Talán fordítva kellett volna kezdenem, hiszen - bár paradox feltevésnek tûnik - de a nagy magyarral könnyebben „elbánik” az ember. És a mindenkori hatalom is.
Pálmai Tamás
Kis magyar, nagy magyar
Talán fordítva kellett volna kezdenem, hiszen - bár paradox feltevésnek tûnik - de a nagy magyarral könnyebben „elbánik” az ember. És a mindenkori hatalom is.
Miért hozom fel ezt?
Gyerekkori emlék ugrik elõ. Volt ludovikás tisztek, szüleim barátai. Szálfa termetû, mûvelt, derék megjelenésû emberek. A „könnyed” Gheorghiu-Dej, majd az egyre durvuló Ceasescu éráról van szó. Egyikük tanár, másikuk molnár. Régi, patinás bútorok és könyvek, könyvek mindenhol lakásaikban. Otthon fegyelem, gondolom, mert a drill valahol kiélendõ. Gond a gyerekneveléssel, hisz ezt a vaskorlátot csak lázadás töri át. Megtört, aggódó anyák. Az apák közül egyik az alkohol fele halad. Naponta. Kocsma, szájjártatás, szeku. A másik sztoikus lesz, majd keserû, depressziós. Végül meghalnak. A feleségek túlélõk, de nem túl sokáig. A gyerekekbõl egyik oldalt lesz valaki, a másikon semmi.
Ki a nagyobb hazafi kettejük közül? Egyikük sem. Pedig mindketten szívükbõl tették azt, amit jónak gondoltak, éltek úgy, ahogy példaértékûnek gondolták.
Ki a nagyobb hazafi, kérdezte minap e napilap fõszerkesztõje is, és a román elnökjelöltek példájával hozakodott elõ, akik közül talán az egyetlen nem román volt a legsiralmasabban szereplõ a szájhõsök közül. De szájhõs volt mindegyikük, hisz „a verseny jelenleg arról szól, ki a nagyobb román.” Egyelõre a Nyergestetõt meglovagló tûnik legesélyesebbnek, hisz úgy néz ki, jobban üli meg a román politika lovát szõrén, mint vetélytársai négylábúra szerelhetõ ülõszerkezetben trónolván akár. „Mert Romániában jelenleg nem az számít hazafinak, aki az ország és nemzete elõmenetelén dolgozik, hanem az, aki erõteljesebben gyûlöli a magyarokat.” Így fejezi be az elemzést cikkírónk, s igaza van.
Szintén a Háromszék írja - s mit ád Isten, épp ugyanaznap, mikor a vezércikk megjelnik - hogy Nyisztor Tinka vezetésével a Szent István Egyesület tagjai újabb emléket állítottak Szent Istvánnak a Tázló menti Pusztinán. Egy csongrádi faragómûvész által készített szoborról van szó és egy olyan képrõl, mely Szent Istvánt ábrázolja, amint felajánlja a magyar szent koronát, országát Szûz Máriának. Magyar nyelvû szentmise, felszentelés, magyar emlékhely. Ott, ahol a janicsár papok ördögtõl valónak mondják ma is a magyar szót. „A rövid egyházi szertartás után az egyesület tagjai, valamint csíkcsobotfalvi és zabolai hagyományõrzõk együtt imádkoztak és énekeltek magyarul. A közös ünnepi ebéd után a helyi templomban magyar imaórát tartottak. A helyi élõ tájház udvarán estétõl hajnalig tartó tánc következett, ahol pusztinai furulyások és csíkcsobotfalvi zenészek muzsikáltak.” Ezt írja az újság. S akkor kérdem, ki a magyar, ki a nagyobb magyar? Tiszt uramék, vagy a csángóink Moldvában?
Vagy Ilonka néni Gelencén? A falu a régi Magyarország legkeletibb települése a Kárpátok tövében. XII. sz.-i templomában Szt. László-freskók, Passió, kazettás mennyezet. A világörökség része. A bejáratnál tábla igazít el: a harangozó beenged. Érte megyek. Felesége jön, kiderül, 40 éve õ harangoz. Ilonka. Hatvan elmúlt. Egyszerû parasztasszony. Beenged, hagy nézelõdni, majd megáll a templom közepén, és ízes háromszéki tájszólással megszólal: „Na, figyeljenek ’sze ide! Elmondom, mirõl van szó.” Azzal elõvesz a köténye zsebébõl egy lézerceruzát, és piros pontjával sorra mutogatja a látnivalókat. Precízen, pontosan, folyékonyan, helyesen, csak úgy röpködnek a mûvészettörténeti szakszavak.
Közben zajlik a kampány, felkentjeink és önjelöltjeink szónokolnak, ígérnek és megváltanak, de megkérdem ismét, s ígérem utoljára: Hát ki a nagy, és ki a kis magyar. S már nem is válaszolok. Már megtették Önök...