselkedésében azonban annál is számítóbb, kegyetlenebb
volt. Egy-két mondatnyit idõzzünk el itt: mire is utaltam? A diktatúra például
nem ismeri a mosolydiplomácia fogalmát. Rendelkezik, kinyilvánítja veled
kapcsolatos tulajdonjogát, nem kelt illúziókat; rideg, kíméletlen. Az
„emberarcú” szocialista demokrácia azonban igazság és hazugság kevercsében
nevel, számos, máig sem cáfolható idealisztikus csapdákba csal; s mire rájössz,
hogy nem ezek a csapdák, hanem az a hazugság-ingovány, amellyel elszigetelték
azokat, mire rájössz erre, nagyon sokszor hiábavaló az ébredés.
Boldogságosan fájó
azonban, amikor elkezdõdik. Talán épp az Új Látóhatár valamely számában
lapozgatva; esetleg épp abban, amely tõlem közölt valamit, s ez – bárha véletlen
– mégis misztikusan sorsszerû élmény. Legfeljebb ha összességében annyiként:
nincsenek, mert erre tanít itt minden, de lám, mégis vannak párhuzamos világok.
A bolygó légkörén belül is, bármennyire hihetetlen, és az ózonpajzs egyik
legfõbb felelõsét úgy hívják: Borbándi Gyula.
Remélem, érthetõen beszélek.
Ha valaki negyven évig
szerkeszt egy folyóiratot, úgy, hogy azt annak színvonala, tartalma, soha nem
csökkenõ igényessége kulturális örökségünk kincsévé, megkerülhetetlen részévé
emeli, errõl ennél többet nem nagyon mondhatunk. S ha valaki mindezt emigrációs
életkörülmények között teszi, fáradhatatlan agilitással építve a valóban s nem
csak metaforikusan emlegetett kontinensek közötti hidat – akkor még inkább
fogynak a kimondható tartalommal rendelkezõ szavak. S amikor mindez együtt egy
nyelvközösségétõl elszakadt alkotó életmûvét teszi teljesebbé, reménytelibbé, ha
ezt is végiggondoljuk, akkor végképp csak gesztusokra futja. Mondjuk úgy:
egyszer talán majd futja erre is. Hogy ezt az irgalmatlanul tanulságos
értékegyüttest, amelyet Borbándi Gyula létrehozott, legyen kor, mely napi
szinten, saját értékrendjébe építve tanulmányozza.
Eddig a folyóiratról
szóltam, de hadd emeljem ki azt, ami – messze az én szubjektív megítélésem
szerint – csúcsként emelkedik ki az életmûbõl. A Borbándi-lexikon. Bõvebben? A
nyugati magyar emigráció lexikonjáról beszélek, egy alapos, átfogó, tökéletes
bibliográfiáról, egy pótolhatatlan munkáról. A huszadik századi magyar emigráció
tevékenységének minden alkotója, minden egyesülete, minden dokumentumának –
legyen az szerzõi kötet, újság, alkalmi tematikus antológia – forráshelye
megtalálható ebben a kötetben; s ez a magyar kultúrtörténet kutatói elõtt
megkérdõjelezhetetlenül emberfeletti teljesítmény. Mégis – borzasztóan emberi.
Ismét azt írom - gondoljunk bele. Egy olyan ember teljesítményébe, aki –
miközben folyóiratot szerkeszt, annak fennmaradásáért küzd, kutatja a lehetséges
új szerzõk munkáit, távoli kontinenseken nem ritkán tucatnyi kõnyomatos
kiadványokat lapozgatva fedezi fel õket, mondom, mindeközben létrehoz egy olyan
lexikont, amely e néhányszor tíz példányban megjelenõ munkák szerzõinek nevét
megtartja az utókor számára. Megõrzi neveiket, kereshetõvé teszi könyveiket,
kutathatóvá a sokszor valóságosan is õserdõkbe veszõ egykor ott magyarul álmodó
s író költõk vers-sóhajait. Azt gondolom, hogy ezért Borbándi Gyulának
múlhatatlan köszönet és hála jár az anyanyelvhazától. Ahogyan a Szerkesztõ Úrnak
is... Aki nélkül, ahogyan ezt máshol, korábban már leírtam: „csonka és
töredezett lenne irodalmi múltunk emléke; … Egy olyan negyven évé, amelyben a
minimál-program az volt: jöjjön, szülessen egy olyan kor, amelyben nem kell soha
többé hazugságban élni. S a maximális program, mérce és elvárás, annyi volt:
jöjjön el egy olyan kor, amelyben egyetlen igazság érdekében se kell többé
hazudni. Errõl, ha jól meggondoljuk, csak errõl szól az Új Látóhatár negyven
évet felölelõ évfolyam-repertóriuma; az a digitális archívum, melyrõl a
legkevesebb szavunk az lehet csupán: keressék, kutassák, olvassák. Úgy, ahogyan
azt kell.”
Esténként, a kertben ülve, az öreg diófa alatt, gyakran érzem úgy: felfakad a
„szellem forrásvidéke”, fel, s a legjobban itt, a teremtmények összhangjában,
küzdelmes harmóniájában. Ahol polgárként õrizzük s szolgáljuk a kert és önmagunk
méltóságát, egyén és közösség szabadságra nem törõ rendjét. Ezért, hogy párosul
mellé egy másik érzés: vár ránk a munka a kertben. Példák elõttünk, a kevesek,
voltak s vannak. Mind közül az egyik leg – Borbándi Gyuláé.