"A Kanadában élõ magyarok az elmúlt évtizedben álmodni sem mertek annyi és oly fontos, megkülönböztetett figyelemrõl az óhaza részérõl, mint amiben részesültünk az elmúlt pár év alatt. ... El sem mondhatom, mit jelentett számomra 2014. április 6., amikor szavazati lapomat bedobtam az urnába!"
ZÁRSZÓ
(Koltay
Gábor könyvéhez)
A
Kanadában élõ magyarok az elmúlt évtizedben álmodni sem mertek annyi és oly
fontos, megkülönböztetett figyelemrõl az óhaza részérõl, mint amiben
részesültünk az elmúlt pár év alatt. Voltak azelõtt is közelítések humánus
történészek, szociológusok, antológusok részérõl, akik érdeklõdést mutattak
irántunk, külföldre szakadt hazánkfiai iránt. Mi több, engem is
fel-felkeresett hivatalomban az ottawai magyar nagykövetség kulturális attaséja,
elismerését fejezve ki eredményeink láttán, arra buzdítva, hogy maradjunk
továbbra is hasznos polgárai a kanadai társadalomnak. Ezek az érdeklõdések
azonban hûvös érzelemmel jártak, mert mit sem szóltak olyan kérdésekrõl, mint
nemzeti egység, kettõs állampolgárság, a diaszpórában élõ honfitársak szavazati
joga, amelyekben az elmúlt pár év alatt részesültünk. El sem mondhatom, mit
jelentett számomra 2014. április 6., amikor szavazati lapomat bedobtam az
urnába!
Hasonló meghatottság vett rajtam erõt, amikor szent királyunk filmese,
Koltay Gábor megkért, hogy utószót írjak jelen gyûjteményéhez, Szeretlek,
Kanada címû könyvéhez. Meghatottságom részben pironkodásból származott.
Ugyanis, két évvel ezelõtt, amikor Gábor elkezdte filmforgatását victoriai
lakásunkban, a beszélgetés végén a magam interjújára célozva tapintatlanul
megjegyeztem:
–
Nem jól kezdõdik ez, Gábor!
–
Miért mondod ezt, János? – kérdezte, visszarendezve a bútorokat.
–
Hát azért, mert ekkora munkát
elképzelni is nehéz.
S akik
látták a Duna World csatornán sugárzott Szerelmem, Kanada címû, kétszer
52 perces dokumentumfilmjét, azok megértik az eredmény jelentõségét. Itt van egy
hazai filmrendezõ, négyet kitevõ stábjával, azzal a céllal, hogy
dokumentumfilmben felmérje e távoli és hihetetlenül nagy földrajzi kiterjedésû
ország magyarjainak történetét. Ez szép és jó. De aki ismeri e háromszázezret
kitevõ népcsoport 150 éves múltját, sokoldalú társadalmi és demográfiai
összetételét, szellemi és kulturális eredményeit, a róluk szóló, megjelent
könyvek és tanulmányok százait, valamint az eredmények mellett a közösséget
átjáró problémákat, a széthúzást, a kisebbségi csoportokra oly jellemzõ
viszálykodást, az el tudja képzelni, mire vállalkozott Koltay Gábor. Kételkedtek
sikerében mások is. De iránta való tiszteletünkbõl nem fogtuk igazán vallatóra.
Ekkor már tekintélynek számított alakja Kanada-szerte. Ismertük és nagyra
becsültük õt történelmi filmjeiért. Könyvei is ott sorakoztak könyvtárainkban.
Nemzeti ünnepeink alkalmával pedig megteltek a Magyar Házak, ha Koltay Gábor
volt a vendégelõadó.
Elkezdõdött a munka. Tízezer kilométeres országjárás, látogatások,
beszélgetések, filmezések. S jött a hosszú hallgatás. Mert Gábor nem sokat
hallat magáról, ha dolgozik. Aztán 2013 karácsony reggelén hírek érkeznek
Nyírbátorból és Vancouverbõl, Hamiltonból és Nyírmártonfalváról, izgatottan
közölve, hogy a Duna World éjjeli mûsorán sugározta a Szerelmem, Kanada
címû film elsõ részét. A második rész adására másnap éjjel került sor.
Lélegzetvisszafojtva ültünk a nagy képernyõ elõtt. Könnyet csalt szemünkbe,
amint feltárult elõttünk Brit Columbia, Manitoba, Ontarió és a többi tartomány
panorámás, fenyõ és juharfás, szántó-vetõ határa, s az urbánus toronyépületek
világa, benne az ott gyökeret eresztett magyarokkal. Sokukat ismerjük.
Némelyikük jó barátaink közé tartoznak: öregkanadások, a második
világégés tanúi és ötvenhatosok, ipari munkások és nagyvállalkozók, borászok és
egyetemi tanárok, kultúrosok és templomjárók, elsõ-, második- és harmadik
nemzedékbeliek. Az utóbbiak, érzékenyebb lelkületûek, tisztelettel emlékeznek
szüleikre, nagyszüleikre, akik kemény munkájuk révén értek el csodálatos
eredményeket. A film többszöri megtekintése után, s most a kézirat lapozgatása
közben rádöbbenünk: Gábornak sikerült. Koltay Gábor csodát mûvelt! Aztán a
kibõvített, hétszer 52 perces, teljes sorozatot újra és újra megnézve
meggyõzõdünk, ez az ember átfogó képet tudott adni errõl a bonyolult összetételû
néptömegrõl, az agrárnyomor elõl menekülõ elsõ lakókról, a két háború után
érkezõkrõl, majd a korszakalkotó ‘56-osokról és az utánuk jövõkrõl, mind, mind
sajátos életfelfogással, különbözõ életsorsok emlékével, az egyedüli magyar
származástudattal. Gábor végigjárja az országot, krónikásként jegyzeteli,
gyûjtögeti adatait, ismerteti az országrészeket, közli a régiók rövid
történetét, s benne a magyarok szellemi, társadalmi és egyéni valóságát. Nem
teljesen tökéletes – létezik ilyen? –, de ehhez hasonlót még senki nem alkotott.
A film, s immár e kiadásban megjelent gyûjtemény is, különösen annak elsõ része,
kellõ keresztmetszetet nyújt a kanadai magyarokról, akik kemény munka és sok
megpróbáltatás árán elismerést vívtak ki hazájuknak a befogadó közeg részérõl,
miközben jó egzisztenciát biztosítottak maguknak és leszármazottaiknak.
Riportalanyai õszintén szólnak magukról, Kanadáról, kedves óhazai emlékeikrõl,
vágyaikról. Nem panaszkodnak. A magyar önérzetes fajta, ritkán nyitja száját
panaszra. Pedig vannak szívfájdító tapasztalatok az áldott jó Kanadában is. Ez
különösen a könyv második felében érzékelhetõ, amikor a szerkesztõ tucatnyi
közéleti embert szólaltat meg, lelkészeket, történészeket, nevelõket,
bibliográfusokat, írókat. Megtudja az olvasó, hogy ritkulnak soraink. Hogy a
környezetbe való beolvadás következtében eltünedeznek fiataljaink; hogy az
utóbbi idõben növekszik a széthúzás, a káros torzsalkodás. Hogy a korosodással
és a viszálykodással együtt jár a magánosság érzése, az elhatalmasodó
bizonytalanság, az idegen környezet hatása, a világsajtó olykor felháborító
erõszakossága, a bizonytalan természeti adottságok, az apály, az aszály, a
földrengés veszélye. Képre álmodja, papírra veti a producer szerkesztõ mindezt.
Mintha fontos hivatásának adózna, figyelmeztetve az utánunk jövõket, s különösen
a hazai fiatalokat, hogy a szétszórtsági élet nem csak arról szól, hogy
hazánkfiai Kanadában nagy ipari vállalatokat létesítettek, kutatóintézetek
vezérigazgatói lettek, parlamenti képviselõségeket vívtak ki maguknak, hanem ki
voltak – és ki vannak – téve az élet nyavalyái okozta gondoknak.
Kivételes munkát tesz Koltay Gábor az olvasó asztalára. Ruzsa Jenõ lelkész után
õ az egyedüli, aki végigjárta ezt az országot, s nagy számú forrásanyag
tanulmányozása mellett személyes tapasztalatok alapján bemutatta, kik vagyunk,
hogyan élünk, hogyan jutottunk el idáig, s mi vár erre a közösségre az évek
múlásával. Személyes ismeretei adják a könyv és a filmsorozat autenticitását.
Általában, a létezõ negatívumok ellenére, a szebbik arcunkat mutatja be, emberi
közelségbõl ábrázolva bennünket. Mind a filmben, mind a könyvben megmutatkozik
szerkesztõi specialitása. A részletes, kimerítõ jeleneteket üde filmképek
követik, pár soros élettörténetek – ez a nevem, itt és itt születtem, ide hozott
a sors, ezt és ezt csinálom. Könnyet csal az olvasó / nézõ szemébe, amint a
forró nyári préri közepén, ahol ilyenkor madár is ritkán jár, a szépen gondozott
temetõben talán kéttucatnyi ember ajkáról felhangzik a magyar himnusz. Vagy
amikor Calgaryban a korombeli férfi (hajdani barátom Lethbridgeben) felolvassa
édesapja végrendeletét, mely Szent István Intelmeire emlékeztet. (Csurog a könny
Szojka Lóránd arcán.)
Ami
engem illet, köszönetet mondok közösségünk nevében is Koltay Gábornak az
áldozatos munkáért. Kanada magyarsága, az Egyesült Államok és az ott élõ, nagy
számú és sikeres magyarjainak idevetõdõ árnyéka miatt, az óhaza részérõl gyakran
háttérbe szorult. Köszönetem azért is, hogy barátai közé fogadott, s lehetõséget
adott arra, hogy – szerény közremûködésemmel –részt vehettem ebben a nagy
horderejû projektben. Az az érzésem, kellõ propagálás mellett lesznek
Szeretlek, Kanada típusú dokumentumfilmek és könyvek más nemzetiségiek
nyelvén is. Szükség van rájuk. Ott a helyük az iskolák és könyvtárak ajánlott
filmjei, irodalmai élén. Igazi jelentõségüket az eljövendõ nemzedékek
méltányolják majd.
Miska János
Budapest, 2014. március