Felelet a Napút kiadó körkérdésére
Surján László
A maradás háza
Felelet a Napút kiadó körkérdésére
Micsoda ötlet! Lehet Nógrád megye díszpolgárát, aki idejét legszívesebben a Mura mentén tölti, és érzelmileg kötõdik még Sajkod miatt Veszprém megyéhez is, arra késztetni, hogy Budapest egy pontjához írjon szerelmi vallomást? Úgy éreztem magam a kérést olvasva, mint az a jóember, akit Strasbourgban, az Európa Parlament ottani épületében szólítottam meg, hogy árulja el, merre van ez és ez a terem. Ne kérdezzen engem, még csak tíz éve vagyok itt, hagyott faképnél.
Fura egy helyzet. Kiszámolom: hatvanhét éve vagyok fõvárosi lakos, sõt az ezt megelõzõ hat évbõl is néhány hónapot egy Széna tér melletti lakás egyik szobájában töltöttem. A szobának az utca felé esõ fala ugyan hiányzott, de apám valami nagy ponyvával lezárta a nyílást, hát kiesni nem lehetett. 1946 tele azután Gödöllõre kergetett ebbõl a lakásból. 47 szeptemberében Pestre jöttünk, majd 51 tavaszán beköltözhettünk ugyanebbe a budai lakásba, persze idõközben begyógyult az utcára tátongás. Akkoriban a ház a Csalogány utca 52 névre hallgatott, de pár évvel késõbb Hattyú utca 16-ra magyarosították.
1953. március 6-án reggel itt, a III. emeleti lakásunkban hallottuk a rádióból, hogy Sztálin meghalt. Na, most már könnyebb lesz, vélte édesapám. Szüleim érezhetõen könnyebb szívvel indultak munkába. Délelõtt 10 órakor országos gyász volt, az utcán megálltak a jármûvek is. Nekem különórám volt Pesten, késtem, így az autóbuszt a Vörösmarty tér torkolatánál érte a 10 óra. Megállt, de az ajtót nem nyitotta ki. Nem sérthettem meg tehát a gyászt, de komoly erõfeszítésembe került, hogy szembe ne röhögjem azt a rendõrtisztet, aki haptákba vágta magát, s tisztelgett, amíg a gyászperc le nem telt. Az órám befejeztével vissza a Hattyú utcába. Ebéd, s kettõre indultam fel a Várba: az iskolám a Táncsics Mihály utcában volt. Akkoriban váltakozva, hol délelõtt, hol délután volt a tanítás. Miért, miért nem, picit kerültem, s a Batthyány és Ostrom utca sarkán járva megláttam egy szénszállító lovaskocsit. A kocsis már a bakon, a kísérõje pedig egy kislánnyal az ölében egy széndarabbal rajzol a falra. A kocsis nógatja, és kocsismódra cifrázza a gyere már felkiáltást. Jövök már, szól a felelet, ugyancsak szexuális tartalmú felszólítással nyomatékosítva a késlekedés okát: legyen már öröme ennek is! A falon évekig ott volt a rajz, egy elég ormótlan baba, mint ennek a sajátos örömnek a jelzése.
A Hattyú utcai lakáshoz egy másik, keményebb élményem is tartozik. 1956. november 4-én hajnalban éktelenül dübörgõ, ajtó, ablak és szív remegtetõ ágyúzásra ébredünk. Egy darabig csak vártuk, hogy vége lesz, közben peregtek a Miatyánkok, de azután a többi lakóval együtt a pince mellett döntöttünk. Valami azonban fennmaradt a lakásban, s kérésemre felengedtek érte, azzal a szigorú utasítással, hogy az utcai szobákba nem mehetek be. Lehet egy 15 évestõl ilyesmit komolyan elvárni? Ablak betörve, az egyik festmény átlõve, de nagyobb kár nem volt. Óvatosan kinéztem, a ház elõtt tankok. Az egyik tankágyú elkezdett forogni, miközben a csöve felfelé emelkedett. Egy pillanatra pont belenéztem az ágyúcsõbe, amitõl persze remegni kezdet a lábam, s gyors ütemben iszkoltam a lakás távolabbi részébe. De nem dördült lövés, csak én jöttem rá: okosabb, ha szót fogadok.
Ugyanebbõl az ablakból néztük még pár nappal korábban, Mindenszentek este, az ablakokba kitett gyertyák fényét, és ennél az ablaknál erõsödtünk a decemberi a néma tüntetés órájában a daccá fagyott csöndességtõl.
Ebben a szobában utasította el édesapám egy ismerõsünk ajánlatát, hogy másnap induljunk messzi idegenbe. Szólni nem tudtam, de remegve fohászkodtam, hogy ne tegyük. Tudod fiam, mondta apám késõbb, most sokan elmennek, egyszer majd visszajönnek, és elmagyarázzák nekünk, hogy hogyan kellett volna élnünk.
Hattyú utca 16. Nekem a maradás háza. Maradtunk, s megmaradtunk.