"A balin szerencsésen partot ért, s elfoglalta méltó helyét a haltartó hálóban. Elõkerült a rúgós mérleg is a horgászdobozból. Nem sokat tévedett a kolléga, egy kiló hatvan dekát kóstált. Az ügyvéd boldog volt, majd, hogy meg nem csókolta az újdonsült barátját. Hamarosan megérkezett az asszony is a másik két gyerekkel és egy papírzacskó hátuljára lediktálta a balinpác receptjét."
T.Ágoston László
Balin ecetben
A víz
áttetszõen tiszta volt, és vakítóan verte a mólón gubbasztó pecsenye barnára
sült horgászok képébe az augusztusi napsugarakat. Nem voltak sokan, inkább csak
az a néhány messzirõl jött üdülõvendég, akik hazatérve szerették volna
elkápráztatni a barátaikat széttárt karokkal mutatva, mekkora halat fogtak a
Balatonon. Nem a faluvégi, vagy városszéli bányatavon, ahova mindig csak a felét
telepítik annak, amit a faliújságra kiír a horgászegyesület elnöke, hanem azon
az igazi, nagy vízen, Közép – Európa legnagyobb állóvizén, a Ba – la – to – non.
Igen, ott, ahol az a híres – nevezetes balatoni fogas lakik. Mert az aztán az
igazi hal, minden süllõk királya, minden horgász legmerészebb álma, a fogas.
Böszörményiék is azért jöttek ki a mólóra már reggel hétkor, hogy hátha… hátha a
horogra akad egy méretes potyka, amur, vagy akár egy süllõ. Nem is kellene olyan
igazán nagy, a fene küszködne itt utolsó nap a lohneszi szörnnyel, csak mégis
valami méretes hal, amire azt mondhatják, hogy a Balatonon fogták. Mert ha
meglátja a szomszéd Pista, hogy befordultak otthon a kapun, biztosan az lesz az
elsõ kérdése még a köszönés elõtt, hogy „no, mit fogtatok?” No mit? Hát egyelõre
két tenyérnyi dévér, meg három kárász az egy hét mérlege. Nem éppen dobogós
teljesítmény… Mondta a szállásadójuk, a Feri, hogy itt ugyan a partról horgászva
a bot végén kívül aligha fognak valamit, de belõle biztosan az irigység beszél.
Meg aztán nem is horgászik. Nincs rá ideje. Egész nap lót – fut, bevásárol a
konyhára, meg a vendégek ügyeit intézi… Honnét is tudná az ilyen ember, milyen
érzés egy ötkilós csukát fárasztani? Legföljebb azt tudja, milyen zöldséggel
tálalja föl, hogy kívánatosabb legyen.
Már az
elsõ nap feltûnt, amikor végigsétáltak a parton, hogy akit megszólítottak,
kérdezvén, hogy mozog – e a hal, a második mondat után kiderült, hogy messzirõl
jött horgász, még csak most kóstolgatja a vizet. Aki idevalósi, mind csónakba
száll, aztán vagy a kilométernyire leállított stégjéhez evez, vagy a fene tudja
hová, be, a tó közepére. De ezek se nappal szállnak vízre, hanem valamikor
alkonyat után. Igazi elefántbõrû emberkék lehetnek, vagy valamiféle
csodabalzsammal kenik magukat, mert õk is megpróbáltak lemenni a partra
napnyugta után, de szinte lépni is alig tudtak a szúnyogoktól, annyian voltak.
Mármint a vérszívók. Azaz, hogy dehogynem… Úgy futottak fölfelé, mint a
mérgezett egér. Mondta az asszony, hogy kellene szerezni valami helyi ismerõst,
aki segít, de hát az alkalmi barát nagyon sokba kerül. Az ilyen gazdasági
válságos idõkben különben is jobb, ha összehúzza magát az ember. Ha
megszagolják, hogy van némi pénze, akár agyon is ütik érte. Bedobják a nádasba,
aztán keresheti a család. Tele vannak a bíróságok az ilyen ügyekkel. Marad a
nappali horgászat, meg a remény.
Ilike, a
feleség buzgón keverte, gyúrta az etetõanyagot, miközben gondosan törölgette a
homlokáról a kövér izzadtságcseppeket. Karesz, vagy hivatalos nevén dr.
Böszörményi Károly ügyvéd úr belegyömöszölte az etetõkosárba, s a móló felizzott
kõrakásán egyensúlyozva megpróbálta túldobni a szomszédos sziklán billegõ
pocakosodó gyógyszerész kísérletét. Mindezt úgy sikerült megvalósítania, hogy
meg se tántorodott dobás közben. Alig csippentette rá a kapásjelzõt a zsinórra,
a háta mögül megszólalt valaki.
– Milyen
aromát kevert az etetõanyagba?
– Már
mint hogy én? – fordult hátra. Egy apró termetû, cingár, barna képû emberke állt
elõtte egy szál klottgatyában. A kezében egy kétdecis forma üveg, benne valami
sûrû, barna folyadék.
– Igen.
Már jó ideje figyelem, hogy csak dobál, dobál a kolléga úr, aztán hal meg sehol.
– Ez
eredeti Tímár mix. A boltban ez volt a legdrágább etetõanyag. Miért kevernék
hozzá akármit is?
– Hát
mondjuk azért, hogy fogjon is valamit. Mert erre a vízre az a jobb, amit én
használok.
– Aztán
mit használ a kolléga úr? – nyomta meg a kolléga szót az ügyvéd.
– Spéci,
saját keverék, öreganyám receptje szerint. Erre aztán jön a keszeg.
– Ühüm…–
ingatta a fejét bosszúsan. – Hiszem, ha látom, kolléga úr!
–
Gyüjjék, nézze meg a szákomat!
Odament.
Át a korláton, a lába alatt meg – meglóduló köveken egészen a móló aljáig, ahol
két klottgatyás, barna bõrû gyerkõc lógatta a vízbe parafa dugóból eszkábált
pecáját. Éppen egy frissen fogott keszeget raktak a szákba.
–
Sanyika, várjál, ne dobd vissza a haltartót! – kiáltott rá az apja. –
Megmutatjuk a halakat az úrnak.
Böszörményi csak állt a ragyogó napsütésben és valamiféle kényszeredett mosoly
villódzott az ajkán. A haltartóban vagy tizenöt kétnyaras keszeg ficánkolt.
– Ezzel
a cájggal fogták a srácok?
– Csak a
felit. A többit én akasztottam. Most már elhiszi, hogy jó ez a keverék?
– Látom.
Mennyiért adna egy kis vödörnyi keverékbe valót?
– Ugyan,
menjen már, mennyiért adnám egy horgász kollégának?... A horogra mit rakott?
–
Csontit, meg kukoricát. Az jó, nem?
– Ma
inkább a girnyóra kap a keszeg. Sanyika! Hozzál már az üvegbõl néhány szép szál
gilisztát!
– A
gyerek vitte, az apja feltûzte a horogra és az ügyvéd kezébe adta a botot.
– No,
most dobja be a kolléga úr oda a nagy fa irányába! Ott esetleg lelhet valami.
– Árulja
már el, kolléga úr, hogy úgy különben mi a foglalkozása! – igazította el a boton
a meglazult damilt Böszörményi.
– Hol
ez, hol az. Mindig az, amire szükség van. – komorult el a klottgatyás ember
arca. – Legfõképp az, hogy valami kaját tudjak adni a srácok szájába.
– Állás?
– Az
van… néha pis - állás, amikor sokat iszunk. Akkor volt itt utoljára munka,
amikor a gázvezetéket csinálták. Betemettük a gödröt, aztán ágyesz – búgyesz.
– Hm…
hát akkor érthetõ, miért terem manapság oly kevés hal az nagy Balatonban…
– Ne
gondolja ám, hogy a csóró cigány lopja el a nagy tó halát. Keszeg, az jut nekünk
is. Az apraja. A küsz, meg a vörösszárnyú, amit maguk szeméthalnak hívnak. A
feleségem olyan finom pácolt halat csinál belõle, hogy mind a tíz ujját
megnyalná utána. Az üzletben is lehet kapni ruszli néven. De a miénk finomabb.
Kiáll vele az asszony a bolt sarkára, oszt ezt veszik a népek, nem a boltit. Jó,
hogy a cigány hal olcsóbb is, de finom.
– Akad
azért néhány ponty is, nem?
– Néha,
ha a nagyok megengedik. Elõször jönnek a halászok, a hivatalosak. Nagy hajóval,
nagy hálóval, ricsajoznak egész nap. Éccaka meg csöndben jönnek a kisebb
hajóval, varsával, meg halradarral a kisebb halászok. A halõr azt mondja, ezek a
rapsicok. Ezektõl félnek, mert már eltûnt egy halõr, aki meg akarta fogni õket.
– Aztán
meg jön maga hajnalban…
– Nekem
aztán mindegy, hogy reggel, vagy délben. Csak ülök a parton, meg a mólón, aztán
lesek. Ha nem látok semmit, biz’ akár egy – egy potyka is beleszáll a szákomba.
Mit tudom én… Hát látom én?
–
Rafinált ember maga, kolléga! És mi van akkor, ha netán mégis látna?
– Tudja,
nincs esztékám, oszt rohadtul sokba kerül mifelénk a fogsorjavítás.
–
Gondolom, engedélye sincs…
– Mire?
Erre a néhány laposkeszegre? Melyik horgász fogott itt utoljára partról akár
csak egy nagyobbacska dévért is?
–
Karesz, Karesz, kapásod van! Hú, de micsoda kapás! Figyelj, édesapa! – kiáltott
fel az asszony. Dr. Böszörményi meg felkapta a botot és úgy bevágott annak a
bizonyos lohneszi szörnynek, hogy szinte karikára hajlott a botja. – Te,
Ilonkám, ez valami hatalmas ponty lehet. Húz, mint a rosszseb… Készítheted a
merítõhálót. Te, ez lehet, hogy fogas! A vastag gilisztára akár az is rákaphat…
– Balin
– mondta a kolléga különösebb izgalom nélkül. – Abban a gödörben, ahova dobott,
összegyûlnek a keszegek. Lehet, hogy valamelyik ráharapott a girnyóra, a balin
meg a keszegre. Azért mondtam, hogy oda dobjon, mert reggel óta arra vadászik
egy balin. Lehet, hogy kettõ. Néha csak úgy forr a víz körülöttük.
– A
balint ugyan meg nem fogja… – dohogott a gyógyszerész. – Én otthon a tavon két
hónapig üldöztem egyet. Se kishalra, se halszeletre, se csontira… A fene se
tudja eltalálni az ízlését.
– Lehet
olyan másfél kilós – mondta a kis ember. – Óvatosan! Tartsa szorosan, nehogy
leakadjon! Ez már biztos, hogy balin.
–
Szálkafõzelék – vetette oda a gyógyszerész, aki épp akkor húzott ki egy
tenyérnyi kárászt. – Ha utánam dobnák, se kéne, annyi benne az apró
szálka. Egyszerûen ehetetlen.
– Akkor
maga még soha nem volt igazán éhes, kolléga úr! – dörmögte a gatyás.
–
Kollégája ám magának a… tudja kicsoda? Hallopó rapsic!
A barna
képû embernek hirtelen görcsbe rándultak az arcizmai, ökölbe szorult a keze, s
félig fölemelkedett ültébõl. Aztán bólintott egyet, keserû mosoly ült ki az
arcára, és az ügyvéd feleségéhez fordult.
– Nem
úgy van ám, ahogy az úr mondja, ne hagyja magát átverni, asszonyom! A balin húsa
legalább olyan finom, mint a pontyé, csak tudni kell elkészíteni. Az én
feleségem olyan ecetes pácba rakja, mint az apró halat. Este bele teszi.
Reggelre egyetlen Y – szálka se marad benne.
– Olyan
pác, mint amivel a krumpli salátát csináljuk?
– Valami
hasonló. Nem sokára kijön az asszony is, majd elmondja a receptjét. Most viszont
a szákra figyeljen! A kolléga úr hamarosan partközelbe hozza a szálkafõzeléket.
A balin
szerencsésen partot ért, s elfoglalta méltó helyét a haltartó hálóban. Elõkerült
a rúgós mérleg is a horgászdobozból. Nem sokat tévedett a kolléga, egy kiló
hatvan dekát kóstált. Az ügyvéd boldog volt, majd, hogy meg nem csókolta az
újdonsült barátját. Hamarosan megérkezett az asszony is a másik két gyerekkel és
egy papírzacskó hátuljára lediktálta a balinpác receptjét.
Búcsúzóul kezet nyújtott az ügyvéd és mosolyogva mondta:
–
Kolléga úr, bökje ki, mivel tartozom az aromáért, meg a szaktanácsért!
–
Magának, kolléga úr, ingyen van, barátságbul. A kövér úrnak a Dárius összes
kincséért se adnám. Osztán majd ha eszik azt a balint, azért gondoljanak ránk jó
szívvel!
Mi az,
hogy gondoltak? Olyan finom volt a balatoni balinból készült ecetbe pácolt
halszelet, hogy a környék minden magára valamit adó horgásza elkérte a
receptjét. Még az egyesület faliújságjára is kitûzték a haltelepítési lista
mellé.
–
Szálkafõzelék – ismételgette a kövér patikus, aki úgy különben nem is ette, csak
fogni szerette a halat. Amikor az egyik páciensével az ügyvédrõl beszélgettek,
úgy tett, mintha elfelejtette volna a nevét. – Tudja, az a jogtudor – mondta –,
aki ecetes lébe füröszti a balinját…