A tett elég csak, nincs mit mondani.
Ahogy a hajnal-lélegzet csöndjében
hirtelen kinyílt virág szirmai -
bocsánatunk is legyen észrevétlen.
Czigány György:
Zoszima gyertyái
A tett elég csak, nincs mit mondani.
Ahogy a hajnal-lélegzet csöndjében
hirtelen kinyílt virág szirmai -
bocsánatunk is legyen észrevétlen.
Valamely tévedésünket elismerve
többet emelünk a világon,
mintha fölfedeznénk száz igazságot
s ha megvalljuk valamely hibánkat,
az nagyobb világosságot kelt,
mint erényeink összes csillogása.
Ami az idõbe hullt
többé nem változik,
szólt Zoszima sztarec.
Be sem hatolhat semmi
a megtörténtbe, csak a bûnbocsánat,
mely sírjából hívja elõ és megmásítja
a múltat, Isten, aki a jövõben mondandó
fohászt is most hallgatja meg.
Ha elszórva minden tudást,
elfogadjuk a kisebbedést is,
ha tehetetlen gyermekké leszünk,
méltatlanok a szólásra. Ha békén
fogyatkozunk el gondolatainkban
talán már övéi volnánk –
szólt újra Zoszima sztarec.
Közel a gyermekhez, távol csillagoktól,
szorgos szívbe hátrált hit rémületével
képesek vagyunk-e vakság botrányában
jövendõ szeretet arcát nélkülözni?
Mert színrõl színre csak égitestet látunk –
barmokkal ácsorgunk szalmaszagú éjben:
létünk istállója, világvégi jászol,
elménknek legszörnyûbb szemfényvesztése, ha
nem lehelte szánkba életét a szentség.
Kezébõl dereng föl a hideg viasz-fény.
Hajnalban fújja el Zoszima a gyertyát.