Nemrégiben komoly felháborodást váltott ki belõlem is, és sokakból, hogy egy szlovák értelmezõ szótárban a magyar szó a buta, tanulatlan szinonimájaként szerepelt. Elítélni könnyû, megérteni nehéz.
Surján László
Méltányosan
Nemrégiben komoly felháborodást váltott ki belõlem is, és sokakból, hogy egy szlovák értelmezõ szótárban a magyar szó a buta, tanulatlan szinonimájaként szerepelt. Elítélni könnyû, megérteni nehéz.
Régóta tudjuk, hogy szlovákiai kabarétréfák rendszeres figurája a magyar, aki rosszul beszélvén a nyelvet, finoman szólva is félreérthetõ, de inkább félreérthetetlen dolgokat mond, amit még magyar fordításban sem tudunk kacagás nélkül elviselni. Az ilyen viccelõdés lehet kedves, és lehet gúnyosan lenézõ. Kinek-kinek a képzeletére bízom, hogy melyik van túlsúlyban.
Autózás közben az egyik rádióban azt hallottam, hogy mi magyarok is felelõsek vagyunk ezért a helyzetért. Csak félig-meddig figyeltem, tehát most ezt nem elemzem tovább, de idézem a 10. osztályosok számára írt kísérleti történelemkönyvbõl az alábbiakat.
„Az országgyûlés az ország idegen ajkú lakosait nyelvöktõl megfosztani nemcsak soha nem szándékozott, de sõt elismeri, miképpen a magánélet nyelvviszonyaiba törvény által kényszerítõleg beavatkozni jogtalanság volna. [Magyarországon] a közigazgatás, akár polgári, akár egyházi legyen az, úgy a törvényhozás, mint a törvényvégrehajtás, kormányzás, igazságszolgáltatás [...], valamint a hivatalos közlekedési nyelv a magyar kormánnyal s magyarországi törvényhatóságokkal a magyar korona birtokainak bármely részébõl magyar legyen. Ennél kevesebbet tenni gyávaság, többet parancsolni zsarnokság. (Kossuth cikke a Pesti Hírlapban; 1842)”
Mélyedjünk csak el ebben. Elfogadnánk-e a magyar kisebbségnek azt, amit Kossuth ajánlott az idegen ajkú lakosoknak? Otthon beszélhetünk ahogy akarunk, akár magyarul is, de minden másutt csak az államnyelven szólalhatunk meg?
Ami másfél évszázada talán korszerûnek és tisztességesnek is volt tekinthetõ, az ma kevés. Igenis ott, ahol a magyarok többségben élnek, ennél többet, a helyi közéletben az anyanyelv szabad használatát követeljük. Iskolákat, magyar anyakönyvezést, magyarul zajló esküvõt akár polgári, akár egyházi az. Kétnyelvû feliratokat. Hosszú a kívánságlista, de e törekvéseinkben számos nemzetközi szerzõdés is támogat.
1920-ban fordult a kocka. A magyarság mintegy harmada számára nem magyar az államnyelv. Nem kellene természetesnek vennünk azt, akár Kossuth akkori véleményére is támaszkodva, hogy ezt az államnyelvet ismernünk, sõt helyesen használnunk szükséges?
A két nyelvet beszélõ ember értékesebb, mint az egynyelvû. Miért ne próbálnánk nagyobb értéket jelenteni? Ha pedig szépen beszélnénk a többség nyelvét, amire sok híres példa van, nem aláznának meg bennünket egy értelmezõ szótárban sem. (Vagy ha mégis, kétszeres joggal boríthatnánk a szerzõ fejére azt a bizonyos edényt.)
Az egész történet túl mutat önmagán. A kicsúfolástól féltve a gyereket, többen abban látják a megoldást, hogy többségi iskolába küldik. Ennek pedig az a veszélye, hogy a gyermek anyanyelvében elbizonytalanodott, de a másik nyelvet is csak felületesen ismerõ gyökértelenné válik.
Azt vélik viszont sokan, s alighanem joggal, hogy az alapmûveltség anyanyelven való megszerzése biztosítja az elmélyedés és megértés magasabb szintjét, s biztos anyanyelvi alapokra lehet rátenni a további nyelveket, amennyiben azokat felkészült pedagógusok mint idegen nyelvet tanítják meg. Ekkor teljesedhet ki az ember, s hozhatja ki magából a legtöbbet. Így ismerhet meg két kultúrát, mégpedig a maga teljességében, nem pedig valami kutyulékot, ami nem tartozik sem ide, sem oda. Két szék között a pad alá esni vagy komédia vagy tragédia. Ám két kultúrát ismerni és szeretni, kétszeres öröm, kétszeres gazdagság.