"Elgondolkozás Simon Attila Magyar idők a Felvidéken 1938–1945 című könyvének olvasása közben" - Kabdebó Lóránt írása.
Kabdebó Lóránt
"bomba rakna
jövőt"
Elgondolkozás
Simon Attila Magyar idők a Felvidéken 1938–1945 című könyvének olvasása közben
Voltam a bécsi Belvedere
palotában. Két történelmi döntés színhelyén. De én már azok közé tartozom, akik
elmondhatják: „veszítve szeretünk csak igazán, / döbbenten”. Az a nemzedék
vagyok, amelyik közvetlen a második „nagy háború” utáni tájékozatlanságban a
földrajz órán nem közigazgatási térképek alapján tanultunk, hanem csak hegy- és
vízrajzi térképeket kézbe kapva. A Kárpátok barna színű láncolata, és a
körbezárt medence zöld színe nem politikai államhatárokat szimbolizált, hanem
csak ki tudja mióta létező természeti valóságot. Mindenképpen még ember előtti
világot. A természetnek ez a földrajzi képe az emberi történelemmel mérve
változtathatatlan tény. Ehhez képest határok? közigazgatás? Tologatható,
átalakítható. Apáink nemzedéke már elszenvedte a trianoni összeomlást – egy
ilyen ember alkotta átrendeződést. A mi életünkben ezt már csak megismételték.
Két barátom is, iskolatársaim –
utóbb szintén bölcsészhallgatók velem együtt – gyermekkorukban Gyöngyösön, majd
Miskolcon kassai menekültek voltak. Az egyiknek apja, későbbi szegedi
professzor, legendás tankönyv írója, dékán, gyermekkoromban a látásomat mentette
meg, mikor szomszédunk, egy szintén leendő egyetemi tanár és dékán fia kezéből
elrepült edényke okozta sérülés – az antibiotikum kora előtt vagyunk! –
következtében gennyes fertőzés támadta meg szememet. Ott ülök a vizsgáló
székben, szemem fölül vér, genny, fertőzés fröcsköl egy vesetálba. Biztos állást
hagyott ott bizonytalanért pár évvel korábban, hogy aztán minden adandó
visszamenekülési alkalmat elfogadjon, biztos tető alá vezetve családját.
Megmozdult pár évre a magyar etnikumú politikai földrajz, hogy annál
fájdalmasabb sebeket hagyjon bukásával maga után.
Az első döntés, 1938 őszén,
követve az Európán osztozó müncheni osztozkodást a Felvidék magyar lakta
területeit adta vissza. Vitatható módon és vitatható formában. Jogot
szolgáltatott, de igazságot nem tudott. Hat évre? Politikailag feltűnt
nagyhatalmak döntésére bízva. Hatalmakéra, akiktől akkor már a világ jobbik
része csak menteni akarta magát. Fasiszta és náci külügyminiszterek akaratától
függően alakultak új politikai határvonalak. Akik közül az egyik, a háború végi
meghasonlásban saját hatalmának kivégzettje lett, a másikat pedig a népek
nürnbergi igazságszolgáltatása ítélte el, végezte ki. Minket, kisiskolásokat
pedig kivezényeltek a moziba, nézzük végig megsemmisítésüket. Még ma is a hideg
ráz az emlékezettől. Talán azóta nem szeretem a mozielőadásokat.
Utólag visszatekintve azt érzem,
jobb lenne, ha meg sem történt volna ilyen formában a bécsi döntés, ha nem
következnek be „az első bécsi döntés és következményei”, miként azt Simon Attila
könyvének alcíme jelzi. Mert akkor Magyarország nem köteleződött volna el
kártékony és hál’ Istennek vesztes hatalmak mellett, és nem került volna a
Csehszlovák Republika és a Magyar Királyság közötti rendszerkülönbözetek
kihangsúlyozódására sor. Erre az összevetésre ugyanis már akkor került sor,
amikor az egyik államalakulat sajnálatosan megszűnt létezni. Az a Csehszlovákia,
amelyik közép-európai mérték lehetett korábban, éppen a területrendezéssel
egyidőben megszűnt létezni. Akkor már körülöttünk mindenütt bekövetkezett a
hasonló katasztrófa. A bécsi döntések egyidősek a zsidó törvények
elkezdődésével, hamar követte őket a második nagy háború, kiegyenlítődésre már
sem igény, sem lehetőség nem maradt. Mi meg valahogy a bűnös nép emlékezetét
hordozzuk ekkortól magunkon. Pedig mi mindenesetre csak vesztettünk, még
átmeneti látszólagos nyereségünkkel is. Utóbb ugyanis mindent visszavettek, és
még egy világhatalmi diktatúra, a kommunizmus hatalmi körébe is besoroltak.
Ideológiát is ránk kényszerítettek, nemcsak a Trianon óta hordozott
nemzetvesztést.
Ha volt politikus, aki ennek (és
az ezt követő, Erdélyt érintő szintén felemás, második bécsi döntésnek) súlyosan
ellentmondásos voltát átérezte, az Teleki Pál lehetett, az első döntést
végigasszisztáló Imrédy bukása utáni miniszterelnök, aki megpróbálta volna
kiegyenlíteni az anyaország és a visszacsatolt területek közötti különbözéseket.
Légüres térbe került, nem volt mit kiegyensúlyozni. Végül is levonta a mindebből
fakadó következtetéseket. Öngyilkosságában előképét látom a határainak pár év
múlva bekövetkező visszarendeződését követő ország nemzeti öngyilkosságának.
Nem Teleki
kiegyenlítő-összehangoló akarata győzött. Jaross Andor felvidéki politikája
bizonyult „korszerűbbnek”, mely kiélezte a különbözéseket, majd a német
megszállás után az egész ország belügyminisztereként a tragikus meghasonlás
levezényelőjeként átkos emlékezetűként maradt az utódok tudatában. Végül is nem
lehetett kiegyensúlyozni a republika és a királyság közötti sokrétegű társadalmi
és gazdasági különbözéseket, légüres tér keletkezett körülöttünk már a
kezdetektől: ahelyett, hogy reménykedni lehetett volna valamilyen
összefésülődésben, kitört a világháború, Magyarország belekényszerült a
részvételbe, és a vereség után minden megint a visszájára fordult.
Ennek következtében a visszatért
területek a két háború közötti békebeli republikával szembesültek, az etnikai
rendeződéskor éppúgy, mint a győztes szövetségesek jóvoltából elkövetkező
visszarendeződéskor. És nem annak teljes felbomlásával. Mert ami Magyarországon
történt, az bekövetkezett a korábbi Csehszlovákia maradvány-részeiben is,
zsidó-kérdés, háború nemcsak itt, hazánkban fogadta pusztító hatásával a
visszatért részeket, egész Európát hasonlóképpen végigpusztította. De akik
idekerültek, és túlélték az eseményeket, tudatukban azt őrizték, hogy ez csakis
a magyarországi léttel azonosítható. És ez a látszat figyelmen kívül hagyta,
hogy sajnálatos módon a magyarországi határrevízió egybeesett az egész
Közép-Európára kiterjeszkedő, a náci-szuggesztióra vezényelt „őrségváltások”
időszakával. Magyarország a maga „Kállay-kettősével” megalázó módon, nem egyszer
még előre is sietve (lásd Kőrösmezőt, majd a munkaszolgálatokat!), de talán a
legtovább tartotta a térségben az emberek etnikai megsemmisítése ellenében a
menekülések rejtekútjait. Korai megjelenési formákat is – sajnos! –kipróbálva,
mégis legutoljára nálunk teljesedett be a népirtás, sőt azt is sikerült egyszer
– hatalmi szóval! – meg is fordítani.
Személyekben megnevezve a végzet
végrehajtóit: az eredetileg angol orientációjú Imrédy érthetetlen
pálfordulásával, a Felvidéken pedig Jaross meghatározó szereplésével, a hatalom
egységes gyakorlásának megosztásával. Magánvéleményem: Horthy vesztét nem
„diktatúrája” okozta, hanem éppen egyfajta, velük szembeforduló ütőképes
diktatúra megszervezésének elmulasztása.
Simon Attila nagyszerűen
összegező könyvét olvasva rájövök, hogy mennyi mindent feltártak mára erről a
korszakról a felvidéki tudós történészek. Kiegyensúlyozottan, okos
mérlegeléssel. Éppen ezért lehetett Simon Attila könyve mostanra eligazítóan
összefoglaló és elgondolkodtató olvasmány. Pontos és alapos történészként jól
ismeri a korszak eseményeit, vonatkozásait, veszélyeit. Írásmódja a két háború
közötti magyar szociográfiai írók munkásságára, a Puszták népére és Szabó
Zoltán, talán pedig Erdei Ferenc munkásságára emlékeztetően. Olvasmányos,
elgondolkoztató. Mindegyik témáját egy-egy konkrétan megérthető,
érzékelhető-átélhető jelenettel vezeti be. Ugyanakkor a fejezetek kidolgozásában
egy nagytapasztalatú történész tárgyi pontosságra törekvő fogalmazása van jelen.
Megbízhatok benne, tudom, minden megállapítása alapos kutatómunka eredménye.
Saját, vagy hitelt érdemlő helyről származó kutatás összegezése. És mérlegelése.
Kiindulása Márai korabeli
tájékozódása. Én még mellé tenném a költő Szabó Lőrinc reagálását. Két korabeli
versét idézem fel. Benne az öröm fellángolását, de ugyanakkor Európát-féltését
is követhetem. Miként az a versek kései önkommentárjaiból kiderül. Ritka
szerencsés szöveguniverzum béli pillanatok szembesítése. Egy történelmi helyzet
létrejöttének in statu nascendi bemutatása, majd veszteségei utáni számvetése.
*
* *
Szabó
Lőrincnek két verse kapcsolódik a történész Simon Attila által tárgyalt
korszakhoz. Az egyik a bécsi döntést váró és latolgató honpolgárok izgalmi
állapotát mutatja be. A versnek ez a felvezetése elemzi azt a pszichológiai
helyzetet, amely az országot magával ragadta. A várakozásról szól, amelyet
kivédeni nem lehetett. Ekkor már el kellett fogadni minden jövőbeli
következményével együtt a döntés formáját és tényét. A vers másik része a döntés
utáni hangulat szintén megkerülhetetlen örömét éli át. Mindkettő olyan nyomással
nehezedik az akkori kortársakra, ami alól nem lehetett volna kivonnia magát
semmilyen belső erőnek. Ezért hiányolom a versek megidézését a könyvből, mert
éppen a pszichológiai megpróbáltatást érzékeltető leírás marad így ki belőle.
Az első döntés
Minden házban ott ült, mint
a napi gondok,minden szívben-agyban ott
sajgott, szorongott,minden percet úgy betöltött
már a roppantvárakozás, mintha minden
pillanatbanfölcsaphatna a láng, az akna
a mélybőls bomba rakna jövőt tűzből,
vasból, vérből:
hat héten át mérte napra-nap
a végzetcsikorgó mérlegén ujra ezt a
népet,ég s föld között himbált a
remény s a kétség,s mint apa szive a gyermek
születését,úgy vártuk a jövőt, az élet
parancsát.Most vagy soha! Tudtuk:
fegyver vagy igazság!
S mint az északi fény az éj
nagy gyászában,felragyogott a hír… És
utána: láttam,utána: hallottam, utána:
éreztem:a hazát éreztem zsiborgó
testemben,azt az uj tizedrészt, mely,
mint levágott tag,a zsongó sebekbe lassan
visszaforradt:
a hazát, ahogy még soha, a
szent földet,erdőket, folyókat, amint
visszajöttek,hegyek csontját, mezők meleg
hús-ruháját,s mire a városok lélegzete
átjárt,véremben vérükkel már úgy
csókolóztam,ahogy a halállal fogok csak
a porban,
s kint az utcán minden
tizedik emberreúgy bámultam, mint egy drága
ujszülöttre,apára, fiúra, akit sose
láttam,édes testvéremre, akit
megtaláltam:hogy kilombosodott egyszerre
a család!Megnőttünk az őszben, mint
tavasszal a fák.
Mit hoz még a tavasz, ha az
ősz ily gazdag!…Félve, súgva mondom: hozzon
igazabbat,hozzon jobb világot… Mint a
síri Lázár,káprázik a lélek a
feltámadásnál…Káprázik… De így is forrón
süt feléteks mindazt várja, ami még jog
és igéret!
(1938)
A költő utóbb, az ötvenes évek
közepe táján a Vers és valóság önmagyarázatában egy lényeges mondattal
zárja visszaemlékezését: „Történeti esemény, a müncheni (vagy bécsi?) döntés
fölötti öröm. A társadalom (Budapest népe) minden szervezés nélkül estére
felment a Szent György térre, ott a miniszterelnökség erkélyéről valaki, talán
Imrédy, kihirdette az eredményt és beszédet mondott. Napokon át boldog lázban
égett egész Magyarország. Nemcsak a részleges eredménynek, de annak is örültünk,
hogy nem kerül sor fegyveres összecsapásra.” Az öröm nemcsak a döntés
látszólagos eredményének, de egyfajta bizonytalanság, háborús konfliktus
elodázásának is szólt. Hiszen egy háború mindig két-esélyes, még győzelem esetén
is véres. És különben is Simon Attila könyve többször is hangsúlyozza a
látványos-kiábrándító különbséget a jól felszerelt csehszlovák hadsereg és a
biciklivel, primitív tankokkal érkező magyar katonák között. De erről már
Churchill háborús emlékiratában is olvashattunk megjegyzést, amikor hibáztatja a
müncheni egyezmény önfeladását az erős honvédelemmel rendelkező Csehszlovákia
esetében (szemben a gyenge harci erejű lengyelekért való kiállással).
Ekként is magyarázható a vers
legizgatóbb poétikai eseménye, amelynek során ezt a versben végül is kívülről
szemlélt eseményt a költő legbelsőbb létélményével kapcsolja össze: „véremben
vérükkel már úgy csókolóztam, / ahogy a halállal fogok csak a porban”. Külső
esemény? A nemzet pszichikai leírása e két verssorban alakul át belső,
poétikailag is felvállalt létténnyé. A háború félelmétől való felszabadulást a
várt nyereség kilicitálásának áldozatos izgalmában érzékeli. Költői „házi
feladat”? A visszavonhatatlan vállalás tudatosítása.
Amikor Szabó Lőrinc – nagyon
ritkán! – úgynevezett nemzeti témát vállal poézise számára, mindig a
kétségbeesés és bizonytalanság szavát hallatja: a háború alatt az ostromra
várva, a Vár romjait látva, a berni vereségben saját és a nemzet vesztes sorsát
áterezve, majd pedig a Meglepetések hullámzó 1956-os ciklusát formálva.
Hat év, írja a történész a bécsi
döntés következményeit taglalva. És mit ír a költő 1945-ös Naplójában?
„Írom itt ezt, azt… Reménytelen! Úgy szét vagyok zilálva, verve! Mióta már?
Amióta öntudatom van. S az utolsó hat év rettenetes volt! Csak hat év? Dehogy!
Óriási erőnek kell bennem lennie, hogy oly rengeteget dolgoztam. Érzékenységem
teljes életképtelenségre ítélt. Megijedtem tőle! – ez a magyarázata annak, hogy
mégis élek.” És hogy öntudatának bizonytalansága összeszövődött ezzel a hat
évvel, a Napló ismétlődései utalnak rá: „Ha csak karácsony óta számolom
az életveszélyt vagy a halálos izgalmak állandósulását, akkor is már vagy
száztizenöt-százhúsz napja. Pedig hat éve tart! Egyszerre vagyok erős és roncs.
Másképp már nem lennék.” „S én, már fél éve! Már hat éve! Nincs itt
segítség.” És összefoglalva elismétli igazolási védőbeszédében is, felfedve a
versei mélyén égő bizonytalanságokat: „Tapasztaltam hat éven át, régen és
újabban is, a perzekúciók és boszorkányperek minden modern változatát, azt az
eltévesztett intranzigenciát, amelyet semmiféle tapasztalt felső vezetés és igaz
szellemiség nem tarthat fenn sohasem. »Ki látott engem?« – folyton ismétlődik az
egyénien tragikus kérdés Ady óta. Ki az igazi X., az igazi Y., az igazi Szabó
Lőrinc? A legjobb akaratú magyar értelmiség frontjának ismerői jól tudhatják,
milyen taktikai és ideológiai kaleidoszkópban keveredtek a szellemi frontok.
Lehet, hogy csakugyan becsaptak azok a kaján csillagok, de akkor becsaptak
mindenkit, be igazakat és hamisakat…” És felfedi verseinek egész sorát,
kételyeinek minden halmazát. Megtalálja bárki az Osiris Klasszikusok
Vallomások kötetében.
A másik vers egy látszólag
Különbéke-jellegű életkép felidézése: egyszerre távolságtartás és élettörténet
összekapcsolása.
Az Ipoly ünnepénCsak sírj, anyám, sírj! Egyszerü
és igazszived átdobog a fiadéba. Sírj
és ne szégyeld, hogy itt
talállaktérdreborulva a rádiónál:
én még nem tudtam sírni, de
könnyeidlátva elöntött a zokogó öröm:
te voltál az igazi költő
abban a nagyszerü pillanatban,
mikor húsz évet visszapörölve
olysok balszerencse s annyi viszály
utánelőször mond most ujra boldog
hálaimát ez a meggyötört nép.
Csak sírj, sírj bátran! Ez nem a
gyengeségsirása, ez már isteni fájdalom,
a tisztulásé, gyógyulásé, –
és milliók szive dobban össze
velünk egy hitben, míg az Ipoly
felőlfriss fénybe gyúl a százados
ének. Ott,azon a tájon éltem első
siheder éveimet, a szomszéd
Kürtös patakban törtem a nádat
ésha jött az árviz, deszkatutaj
repültvelem a tulsó part virágos
rétje fölött a hegyek felé: most
ép onnan int a teljesedő remény,
onnan perzsel a Szózat, a
Himnusz ésmint trombitán, lobog a hangja
csontomon és husomon keresztűl.
Sírj csak, sírj bátran,
édesanyám! Nagyonrád fér, hogy végre ne magadat
sirasd,és mireánk, hogy ujra merjük
hinni, csinálni a jobb világot.
(1938)
Szabó Lőrinc soha nem volt
„politikus” költő. Ebben a versben sem a közvetlen történelmi esemény rendítette
meg, hanem a megfigyelt reakció egy őt magát is személyesen érintő történelmi
eseményre. Kiváltva a poétikai alkalmat, amellyel az eseményekről elbeszélést
készít. A személyes emberi megrázkódtatás válik poétikai alkalommá a költő
számára: felméri a történelmi esemény lélektani hatását a személyes reakciókra.
„Szégyelltem környezetem és részben a félrevezetett barátaim terrorizmusának a
hatása alatt hazafias verset írni. De mikor a visszacsatolási rádióriport
[idején] szobámba lépvén anyámat már a rádió előtt térdelni láttam,
elszégyelltem és elsírtam magamat, és most már volt írnivalóm.” – emlékezik majd
a Vers és valóságban. És még a vers keletkezése után évek múlva is erre a
jelenetre játszik rá egyik anyák napjai rádióinterjúja zárómondataiban: „Tudom,
mire kíváncsi. Arra, hogy hol térdelt anyuka a rádióközvetítéskor. Tessék, itt…
A református asszony letérdelt a rádió előtt, amikor felhangzottak Ipolyságról
az első magyar szavak. Erről az esetről írtam azt a sokat emlegetett
költeményemet.” (1943 május 2.) A jelenet és a poézis közötti különbségre ez az
utólagos interjú-megjegyzés mutat rá. Ha csak „feladat” lenne a vers, a
megrendültség hiányzana belőle. De itt két mozzanat is felülírja a „csak”
leírást, poétikai és emberi megrendülést revelálva. Református és térdet hajt:
nem szokványos vallásos aktus, hanem éppen annak megtörése, felülírása. Másrészt
Szabó Lőrinc, bárha Horatius költészetét életében mindig mértéknek tartotta, de
maga részéről az ódai formát (jelen esetben az alkajoszi strófát) magára vállaló
verselési módozatot kivételes alkalommal ölt csak magára. Ekkor nem verset ír,
de költeményt teremt, amelybe a nemzet himnuszát is beleszövi: „A »százados
ének« = a Himnusz.” Hasonló megoldással majd a Vereség után című
vers esetében él, az 1954-es berni futballvereség után: a klasszikus formáltság
a külső esemény és a belső felháborodás, megrendültség összeszövője. Ott is –
barátait, első hallgatóit idézve írja: – „százados ének”. Kimondottan is
Horatius nemzeti megrendülését alapul véve.
És hogy az akkoriban sokat
szavalt vers a költőben milyen poétikai alakulást indított el, arra emlékező
magyarázata szintén rávilágít: megnyitotta benne a gyermekkor világát:
„Mondhatnám azt is, hogy ebből a versből nőtt ki a Tücsökzene
emlékvilága. A Kürtös-patak Balassagyarmat fölött ömlik az Ipolyba. A
Katlan-gödörnél: ezekről is bőven szó esik a Tücsökben.” Pályája a
szakmai közmegegyezés szerinti két nagy, világirodalmi rangú csúcsának egyikét
éppen ebből a vers-jelenetből eredezteti (az első a Te meg a világ volt).
Történész könyvéről írva költő
verseit idézem. Miként lehet valamely bizonytalanságot is kiváltó történelmi
reménykedés egyben egy költői pálya egészen másfelé elvezető újra nyílásának
ihletője. Erre is példát találhattam e két vers végiggondolásakor.
Valójában Szabó Lőrinc esetében
az események sohasem a politika felé vezetnek költészetében. Most is joggal
írhatta le a Vers és valóságban: „Nagyon finoman visszatartott hazafias
megnyilatkozásnak érzem a verset: semmi uszítás a csehek és a tótok ellen.”
Miként a versek keletkezésének idejére emlékezve szlovák származású, cseh
kultúrattaché barátjával való viszonyáról is ekként ír: „Amikor pedig a Felvidék
visszacsatolása természetes ellentétet támasztott az érzelmeinkben, én
megmondtam Strakának, hogy többé politikáról nem tudok vele őszintén beszélni,
másképp pedig nem akarok. Ettől kezdve kizárólag kulturális és
magánérintkezésünk volt, de intenzív és szeretetteljes.”
A költő emlékezéseinek
bizonysága: amikor a balassagyarmati valahai Templom, ma már Szabó Lőrinc utca
végénél a közben elterelt és kiszáradt folyómeder felett évtizedek óta csak
ipari műemlékként őrzött hídra emléktáblát illesztettünk pár éve, azt szlovák és
magyar szponzorok segítségével tehettük:
* * *
Miután ide idéztem Szabó Lőrinc
két örvendő, mégis a bizonytalanságba is beletekintő versének szellemét, térjek
vissza Simon Attila keserű fejezetkezdő anekdotájához, amely már a
visszarendeződés kísértetét idézi.
„1944
szeptemberében Losonc országgyűlési képviselője, Giller János levélben fordult
Balla Pálhoz, a kultuszminisztérium miniszteri osztályfőnökéhez, amelyben arra
kérte, hogy akadályozza meg azokat a szándékokat, amelyek célja a losonci Állami
Polgári Leányiskola szlovák tagozatának a megszüntetése. Jelen témánk
szempontjából valójában a kérés indokolása érdekes, Giller ugyanis szó szerint a
következőket írta: ’Sorsunk bizonytalan, de különösen Losonc sorsa bizonytalan.
A szlovák polgári tagozat fenntartása jogcím lehet nekünk is adott esetben. Azt
hiszem, nem kell erre bővebben kitérnem’.”
Hadd zárjam írásomat egy ehhez
hasonló anekdotához. A költő Baránszky László barátommal a múltnak szereplőiről
beszélgetve szóba került a később oly különbözően megítélt kulturális vezető,
Aczél György személye. Ekkor fiatal ellenálló. Jaross – akkor már
belügyminiszter – asztaláról saját felesége el-ellopkodta az üres
nyomtatványokat, ezeket aztán odaadta anyámnak, aki barátnője volt. Apám pedig
Aczélnak, aki elvitte embereket menteni. Említi barátom. És háború után
találkoztak apáddal? – kérdeztem rá reflexszerűen. Igen. De erről egy szót sem
ejtettek. Kicsi ez a világ. Benne elhelyeződhet három különböző is. Jaross
Andor, végül a nácikat kiszolgáló, deportálást elrendelő belügyminiszter, a
kommunista ellenálló és a keresztény filozófus-esztéta. Magyar idők? Sajnos:
magyar idők is. Laci barátom az ellopta szót használta. Akkor
meglepődtem. Ma a történetekbe helyezve ez a kifejezés illik a legpontosabban.
* * *
És amikor mindezt olvasom, nálam
évtizednyivel öregebb zeneigazgató barátom, Kövecs Imre emlékezését kapom.
Részleteit ide idézem. Csatolmányként küldte egyik leveléhez mellékelve, éppen
ezekre az évekre emlékezve, amint Dorogon gyermekeskedve a szemközti Duna-parton
egy parányi „elveszett paradicsomot” teremtettek szüleikkel. A volt-nincs álom
szinte egybevág. A történész elemezve leírja, a szemtanú emlékezve gyönyörködik
és búslakodik az elszalasztott összerendeződés történelmi esélyének kényszerű
elszalasztásán.
Soha nem tudom
elfelejteni, hogy 1938 késő őszén, miután az első „bécsi döntés” létrejött, apám
Puch-motorjára ültetett és bevitt Esztergomba végignézni a bevonulást. Az
Esztergom és Párkány között átívelő híd közelébe álltunk. Mérhetetlen nagy tömeg
gyűlt össze akkor a városban, egymás mellett a különböző katonai alakulatok,
melyek aztán sorban egymás után indultak a híd feljárójához, majd azon átvonulva
visszafoglalták a Trianon igazságtalan szerződésében tőlünk elvett területek egy
részét. Felejthetetlen élmény volt ez számomra.
Hosszú évtizedek
távlatából felmerült bennem egy akkori megfigyelés. 8 éves voltam. A gyalogos,
lovas és gépesített alakulatok hídon menetelése közben repülőgépek állandóan
felettünk köröztek. Valahogyan feltűnt számomra, hogy köreik mintha fokozatosan
Párkány felé tágultak volna. Amennyire abban a gyermekkorban egy ilyen
meglátást komolyan lehet venni, úgy láttam, hogy mozgásukkal a hídon haladó
csapatok előrehaladását követik.
Édesapánk motorjával
apránként bejárta a Felvidék közelebb fekvő részeit. Így kötött ismeretséget egy
párkányi gazdával, akivel megegyeztek, hogy szántóföldje felét eladja. Ez a rész
198 m hosszú és 14 m széles birtok volt. Fekvését talán így lehet legkönnyebben
meghatározni: a szemben fekvő esztergomi Prímás-sziget felső csücskétől 200-250
méterrel lejjebb – szemben. A Duna-partnak ezt a bal-parti részét Istenhegynek
nevezték, remélem, ma is ez a neve. Ne gondoljunk valami nagy hegyre. A Duna bal
oldalának ez a része inkább nagy partszakadásnak mondható, mely megközelítőleg a
mi birtokunk táján kezdődik kb. 4 méteres magassággal, párszáz méterrel feljebb
– a Duna folyását számítva – 70 méterre becsülöm. Tulajdonképpen egy nagy
homokfal, melyben ezrével laknak a parti fecskék. E madárkák csivitelését nappal
szinte állandóan élvezhettük.
A Duna formáló ereje
következtében birtokunk nagyszerűen védett helyen feküdt. A legmagasabb árvíz
esetén sem emelkedett a víz magasabbra, mint a pár sorral előbb említett 4
méteres partszakadás. Ha innen fürödni mentünk, 20-25 méternyi természet által
formált lejtőn kellet csak leereszkednünk. Ennél ideálisabb helyválasztást nem
igen tudok elképzelni.
A szántóföld,
melynek a Duna felé néző első része (20-25m) virágoskertté alakult, körös-körül
bekeríttetett – a drótkerítést embermagasságú faoszlopok tartották –, a folyó
felé gyalog-közlekedők számára kiskapu nyitott utat, a telek végén pedig
kocsibejáró nyílt.
A kert után épült a
mi kis nyári lakunk – egy hallnak nevezhető szoba, mely ebédlő, társalgó,
nappali szerepét töltötte be; ennek egyik oldalából nyílt a hálószoba 4 emeletes
ággyal; másikból a konyha, mely után az éléstár következett, innen létra
vezetett a padlásra. Nagyon jól éreztük magunkat ebben.
1942. június vége
felé költöztünk ki először egy kétlovas stráfkocsival.
Api másnap
átkerékpározott Esztergomba, de nem azzal kerekezett vissza. Nagy örömünkre és
meglepetésünkre egy kétpárevezős, kormánylapátos ladikkal hozta haza biciklijét.
Az esztergomi Kis-Dunaág mellett működött egy Komáromi nevű csónaképítő-mester,
tőle vette ezt az áramvonalasra formált mesterművet. Idő kellett hozzá, hogy
megállapíthassuk: azon a tájon a miénk a legszebb, legformásabb,
legáramvonalasabb és ebből következően a leggyorsabb ilyen típusú jármű.
Szüleinknek szép
számmal voltak ismerősei, kollégái Dorogról, Esztergomból és Párkányból. Egy-egy
szép nyári délután szép számmal volt látogatónk. Ilyen esetben a mi lakásunk
lett a barátok öltöző-kabinja, udvarunk pedig kerékpárjaik parkolóhelye. Mi,
gyerkőcök pedig vittük őket csónakázni többnyire rövidebb útra, máskor bizony
távolabbra.
Telkünktől feljebb
két,- két és fél kilométer távolságra felfedeztünk egy kis szigetet Ebed
közelében. Ebedi-sziget volt a neve. Nem egyszer megtettük, hogy ladikunkban hol
többen, hol kevesebben, nem egyszer összesen 14-en foglaltunk helyet. Már a
beszállást is nagyon óvatosan kellett végrehajtani, nehogy túlságosan oldalra
billenjen. A két-két pár evezőt ilyenkor ketten kezelték testvéreim és még
valaki – ennyit bíztunk vendégekre. Minden pad és fenékrács ember által foglalt
hely volt. Magam a leghátsó ülés alá dugva lábaimat, a csónak legvégső pontján
kormányoztam Körültekintő elhelyezkedés után – ilyenkor a ladikból nem több mint
7-8 cm látszott ki köröskörül – lassú evezéssel, óvatosan elindultunk. A folyó
legszélén haladtunk, soha nem történt baleset. Így tovább tartott az út, de
célunkat mégis elértük.
Az Ebedi-sziget nem
lehetett hosszabb 200 méternél, szélessége sem haladhatta meg az 50 métert.
Azért volt érdemes ide felevezni még a szokott sebességet is feláldozva, mert az
Öreg-Duna felé eső oldala kivételesen puha, selymes talajú volt. Sehol egy kő,
bármi, ami árthatott volna. Szabadon henteregtünk a lágy talajon. Nemcsak rajta,
de lábainkkal felváltva combig taposgathattuk is, pár perc alatt csípőig álltunk
a puha meleg, kvarchomok, vagy iszapszerű talajban. Ebből a vizes homokból
csorgatással lehetett várat, bármi formát, egyebet építeni. Egymást is
telecsorgathattuk.
A kis sziget másik
oldalán haladt a Kis-Duna, melynek a szárazföldi oldalán jó néhány merítőháló
volt felállítva, mögötte kis tanyával. A folyónak ezt az ágát emlékezetembe
idézve 25-30 méter széles volt. Nem mondom, hogy egyszer sem úsztuk körül a
szigetet, de ha egy-két alkalommal megtettük, igyekeztünk minél csendesebben,
csapkodás nélkül tempózni, hogy ne zavarjuk a békés halászatot. Nem volt ránk
panasz.
Nyugdíjas koromban
kikerestem e vidék térképét. Néztem nagyítóval, kitartással méricskéltem, mert
ezt a szigetet nem tudtam felfedezni. Már kezdtem elképzelni, hogy a
térképkészítők lefelejtették. Kikerestem az ebedi (Objed) polgármester
email-címét, s megérdeklődtem, mit tud erről, mert szerintem a térképről
hiányzik. Leírtam, hogy gyakran ott strandoltunk, szórakoztunk. Lesújtó
válaszában megírta a való helyzetet. Ott építettek a szlovákok papírgyárat.
Ennek valami szennyvízlebocsátó csatornáját csak úgy tudták megvalósítani, ha
ezt a környéket teljesen letarolták. Ebbe – említette nagy sajnálattal és rossz
véleményét kifejezve – beleesett a bájos kis sziget is. Azóta már a gyárat is
lebontották gazdaságtalan állapota miatt. Ilyenek azok, akiket sem természet,
sem ember nem érdekel, csak az általuk megtervezett, elképzelt gazdasági érdek.
1944-ben nem vártuk
ki a tanév végét. Április 3-án megtörtént az első bombázás, 2 nappal később,
április 5-én kezdődött meg hát leghosszabb, de egyben – sajnos – legutolsó
párkányi nyaralásunk. Szüleink féltek, hogy ipartelep lévén, Dorogot is bombázni
fogják. Szerencsére, ez nem következett be. Tanév végéig onnan jártunk iskolába.
Szeptembertől Párkányból jártunk iskolába. Életünk az előbbi nyarainkhoz
hasonlított, csak a háború okozott bizonyos változásokat. Amit mi ebből
elsősorban éreztünk, az Ipoly-híd bombázása volt. Az Almásfüzitő és Szőny felől
érkező bombázók éppúgy elhaladtak Párkány, mint Esztergom felett. Tovább
következett aztán az Ipoly hídja és a szobi vasútállomás, melyek rettenetes
szőnyegbombázásokat kaptak. Ha esztergomi óvóhelyünkön tartózkodtunk, lábunkkal
éreztük.
Félelmetes események
is előfordultak néha telkünk környékén. Egy esetben közvetlen közelünkben
kezdték üldözni Messerschmidt-vadászgépek a bombázókat, melyekkel együtt
haladtak védőik is, ezek többnyire kéttörzsű vadászgépek voltak. Ott, fölöttünk
alakult ki légi harc. Bebújtunk a házba, spalettákat bezártuk és hallgattuk a
harc zajait. Lassan távolodott el tőlünk a csata. Más ilyen volt az, amit egy
halász mesélt. Tőlünk nem több mint 100 méternyire, a partra félig kihúzott
ladikjában fenékhorogzsinórját rendezte békésen. Egyszer csak valami surrogó
hangot hallott a magasból, felnézett és egy motor nélkül zuhanórepülést végző
gépet látott, mely éppen akkor indította be motorját – mi is hallottuk a
váratlanul felzúgó hangot –, a Duna fölött vízszintesre fordulva közeledett felé
és egy géppuskasorozatot eresztett rá – ezt is hallottuk, szerencsére nem
találta el –, a golyók a csónakja mellett csapódtak a vízbe. A gép ablakán át
egy néger pilóta röhögő képét látta…
A nyár vége
közeledtével a Mária Valéria hídon egyre szaporodott az echós szekerek száma.
Esztergomból Párkányba igyekeztek, majd még tovább. Ahogyan hallottuk, a
legtöbben Erdélyből jöttek. Többen? Rengetegen! Nagy szakaszonként vándoroltak.
Néha volt azért egy-egy fél- vagy egy órányi szünet köztük. Mind azt remélték,
hogy nem érik utol az oroszok.
Közeledett a
frontvonal!
Az esztergomi híd
védelmében késő ősszel légvédelmi ágyúkat telepítettek, tehát várták, hogy
bombázni fogják. A helyzet kezdett veszélyes lenni, hiszen másfél kilométer
távolság egy bombázás esetén vajmi kis menedék. Október 15-én visszaköltöztünk
Dorogra. Csak másnap reggel tudtuk meg a Szálasi-puccsot.
A frontvonal Dorogra
karácsony délutánján, Esztergomba pedig este érkezett. A németek a hidat aznap
déltájban robbantották fel.
Ezzel a DUNA
kényszerűségből elkötötte azt a forró szálat, mely hazánk e két részét szorosan
összekapcsolta.
Ezt az adatot az
esztergomi híd közelében lakó dr. Korencsi László barátomtól tudom. Fél éve már
csak emlékezhetek reá tisztelettel és szeretettel. Számomra érdekes, hogy
1938-ban, amikor még nem ismerhettük egymást, ő is ott volt a visszafoglalási
ünnepségen. Egy templom tornyában harangozott.
Párkányi
nyaralásainknak a háború egyszer s mindenkorra véget vetett. Persze sok egyébnek
is, de az más tárgyát képezheti. Már az is gyásznap volt számunkra, midőn apánk
egy párkányi látogatása után azt a hírt hozta, hogy ladikunkat ellopták.
Képzelgettük, hová, hogyan kellett vagy lehetett volna eltenni, de ez olyan
feladat, melynek nincs megoldása – utólag tudva, hogy a tél folyamán azon a
vidéken mi minden történt.
Kis nyaralónk sorsát
én, esztergomi diák valamennyire tudtam követni. Ha tanítás után a bazilikához
felsétáltam, saját szememmel láthattam, hogyan bontották le apránként. Utoljára
hetekig csak a kémény állt. Végül az is eltűnt.
*
* *
Nem a visszacsatolás
tehetett arról, hogy a visszacsatoltaknak át kellett élniük mindezt. Európa
egészének meg kellett élnie. Függetlenül, hogy épp akkor, hova voltak
csatlakoztatva. Antwerpentől a Volokalamszki országútig, Oslótól Krétáig. Max
Jakob Saint-Benoît-sur-Loire-jától, Radnóti Abdájától, a piaśnicai és a katyńi
erdőkig, Varsótól Drezdáig. Prágában, Pozsonyban,
Budapesten. És hát Kassán és Losoncon úgyszintén.
Simon Attila könyve nagyszerű egyensúlyt
teremt az olvasó tudatában. Hat év visszavonhatatlan történetét elhelyezi az
akkori Európa nagypolitikájának egészében. Különös tekintettel a résztvevők és
utódaik érzékenységére. Példázatos értékű olvasmánynak tartom. Örülök neki, hogy
segít az emlékek elrendezésében.