"Legendák élnek a Napkelet címû folyóirat két évtizedérõl. A Tormay Cécile szerkesztette folyóirat a háború utáni évtizedekben tilalmas olvasmány volt. Pedig a magyar irodalom sok értékes alkotását közölték annak idején. Kollarits Krisztina, Tormay Cécile monográfusa most egy tanulmánykötetben mutatta be a folyóiratot, felsorolva annak valódi értékeit. " - Kabdebó Lóránt írása.
Kabdebó Lóránt
Egy tiltott
folyóirat – a Napkelet
|
Legendák élnek a |
  A cikkre kattintva olvasható méretet kapunk |
Egy
tiltott folyóirat
(Tanulmányok a Napkeletrõl)
A borítókra kattintva
olvasható méretet kapunk
Kollarits Krisztinának a kommunizmus idején
tiltott Napkelet címû folyóiratot felfedeztetõ könyve mintha a „…de nem
felelnek, úgy felelnek” címû kötetünkben megfogalmazott meghívásra válaszolna
most, amellyel valaha az
irodalomtörténeti rendszerváltásban való részvételre hívtuk kollegáinkat: a
szociálideológiai, külsõdleges eredetû konstrukciók helyett a történeti-poétikai
folyamatokat dokumentálja, amelyekben a folyóirat valóságos történetében
végbement változások megjelentek. A mûvekben megtestesülõ folyamatokat
értelmezi, a megjelentetõ folyóiratokat pedig a bennük közölt írások alapján
jellemzi.
A Napkelet folyóirat ideológiai
értelmezésével szemben a csapdahelyzetét mutatja fel: a húszas évek kezdetétõl
nagy anyagi, erkölcsi és tudományos támogatással igyekezett a kultúrpolitika egy
új folyóiratot felépíteni, hogy méltó ellenfele legyen az akkoriban csak
liberálisnak és nemzetellenesnek láttatott, de kiemelkedõ értékszintet
képviselõ, tekintélyes folyóiratnak, a már több évtizede az irodalmi élvonalat
reprezentáló Nyugatnak. A Napkelet fõszerkesztõje a korában nagyra becsült,
külföldön is jól ismert író, Tormay Cécile lett, és legendák születtek, hogy az
Ady halálát követõ idõszak legjelentõsebb költõjeként emlegetett Babits Mihályt
is képesek lesznek megnyerni legalábbis munkatársként.
Ugyanakkor ideológiai
aktualitásai ellenére sem tudta összegezni a folyóirat a kor mûvészeti
eredményeit a régebbi „nyugatos” szinten. „Megmutatni nemzeti múltunkban,
nemzeti géniuszunkban az örök értékeket, ennek révén nevelni az önbizalmat, az
önbecsülést, figyelmeztetni a nemzeti hibákra, fejleszteni a nemzeti erényeket,
saját értékének öntudatára ébreszteni a magyart: ez a szent feladat” –
hangoztatta a Napkelet feladatát gróf Klebelsberg Kunó a Magyar Történelmi
Társulat közgyûlésén 1923 decemberében. De ha széttekintünk
irodalomtörténetünkben, leginkább talán József Attila A Dunánál címû mûvében
vagy Radnóti Miklós Nem tudhatom címû kései költeményében vagy utóbb, az ostrom
után Szabó Lõrinc Tücsökzenéjének életrajzi meditációjában testesült meg ez az
eszmény. Egyikük sem szerepelt a Napkeletben.
Kollarits Krisztina egy
ideológiai vonatkozású legendát eloszlat ugyan, de szorgalmas alázattal és
felfedezõ lelkesedéssel alapvetõ értékmentõ munkát végez. A folyóiratban közölt
szerzõket és mûveiket nyomon követve felmutatja, hogy a lapnak története során
több ponton sikerült megszüntetnie irodalmi életünk alapvetõ hiányait.
Kezdjem azzal, aminél koronatanú
lehetek, hiszen Szentkuthy Miklós Frivolitások és hitvallások címû
óriásemlékezése az én kérdéseimre adott válaszokból szervezõdött könyvvé. A
Napkelet beteljesítette annak lehetõségét, ami hiányzott a Nyugatból éppen
akkor: a kritikai élet és a magyar esszé újjászervezését. Ezzel nyitott volna
Szabó Lõrinc hamvába hunyt Pandorája, ebben serénykedett a Protestáns Szemle, de
valójában a Szerb Antal, Halász Gábor, Németh László, Hamvas Béla vagy Németh
Antal oly különbözõ nézeteket képviselõ munkásságával fémjelzett esszéíró
nemzedék igazi otthonává éppen a Napkelet válhatott. Egyben Németh Lászlóból
kikényszerítette az Emberi színjáték címû elsõ regényét, ezzel a magyar regény
és esszé összefonódásának új útját nyitotta meg – európai távlatokba tekintõen.
A mû az író életmûvének megalapozását jelenti, szememben a múlt század egyik
legfontosabb összefoglaló üzenetét képes továbbsugározni utókorának. Kollarits
Krisztina pedig dokumentálja, hogy a regény megvalósulása személy szerint is a
fõszerkesztõ, Tormay Cécile személyes érdeme, értékfelismerõ képességének
bizonyítéka.
A szerzõ bemutatja a Napkeletnek
az erdélyi irodalom szervezõdését elõsegítõ, a hazai köztudatba bevezetõ
tevékenységét, amint a kezdetektõl otthont biztosított az elszakított szerzõknek
az anyaországban is. Reményiket idézi: „az erdélyi írók elsõ megnyilatkozási
tere Budapesten bizony a Tormay Napkeletje volt, mikor senki más nem törõdött
még velünk, s inkább gyanakodva nézték a vidéket.”
És hadd emeljem ki a könyv talán
legkitûnõbb fejezetét, a Nyugat mellé, annak „elõszobájaként” felnõtt Napkelet
záró korszakának bemutatását, amelyben otthonosan jelenhettek meg Jékely
Zoltántól a pályakezdõ Pilinszky Jánosig a magyar líra világirodalmi értékû
képviselõi, valamint a magyar próza sajátos, „fellegjáró” vonulata, amely még ma
is feltárójára vár. Összedolgozott ebben a korábban itt felnõtt esszéírók
kisugárzása, a fõszerkesztõnõ figyelmes érzékelése, Németh Antal majd pedig
Kállay Miklós szerkesztõi tájékozottsága és szívóssága. A dokumentumok alapos
ismeretét felhasználva mestermunkát végez a szerzõ: történelmi, lélektani,
sajtótörténeti és írói remeklés a harmincas éveknek és szereplõinek jellemzése.
(Kollarits Krisztina: „Csak szétszórt
õrszemek vagyunk…” Tanulmányok a Napkeletrõl. Magyar Nyugat Könyvkiadó,
Vasszilvágy, 2014. 2380 forint)