Népünnepély


"Az emlékezet válogat. Most egy haláleset visszavitte figyelmemet 1968 reményekkel teljes nyarára. A Szlovákiában élõ magyarság két kiemelkedõ alakját idézi elénk: Fábry Zoltánt és Dobos Lászlót. És a költõ Tompa Mihály temetésének centenáriumát. Titkokra vágytunk felbontott sírjából. Ha sírontúli üzenetet nem is nyertünk, a magyarság összetartozásának és a szomszédos népek szabadságvágyának népünnepélyét átélhettük. " - Kabdebó Lóránt írása.

Kabdebó Lóránt


Népünnepély

Az emlékezet válogat.
Most egy haláleset visszavitte figyelmemet 1968 reményekkel teljes nyarára. A
Szlovákiában élõ magyarság két kiemelkedõ alakját idézi elénk: Fábry Zoltánt és
Dobos Lászlót. És a költõ Tompa Mihály temetésének centenáriumát. Titkokra
vágytunk felbontott sírjából. Ha sírontúli üzenetet nem is nyertünk, a magyarság
összetartozásának és a szomszédos népek szabadságvágyának népünnepélyét
átélhettük. Erre emlékeztem most, a Magyar Nemzet 2014. augusztus 16-i, szombati
számának 35. oldalán.



Népünnepély
Dobos
László emlékezete

Az emlékezet szövevénye
kitaposott ösvényeket õriz… Arcokat hordunk magunkban – olvasom Dobos László
korszakot idézõ könyvében. Sorai életem egyik legszebb pillanatára
emlékeztetnek.

Akkor is forró nyár volt. Három
nép, a cseh, a szlovák és a magyar pillanatokig új életre készült. Bár közben
mindnyájan reszkettünk is, hiszen a világ emlékezett a valahai magyar
forradalomra, reményeinkre, és a veszteség szörnyû napjaira. Szétlõtt
fõvárosunkra. Mi lehet ennek a bizonytalan bizakodásnak megfelelõbb színhelye,
mint egy elõzõ század valahai forradalmár költõjének sírja, melyrõl legendák
maradtak utókorára. Üvegbe rejtett, és a halottal eltemetett kéziratokról
rebesgettek meséket korszakokon át.

Lássuk, mi igaz ezekbõl a
legendákból! 1968-at írtak, az épp akkor száz éve eltemetett egykori hanvai
református lelkész, Tompa Mihály hamvai között kerestük a szabadságára váró nép
költõjének titkos üzeneteit. Sokan voltunk, két ország magyarsága gyûlt össze
ezen a napon a sír szélén. És bár suttogásból tudtuk, hogy elõzõ nap, amikor
kibontották a sírt, semmilyen sírontúli üzenetet nem találtak a szakemberek, az
ünnepi hangulat sodrása mindnyájunkat a nemzeti ünnep felemelõ érzésével töltött
el. A szabadság lehelete kapcsolt össze bennünket.

Kikre emlékszem, akik egészen a
sír széléig juthattunk, egymás kezét fogva, húzva-védve egymást? Mi Miskolcról
érkeztünk, ifjú feleségemmel és a városi könyvtár velemkorúan akkor szintén
fiatal igazgatónõjével. Hirtelen bevillan, amint az ünnepség végeztével a testes
író, Fekete Gyula beül az árok szélén bizonytalanul billegõ kocsinkba, és súlya
alatt majd felbillen a könnyed alkotmány. Czine Mihály mellettünk magasodott ki
szép szál legényként, „néhány mondat után õ lett a rendkívüli esemény fõpapja:
egy személyben költõ, hírmondója egy vesztes forradalomnak, s maga az igazságot
osztó utókor. Tudósi, prédikátori remeklés volt az a beszéd. Élmény” – ekként
pedig Dobos László emlékezik, aki akkor a Cemadok (Csehszlovákiai Magyar
Dolgozók Kultúregyesülete) elnöke, és nagy hirtelen valamiféle miniszteri aura
veszi körül. A magyarok képviseletében. Nagy szemekkel néztünk rá. Író és
miniszter? És tisztességes ember. Együtt reméltünk, együtt reszkettünk.

Hogyan is kerülhettünk e sír
szélére, nem gyászolni, tulajdonképpen nem is újratemetni, de népek közös
szabadságvágyának hangot adni? Emlékezni arra, ami egyetemista koromban
kihullott az életünkbõl, és reménykedni, hogy a szomszédos országban élõk
számára maradandóbb lesz a szabadság. Oltárként ezért állhatott elõttünk a maga
fenséges dicsõségével a sír, melybõl, ha nem is tudtunk titkokat elõvarázsolni,
a szabadság ünnepi pillanata sugározhatott ránk.

Fiatal szerkesztõként a
szomszédból érkeztem, akkor tanultam autót vezetni, elsõ külföldi utam a
légvonalban nem is olyan nagy távolságra esõ Stószra vezetett, Fábry Zoltánhoz,
aki figyelõ szemmel tartotta a kapcsolatot a miskolci Napjainkkal, akinek akkori
fõszerkesztõjével oly igen megértették egymást. Pár órás vendégségre magam is
betoppantam a Fábry-kúriába, ott magyarázta el az idõs mester és példakép az
akkor Csehszlovákia államformájában élõ ország magyarságának keserû sorsát. Õ, a
valahai kommunista, majdnem mártír beszélt nekem a kommunizmus bûneirõl. A
Benes-dekétumokról, a Hlinka-gárdisták szlovák államáról, Kelet-Szlovákiában a
volt gárdisták utóéletérõl, akik a nyugati országrészbe kommunistának mentek, és
viszont, felháborodottan emlegette a magyar nyelv tilalmát a háború utáni
években. Tõle hallottam arról is, hogy a régi szlovák parlamentben az egyetlen
magyar képviselõ volt az, aki nem szavazta meg a jogfosztó-pusztító úgynevezett
zsidótörvényeket. Esterházy János nevét akkor másutt ki sem lehetett még ejteni.
Mutatta nyomdában lévõ könyvének házi példányát, a Stószi délelõttöket, amelyben
végre beszerkesztve várta a publikálást 1948-ban írott röpirata, melyet magam
részérõl Zrínyi Az török áfiuma testvérdarabjának tartok.



A képekre kattintva olvasható
méretet kapunk

Boldog voltam, hogy Fábry Zoltán
antifasiszta múltjával népe sorsáért aggódó hazafiként lépett fel. Híres, azóta
sokat reprodukált közös fényképét az õt meglátogató Németh Lászlóval dedikálva
megkaptam, Illyés Gyulára hivatkozott.

És kiállt a Szlovákiában megújuló
magyar irodalomért. Szigorú kritikája a rangos magyar nyelvû írni akarást
támogatta. A minõséget. És a szabad szellemiség megszólaltatását. Az újonnan
jelentkezettek közül elsõkként figyelt fel a prózaíróra, aki nemcsak meg tudott
szólalni magyarul, de kiemelkedõ mûvel jelentkezett.



„Dobos
László kisregénye – Messze voltak a csillagok – többrendbeli meglepetéssel
szolgál. Mint elsõ regény: zökkenésmentes és túláradás nélküli. Az indulás
bizonytalanságának itt nincs semmi nyoma. Az ilyenkor szokásos vagy
kivédhetetlen mindent elmondani akarás helyén fegyelmezett lényegmondás
bizonyítja a legnehezebben adódó írói erényt: a »kevesebb – több« paradoxiáját.
[…] Dobos nem hálás, »olvasmányos« témát választott, hanem azt a szükségeset,
melyet az emberek szeretnek átlapozni, ellapozni és – elfelejteni. Dobos
kisregényének tárgya és atmoszférája: a második világháború. Fluiduma az a
lélekáradás, melyet ez a minden idõk legbarbárabb embermerénylete az íróban
akkumulál, hogy az évek múltán is teljes intenzitással és el nem lankadón
vádolhasson.” – ekként mutatta be a könyvet a szlovákiai magyarság meghatározó
teoretikusaként Fábry Zoltán, majd összegezve ajánlotta: „Összeszorított fogú,
kérdéseket kikiáltó és feleleteket váró strázsa. Keserûségbe pácolt csillagnézõ,
csillagváró, aki közelebb, embertávnyira akarja hozni a csillagokat. […] A
csillagnosztalgia Dobos esetében nem esetleges és véletlen, szépen hangzó cím,
vagy pátoszfrázis. »A csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem«,
mondja Kant kategórikus imperatívusza. Az erkölcsi törvény a csillagos éggel
azonosul. Az erkölcs tette csak a mindenséggel – a csillagvalósággal –
mérheti és tükrözheti magát! Oly nagy, végtelen, gyönyörû és –
kérlelhetetlen! A szellem: erkölcs! Író a példája: elkötelezettje. De olvasó
a partnere, visszhangja és hitele. Egymást provokálják, egymást tükrözik és
vizsgáztatják. […] Ha az író és olvasó találkozik, közelebb
kerülnek, és láthatóvá válnak
a csillagok.”

És amikor kimondhatóvá vált az
ott élõ magyarok legfájóbb sebe, Dobos Lászlónak megjelent a legfontosabb,
alapvetõ regénye, a Földönfutók, a háborút követõ idõszak jellegzetes körképe.
Benne és általa a vádlott megszólal, elmondhatja, kijajonghatja veszteségét:
„Megtûrtek és megalázottak vagyunk mindkét oldalon. Itt is, ott is.” A
regénybeli számvetés kellett ahhoz, hogy a szomszéd országban élõ népek
összefoghassanak, együtt latolgassák népünnepélyes hangulattal a szabadság
esélyét. Fábry Zoltán már nem mozdulhatott el Stószról, a szerepet, amelyet, ha
ifjú lenne, neki kellett volna betölteni, most Dobos László vállalta magára. A
magyarság és a szabadság szószólójaként volt jelen a hanvai népünnepélyen.
Szeretettel fogadtuk házigazdai létét.




A képekre kattintva olvasható
méretet kapunk

Pár nap múlva azután, Ágcsernyõn,
a hármas országhatáron találkoztak a kommunista vezetõk, folyt még az alkudozás,
de elkövetkezett a végzetes augusztus 21-e:Bulgária, Lengyelország,
Magyarország, a Német Demokratikus Köztársaság, és a Szovjetunió katonai erõi
összehangolt inváziót hajtottak végre Csehszlovákia ellen. Szövetségek,
barátságok, pályák törtek össze. Fábry Zoltán a Stószi délelõttöket ”968. XII.
4.” dátumozással még elküldhette „a stószi látogatónak – szeretettel” dedikálva.
Benne a Dobos Lászlót méltató tanulmánnyal, és A vádlott megszólal címû
klasszikus történelmi dokumentummal. De a történelem a szomszédban sem
fejlõdhetett a szabadság és a népek összetartozása irányában. „…életben kellett
maradni és meg kellett kapaszkodni. Egyéni dráma volt megélni, milyen az, amikor
az embert gondosan kerülik az utcán, s a korábbi tömegek helyett csak
ketten-hárman maradnak mellette…” – jellemzi elkövetkezõ helyzetét maga Dobos
László.

Emlékezetemet mégse keserû
tapasztalás zárja! Hiszen azok az ifjak, akik egyetemistaként éppen
katonaidejüket töltve fájdalmasan vitatták meg az invázió napjaiban, mit
tennének, ha õket is bevetnék az aktív támadás során, ma már hazánk jövõjének
meghatározó személyiségei. És éppen annak a történelmi tragédiának feloldásán
munkálkodnak, amelyet talán a nemrégiben elhunyt Dobos László generációja élt át
legfájdalmasabban. A reménykedést is, de a pályatörést is keservesen
megszenvedve.