A Charta XXI Megbékélési Mozgalom 2015. január 14-i Jean Monnet estjén elhangzott előadás
Molnár Imre
Esterházy János szlovák-magyar
megbékélés letéteményese
A Charta XXI Megbékélési Mozgalom Jean
Monnet estjén elhangzott előadás
2015. január 14.
Esterházy János szlovákokhoz való
viszonyát a lengyel édesanyjától kapott keresztény hit alapértékein túl a
többségében szlovákok által lakott nyitraújlaki szülőfalu környezete határozta
meg. Itt, a magyarokkal együtt élő szlovákok nyelvét már gyermekkorában
megtanulva, megismerhette annak a kölcsönös megbecsülésnek és toleranciának az
atmoszféráját is, melyben a szlovák és a magyar nép évszázadokon keresztül
békességben élt egymás mellett. A nyitraújlakiak visszaemlékezései szerint az
Esterházy kastély kovácsoltvas nagykapuja állandóan nyitva állott, oda minden
szükséget szenvedő betérhetett. „Nagyon emberségesek voltak, s nem akarták
elmagyarosítani a falut. " -emlékeznek az itt lakók, akik sajátjukként szerették
és tisztelték, a velük együtt élő Esterházy család tagjait, akiknek
visszamenőleg is sokat köszönhettek a falu lakói.
[1]
A címben szereplő témakör bővebb
kifejtéséhez az alábbiakban Esterházy János politikai tevékenységének főbb
szlovák vonatkozásait szeretném áttekinteni:
A nyitrai, zoboralji tájat, mindig is
szülőföldjének valló, s innét elinduló Esterházy János 1932-ben lett elnöke az Országos Keresztényszocialista
Pártnak (OKSZP). A párt az 1920-as parlamenti választások után a csehszlovákiai
magyarság legerősebb pártjává vált, s a magyar mellett szlovák és német
szekciója is volt. Esterházy pártelnökként megtartotta, sőt megerősítette a párt
szlovák és német szárnyát, melyek vezetőit a párt alelnökeivé nevezte ki egészen
addig, amíg az OKSZP önálló politikai egységként működött. Az OKSZP programjában kezdettől
fogva szerepelt Szlovákia autonómiájának kivívása.
Esterházy 1933. június 27-én, az OKSZP
hagyományos ótátrafüredi gyűlésén elmondott programbeszédében kifejtette, hogy a
szlovenszkói magyarságnak, a szlovák nemzet törekvéseivel szolidaritást vállalva
„az érvényes törvények keretein belül” kell követelnie önrendelkezési jogát.
[2]
Ezt a politikai programot támasztotta alá
a szlovákokkal való „sorsközösség” és a közép-európai, azaz „Duna-völgyi
egymásrautaltság” vállalásának gyakori hangsúlyozásával.[3]
A két világháború közötti
időszakban a magyar pártoknak, s az erre leginkább hivatott OKSZP-nek azonban
nem sikerült szorosabb együttműködést kiépíteni a szlovák autonómista tábor
pártjaival. A Szlovák Néppárt,
egyrészt a budapesti kormány befolyásától tartva zárkózott el az
együttműködéstől, másrészt az OKSZP szlovák szekciójában a saját
szavazótáborával konkuráló szervezetet látott, s mindent megtett annak
elszigeteléséért. Az együttműködés legnagyobb akadálya azonban a cseh hatlmi
befolyás volt, amely minden politikai eszközt bevetett, hogy a magyar és a
szlovák politikai tábor erőinek egyesítésére ne kerüljön sor.[4]
Ez abból is látszik, hogy a csehszlovák cenzúra meglehetősen ingerülten reagált
Esterházy azon írásaira, melyekben a cseh hatalmi túlsúllyal szembeni fellépés
eredményességét a magyar–szlovák összefogás szorgalmazásában látta
megvalósíthatónak. A pozsonyi rendőr igazgatóság1929. január 19-én a
nyitraújlaki Esterházy-kastélyt átkutatva „néhány hasonló tárgyú írást” is
lefoglalt „áttanulmányozás végett”.[5]
Esterházy mindennek ellenére, 1935 után, miután Kassán parlamenti képviselővé
választották, a prágai nemzetgyűlésben is rendre felhívta a figyelmet arra, hogy
a szlovákok által lakott vidékek gazdaságilag éppoly nehéz, sőt talán nehezebb
helyzetben vannak, mint a magyar vidék, s beszédeit rendszeresen azzal a
kifejezéssel zárta:
Adja meg
végre a kormány a Szlovenszkónak és Kárpátaljának ígért autonómiát, hogy mi
szlovák testvéreinkkel megegyezve saját magunk gondoskodjunk Szlovenszkó
sorsáról.”[6]
Az 1938-as csehszlovák válság idején
Esterházy János szerette volna Lengyelországot közvetítőként bevonni a
magyar-csehszlovák, majd a magyar-szlovák viszony rendezésébe. Erre családi
származásából fakadó ismeretségi köre, illetve a lengyel kormánykörökkel
fenntartott szoros kapcsolatai is kiváló lehetőséget biztosítottak. Jan Szembek
külügyminiszteri államtitkár például Esterházy közvetlen lengyel rokonságának
tagjai közé tartozott. Ezért többször is kiutazott Krakkóba, majd Varsóba, ahol
különböző lengyel kormánypolitikusokkal találkozott. Ezen tárgyalások során
merült fel a katolikus közép-európai blokk – a lengyel–szlovák–magyar tengely –
alternatívája, mely a lengyel politikusok hagyományos geopolitikai felfogásához
is közel állt. Varsói tárgyalásainak (szlovákiai) hátterét a Szlovák Néppárt
Karol Sidor vezette katolikus (polonofil) szárnya adta, mely a növekvő német
befolyás ellensúlyozásának céljából ugyancsak régóta szorgalmazta a lengyelekhez
való közeledést. Sidor és
Esterházy közt fennálló politikai kapcsolat alapján feltételezhető, hogy Karol
Sidor egyetértett azzal, hogy a lengyelek egyfajta garanciaként szerepeljenek a
magyar–szlovák közeledés – ekkor még mindkét fél számára elképzelhető –
folyamatában. E folyamat végeredményeként Szlovákia egy föderatív államkeretben
azzal a feltétellel csatlakozott volna vissza Magyarországhoz, hogy ott mindazon
jogokat megkapja (beleértve a teljes autonómiát), melyeket a cseh politika nem
volt hajlandó biztosítani számára. A megadott jogok gyakorlásának
biztosítékaként szerepelt volna a folyamatban a lengyelek garanciavállalása.
Esterházy magánemberként kapcsolódott be a tárgyalások menetébe, s bár e
tanulmánynak nem célja, a kérdés mélyreható elemzése, a vele tárgyaló lengyel
politikusok felfigyeltek arra, hogy
több alkalommal is a szlovákok érdekeit
védően nyilatkozott. Kijelentette azt is, tudtára adta a magyar politikai
vezetőknek: csak akkor hajlandó közvetítői tevékenységét folytatni, ha Budapest
nem követi el a magyar politikai vezetés szlovákokkal szembeni korábbi hibáit.[7]
Jan Szembek emlékirataiban arról is
beszámolt, hogy 1938. június 18-án, miután Beck külügyminiszter biztosította
Esterházyt, hogy ezekben az ügyekben bármikor hajlandó soron kívül is fogadni
őt, Esterházy kijelentette: „…amennyiben
Budapest nem fogadja el a lengyel garancia koncepcióját, akkor ő, a maga
részéről befejezettnek tekinti a szlovák üggyel való foglalkozást.”[8]
Szembek emlékiratai szerint Esterházy több alkalommal is megerősítette, sem Ő,
sem a magyar kormány soha
semmilyen esetben nem lett volna hajlandó a Csehszlovákiával szembeni fegyveres
fellépésre, jóllehet a németek erre ösztönözték a magyar politikai vezetést.
Szembek szerint, a tartózkodó magatartást többen is felrótták a magyaroknak, ám
Esterházy ennek ellenére végig kitartott álláspontja mellett. Ezt a véleményt
Szembek előtt Hóry, Magyarország varsói nagykövete is megerősítette, aki többek
között felpanaszolta, hogy
Esterházynak a magyar–szlovák közeledést sürgető tevékenysége jelentősen
megnehezíti a magyar fél álláspontját.[9]
Hasonlóképp a szudétanémet kisebbség
képviselői előtt is kijelentette „a
magyar kisebbségnek és Magyarországnak több haszna lesz belőle, ha nem kapja meg
a revíziót, mintha kierőszakolná azt egy második világháború árán.”[10]
A szudétanémet politikusok ezért pacifistának tartották őt.
1938. október 9-én Komáromban megkezdődtek
a müncheni egyezmény által előírt magyar–csehszlovák határkiigazítási
tárgyalások. Esterházy a magyar és a csehszlovák tárgyalóküldöttséghez címzett
levelében három magyar képviselőtársával együtt kérte, hogy a tárgyaláson
képviselhesse a csehszlovákiai magyar nemzetcsoport érdekeit,[11]
Erre a kiegészítésre azonban sosem került sor. Esterházy tehát érdemben nem
tudta befolyásolni a tárgyalások menetét. A szlovák történetírás tévesen
állítása ellenére a bécsi döntésben, nem Esterházy érvei és statisztikai adati,
hanem a budapesti Államtudományi (kisebbségtudományi) Intézet évek óta folyó
tudományos előkészítő munkája és érvanyaga játszott döntő szerepet.
Esterházy néhány alkalommal ugyan
kísérletet tett arra, hogy a magyar és a szlovák küldöttséget a rideg hangulatú
hivatalos tárgyalások során, a megegyezés reményében, saját nyitraújlaki
kastélyába invitálja, ám erre sem került sor.
Hóry András varsói nagykövet erre így emlékezik vissza: „Kánya merev
viselkedésén igyekezett oldani Esterházy, és felajánlotta, hogy a magyar és
szlovák delegáció részére megszervez egy olyan programon kívüli ebédet egy
közeli kastélyban, ahol kötetlen formában beszélgethetnének el egymással a
magyar és a szlovák delegátusok, s ezzel is oldva a légkört és előkészítve egy
kompromisszumos megegyezés lehetőségét. Ez a találkozó Kánya merevsége miatt nem
jött létre.”[12]
Esterházy nem tartotta megfelelő
megoldásnak azt sem, hogy a tárgyalások végül is a bécsi döntéssel végződtek.
Úgy vélte, a szlovákokkal szembeni megfelelő kompromisszumos viselkedéssel ezt
el lehetett volna kerülni.
Bántotta, hogy a tárgyalóasztal mellől két ellenséges fél képviselői álltak fel,
holott a komáromi tárgyalás „kellő tapintattal és jóindulattal” a magyar–szlovák
kiegyezés történelmi pillanata is lehetett volna.[13]
A bécsi döntés után 1938. november 11-én került sor Horthy Miklós kormányzó
kassai bevonulásának ünnepségeire. A szlovák történetírás azzal vádolja
Esterházyt. hogy Horthyt fogadva, ő adta át neki a várost. Nos, Kassát nem
Esterházy adta át Horthynak, mivel a város nem volt az övé, s annak
hovatartozásáról a bécsi döntés rendelkezett. Az ünnepi szónokok között azonban
a város választott képviselőjeként valóban ott szerepelt Esterházy János is, aki
sokak meglepetésére bejelentette, hogy egyrészt - visszautasítva a magyar
parlament felsőházában számára megajánlott képviselői helyet - nem távozik az
országból, másrészt Horthy Miklós kormányzóhoz fordulva, a nagy nyilvánosság
előtt kérte: „Mi, itt maradt
magyarok ígérjük, kezet adunk az itt élő szlovák testvéreinknek és velük együtt
dolgozunk egy szebb jövőért. Az ideát lévő magyaroktól pedig kérem, hogy az
idecsatolt szlovákok nemzeti érzéseit tartsák a legmélyebb tiszteletben,
engedjék meg, hogy ugyanúgy élhessenek itt, mint ahogy azt mi magunknak odaát
követeljük.”[14]
A Magyarországhoz kerülő szlovákok
érdekében elmondott kérése a sokezres ünneplő tömeg Horthy Miklós kormányzó és a
magyar kormány képviselői előtt hangzott el nyilvánosan. Nehéz lenne ettől
megfelelőbb alkalmat elképzelni arra, miként hívja fel a figyelmet a
magyarországi szlovák kisebbség megoldatlan helyzetére. Az igazság azt
követeli, hogy ők „ugyanúgy élhessenek itt, mint ahogy azt mi magunknak odaát
követeljük” –mondta, mert tudta a kisebbségi kérdést nem lehet csak egyoldalúan
rendezni. Esterházy a budapesti parlamenti székkel együtt a reá, a magyar
politikai életben váró fényes karrier lehetőségét választotta. A nehezebb utat
választva ott maradt az ekkor már az önállósodás útjára lépő Szlovákia
bizonytalan sorsú és jövőjű átláthatatlan politikai viszonyai közepette élő, a
mintegy hetvenezres magyar kisebbség képviseletét felvállalva.
Esterházy azt remélte, az autonóm, majd a
később önálló Szlovákiában tisztább viszonyok közt politizálhat, hisz azokkal
kell közös hangot találnia, akikkel „húsz évig becsületes eszközökkel együtt
harcoltak” Szlovákia autonómiájáért. Első, az Új Hírek 1939. január 1-i számában
megjelent programbeszédének is az volt a lényege, hogy a magyar párt és ezzel
együtt az egész magyar közösség bízik a Hlinka-párt autonómiajavaslatának valóra
válásában, s abban, hogy a magyarság Szlovákiában, élvezni fogja az új szlovák
kormányzat mindenkinek egyenjogúságot” hirdető ígéretét.[15]
Emlékirataiban Karol Sidor rámutatott arra, hogy Esterházy, más magyar
képviselőkkel ellentétben mennyire
bízott a szlovák autonómiában.
Jóllehet Kosík István baloldali magyar képviselő még a prágai parlamentben éles
szavakkal szállt szembe Esterházy optimizmusával, rámutatva, hogy „a szlovákok
soha, egy szóval sem biztosították a magyarok jogainak elismerését az autonómián
belül. Ellenkezőleg, fő jelszavuk: »Na Slovensku po slovensky« és »Slovensko
Slovákom«[16]
azt mutatja, hogy a magyaroknak nincs helyük saját szülőföldjükön. Esterházy
olyan autonómiát követel, amelybe a magyaroknak semmilyen joguk nem lenne”.[17]
Esterházy - talán mindezeket a
veszélyeket tudatosítva —programjában ennek ellenére kifejtette, bízik abban,
hogy a túlnyomórészt katolikus egyházi férfiak által vezetett szlovák kormány
politikájában lesz helye „a
magyar—szlovák kézfogásnak is”.[18]
Ez a várakozása azonban sajnos nem teljesült. A szlovák politikusok magyarokkal
szembeni magatartása leghűbben a
Ferdinand Ďurčanský, Hlinka-párti politikus későbbi történelmi munkájából tükröződik vissza:
„...a szlovákok attól féltek, hogy az autonómiatörekvés a magyarok szemében
egyet jelent majd a Magyarországhoz való visszatérésre mutató jellel. A
magyarokkal való együttműködés ügyében leírtakat és elmondottakat részünkről
csupán a csehszlovák politikára gyakorolt nyomás eszközének lehet tekinteni”.[19]
Esterházy talán épp e magatartás
ellensúlyozásának céljából vetette papírra 1938-as karácsonyi gondolatatit,
melyben a béke, a reménykedés és a „realitások” talaján való szülőföldön
maradásra buzdította magyar olvasóit. „Mi
a szlovák népet, amellyel most szorosabb közjogi kapcsolatba kerültünk,
mindenkor testvérünknek tekintettük, és fogjuk tekinteni a jövőben is... A
szlovák nép éppúgy kis nép mint mi, éppúgy küzdött önállóságáért, szabadságáért,
elismeréséért és érvényesüléséért, mint mi. Mi az Istennek megadjuk, ami az
Istené, Szlovákországnak ami Szlovákországé.”[20].
Az 1939. esztendő első napján
megjelent, a maradék magyarsághoz intézett szózatában ugyancsak hitet téve a
„magyar — szlovák testvériség” mellett, ezt írta: „...a
magyar—szlovák testvériséget nyíltan és következetesen tovább hirdetem, annak
szükséges voltát vallom, vállalom ezért a célkitűzésért a felelősséget, és annak
érdekében szívesen tűröm el az akármelyik oldalról jövő vádaskodást”.[21]
Esterházy az egész szlovákiai magyar kisebbség számára fontosnak tartotta, hogy
a szükséghelyzetéből erényt kovácsolva élni tudjon az egymásra utaltság helyzetének
felismerésével, s a szlovákiai
magyarságot számos esetben is arra szólította fel, hogy nyújtson segédkezet a
szlovák nemzetnek minden vonalon, ahol az segítségre szorul.[22]
A magyar—szlovák megbékélés és
együttműködés eszméjét azonban súlyosan beárnyékolták az olyan események, mint
amilyenek a magyar csendőrség tettlegessége volt Nagysurány, illetve Komját községben, illetve a Szlovákia területét is érintő,
Kárpátaljával kapcsolatos fegyveres incidens volt.
Esterházy ezen nem könnyen átlátható és értékelhető esetekben magánemberként
soha nem titkolta véleményét az illetékes szervek előtt. Nyilvánosan tett
nyilatkozataiban azonban a szlovákiai magyar kisebbség vezetőjeként tartózkodott
a magyarországi politika nyilvános bírálatától, jól tudva azt, hogy szavait
érvként lehet felhasználni a magyar politikai vezetés ellen. Megtette ezt
helyette nővére, Esterházy
Lujza, aki az Esti Újságban,
melynek lapgazdája Esterházy János volt, éles hangú cikkben ítélte el a
történteket.[23]
Külön fejezetét képezi életének a Szlovák
Parlamentben folytatott képviselői tevékenysége, ahol Esterházy végig
kiszorított helyzetben, afféle „egyszemélyes ellenzékként” volt tagja a szlovák
törvényhozásnak. Itt több alkalommal határozott kritikai véleménnyel illetett
számos szlovák törvényjavaslatot. Fontosnak tartotta azonban megjegyezni, hogy „bírálatom
sosem irányul a szlovák nemzet ellen, hanem csak kiküszöbölni szeretném azokat a
módszereket, sérelmeket, jogos panaszokat, amelyek megzavarják itteni békés
együttélésünket”.[24]
A szlovákság felé tett gesztusként megerősítette azon szándékát, hogy kész
bármikor síkraszállni a Magyarországhoz csatolt szlovák kisebbségi népcsoport
jogos kívánságaiért, miként már eddigi is számos alkalommal interveniált ebben
az ügyben.
Voltak dolgok azonban, amelyeket sosem
volt hajlandó elfogadni, s ezekkel szemben nem mutatott hajlandóságot semmiféle
kompromisszumra. Ezek közé tartozott a szlovák-német eszmei és ideológiai
azonosság is. 1939 áprilisában az Új Hírek szerkesztőjének adott interjúban
Esterházy határozottan leszögezte: „A
nemzetiszocialista programmal semmi közösségünk nincs, és nem is lesz.”
Annak, hogy a magyar párt soha nem
alakult át nemzetiszocialista párttá, a következőkben adta meg a magyarázatát: „A
nemzetiszocializmus német produktum, amely — mint azt maguk ennek az
eszmeáramlatnak alapítói és terjesztői mondják — nem exportcikk, ez csak a
németeknek lehet programja és életfelfogása”.[25]
Jozef Tiso 1938 decemberében
Privigyén elmondott beszédének egyetlen mondata is elégséges magyarázatot adott
arra a nehéz helyzetre, amibe többek között Esterházy elvhű magatartása miatt a
szlovákiai magyar kisebbség került: „A
magyarok, akik szintén élnek Szlovákiában, irigylik a németektől, hogy annyi
jogot adtunk nekik. Ezt válaszolom erre: jöjjenek velünk, ahogy a mi németjeink
jönnek, s akkor ugyanannyi jogot fognak kapni”.[26]
Esterházy válasza Jozef Tiso beszédére nem sokáig késett: „Mi
sohasem irigykedtünk és nem is fogunk irigykedni amiatt, ha egy nemzetiség
bizonyos eredményeket ér el. Mi tisztán csak arra szorítkozunk, hogy rámutatunk
arra, hogy a magyarság még nem kapta meg azokat a jogokat, amelyeket a
németeknek megadtak, de még azoknak a jogoknak sem vagyunk birtokában, amelyeket
a bécsi egyezmény alapján a szlovák kormány köteles lesz nekünk megadni.”[27]
Esterházy 1939 húsvétjára írott cikkében
ugyanakkor folytatva a szlovák—magyar viszonyról megfogalmazott korábbi
gondolatait, a megbékélést már Közép-Európa biztonsági kérdéseként tüntette fel,
és hozzátette, hogy a megbékélés előfeltétele a magyar kisebbség részéről
megvan, hiszen a magyarság mindig is konstruktív módon viszonyult az önálló
szlovák államhoz. Szlovákia jóléte és boldogulása viszont attól függ, ha a
területén élő minden nép és nemzetiség jól érzi magát s „egyenlő jogok és
egyenlő kötelességek felett rendelkezik”. „A magyarság ellen szított mesterséges
ellenszenvnek meg kell szűnnie” — írta Esterházy, és ha ez a magyar kisebbség
magatartásán múlik, akkor „ne
legyen hiány a kitartás, a türelem, a becsületesség értékeiben”
a magyarság körében. Írásának végén a politikus a magyar kisebbség és a magyar
nemzet egészének sorsát a krisztusi igazság oltalmába helyezte.[28]
A magyarsággal szembeni ellenszenv
megszűnése érdekében újra és újra a szlovák—magyar egymásrautaltságot
hangoztatta. Az EMP végrehajtó-bizottsági ülésén kijelentette: „Én az itteni
magyarság nevében rögtön teljes nyíltsággal és őszinteséggel jelentkeztem
konstruktív munkára. Sajnos, a legteljesebb jóakaratunkat, úgy látszik, egyes
tényezők vagy meg nem értették, vagy félreértették, mert nem tudom magamnak
másképp megmagyarázni azt, hogy helyzetünk itt március óta minden tekintetben
lényegesen rosszabbodott. Tisztában volt a sovinizmus oda-vissza is rombolóan
ható mivoltával, ezért mondta ki nyíltan:. „Ha
itt, Szlovákia területén egy ultrasoviniszta szlovák úgy véli önálló hazájának
érdekeit legjobban szolgálni, hogy egy nyitrai, pozsonyi, eperjesi vagy
besztercebányai magyarnak a pártjelvényét leszakítja, vagy őt nemzeti érzésében
provokálólag sérti, úgy ez az ultrasoviniszta szlovák éppúgy árt hazájának, mint
ahogyan árt az a magyarországi ultrasoviniszta magyar, aki akár szóval, akár
tettel igyekszik a magyarországi szlovákok nemzeti fejlődését megakadályozni
vagy gátolni.”[29]
1939. május 12-én, az Egyesült Magyar Párt
vezetőségi ülésén, (tehát nem egy szlovák rendezvényen) többek között a
következő megszívlelendő gondolatokat kötötte saját párthívei lelkére: „Változatlanul
hangsúlyozom, hogy mi a szlovákokkal egy talajból nőttünk ki. Nem hatalmi, de
természeti, gazdasági, geopolitikai és hasonló magasabb erők forrasztottak
minket, magyarokat, velük egy közösségbe. A magyar és szlovák népnek lelke
föltétlenül összhangba hozható, és azt összhangba is kell hozni, mert sok a
közös lelki adottságunk. Ha a magyar és a szlovák egymás ellen fordul, annak
mindkettő a kárát vallja.
Természetellenes és ezért eleve
bukásra van kárhoztatva minden olyan törekvés, amely meg akarja bontani a
Kárpátok alján egymásra utaltan élő népek lelki és gazdasági közösségét. Ez
vonatkozik a magyarok és szlovákok viszonyára is.”[30]
Tanulmányomnak nem az a célja, hogy
elemezze Esterházy szlovák országgyűlésben kifejtett tevékenységét, csupán
annyit jegyeznék meg, hogy amikor Esterházy bírálóan szólt egy-egy
törvényrendeletről vagy politikai gyakorlati intézkedésről, azt a magyar
kisebbség vonatkozásában tette ugyan, de mondanivalója általános érvénnyel bírt.
Hisz az olyan Esterházy által bírált intézkedések, mint a koncentrációs táborok
rendszere, a propaganda hivatal felállítása, a személyi kultusz, a jogellenes
rendőri intézkedések, nemcsak a magyar, hanem a szlovák, német, és más
nemzetiségű lakosságot is sújtották. „A magyarokat mélyen sértő és őket — mint
az előbb említettem — testi és vagyoni épségükben veszélyeztető kilengések
legtöbbnyire sajnos a Hlinka-gárda égisze alatt történnek”, mondta a parlament
nyilvánossága előtt. Nem azt állítva, hogy a sérelmek okai a szlovákok, hanem,
hogy a Hlinka-gárda. Mindenki tudta, hogy a gárda kegyetlenkedéseinek nem
egyedüli célpontjai a magyarok.[31]
„Semmi esetre sem lehet hivatása
a gárdának az, hogy egyes tagjai éjszaka köveket dobáljanak gyanútlanul alvó
emberek ablakába. Hinni szeretném, hogy ezek a tünetek csak átmenetiek, és hogy
be fog következni itt is a józan belátás politikája, mely a „Leben és leben
lassen” [azaz: Élni és élni hagyni — M.I.] alapján nyugszik” – mondta Esterházy
a zsidó pogromok időszakában.
Nem csupán a Szlovákiában élő magyar
lakosság vonatkozásában értelmezhetőek beszédének olyan kitételei is, melyben az
új, rendi társadalom bevezetésének szándékát bírálta: „Ebből
a gondolatból következik az is, hogy itt az alkotmánytörvény útján nem
létesíthető olyan új rend vagy rendszer, mely ellenkeznék az itt élő nemzetek —
legyenek akár szlovákok, magyarok, németek vagy ruszinok — lelkében évszázadok
óta meggyökeresedett és tradícióvá vált gondolatvilággal, vagy ellenkeznék
mindnyájunk geopolitikai helyzetével.”[32]
Fő hivatásának azonban továbbra is a
szlovákiai magyar kisebbség képviseletét és védelmét tartotta. A magyarokat ért
sérelmeket is gyakran helyezte a magyar-szlovák kontextusba, pl. a reciprocitás
bírálata kapcsán: „Mélységesen
fájlalom azonban, hogy a ma itt velünk, magyarokkal, országszerte tapasztalható
bánásmód /…/ inkább eltávolítja egymástól a magyar és a szlovák társadalmat. Ha
a magyar kormány is negatívumokkal válaszolna a reciprocitás elve alapján a
szlovák kormány negatív lépéseire, akkor mindezt „a végsőkig lehet fokozni, ami
sajnos éppen az ellenkezőjét fogja eredményezni annak, amire mindnyájan
vágyódunk, hogy a két nemzet egymással jó barátságban éljen, és a két ország
nemzetiségei meg legyenek elégedve.”[33]
Mindez részéről nem fenyegetés vagy zsarolás kívánt lenni, hanem a reciprocitás
kérdésében működő eltorzult logika leleplezése.
Nemcsak a szlovák politikai élet
alkotóinak szánta azon mondanivalóját is, hogy: „Egy
alkotásnak maradandóságát nem az biztosítja, ha azt állandóan az ellentétek
kiélezésével, mások hátrányára iparkodnak megalapozni, hanem egyedül az, ha azt
a mindenkiért való munka átfogó ereje és a felebaráti szeretet melegsége hatja
át. Amikor mi, magyarok, jövő céljainkat kovácsoljuk, ebből indulunk ki. Nem az
a jelszavunk, hogy valaki vagy bárki ellen, hanem mindenkiért, akivel egy a
sorsközösségünk a dunai medencében.”[34]
A Magyar Párt régen várt bejegyzésétől
Esterházy János a szlovák politikai magatartás jobbra fordulását várta: „Ez
a föld közös hazánk, vállvetett munkával kell tehát hozzájárulnunk ahhoz, hogy
közös otthonunk is legyen, ha már a Jóisten egymás mellett jelölte ki földi
helyünket, és sorsközösségre ítélt bennünket, azon kell igyekeznünk, mind a
szlovák, mind a magyar oldalon, hogy ennek a sorsközösségnek valamennyi
következményét levonjunk és életté váltsuk. A jövő fejlődése ebbe az irányba
mutat, és csak ezen az úton lehet eljutni az itt élő népek békéjéhez,
megelégedéséhez és közös boldogságához.”[35]
A szlovák historiográfia is elismeri
Esterházy közbenjárását a Magyarországra került szlovák népcsoport ügyeiben. Neki köszönhető a budapesti
Spolok Sw. Vojtecha nevű szlovák katolikus egyesület (és kiadó) létrehozása, a
Slovenská Jednota c. hetilap, majd napilap kiadása, a munkából elbocsátott
szlovák személyek (ez esetben a több tucattól a több száz főig különböző
létszámok ismeretesek) újraalkalmazása, a magyarországi Szlovák Párt hivatalos
elismerése és más hasonló esetek.
A szlovák történetírás Esterházy ezen tettei indítékát csupán a politikai
számításban látja, mondván, a magyarországi szlovákok érdekében Budapesten elért
eredményekért a pozsonyi kormánynál nyújtotta be a számlát, hasonló
intézkedéseket követelve az ott élő magyarság számára. Kár, hogy figyelmen kívül
hagyják az Esterházy által 1940. május 7-én a szlovák parlamentben
elmondottakat, mely szerint, politikai pályafutása kezdete óta a szlovákokkal
való barátságot vallotta, szolgálta és hirdette, és ennek jegyében igyekezett a
bécsi döntés után Magyarországra került szlovákok nyilvánvaló sérelmeit is a
legjobb tudása szerint orvosoltatni. „Tettem
ezt minden feltűnés elkerülésével és nem azért, mintha ezzel politikai tőkét
akartam volna magamnak kovácsolni, hanem a szlovákok iránt érzett
teljesen spontán, őszinte barátságból és igazságérzetemből.
Amikor nem igazolt szlovák nemzetiségű vasutasok vagy más állami alkalmazottak,
telepesek ügyében gyakran és sikerrel eljártam, és erről soha senkinek említést
nem tettem, ezt természetesnek véltem, mert emberi kötelességet teljesítek,
amikor akár egyesek, akár többek érdekében járok interveniálni.”[36]
Erről a közbenjárásról tanúskodik a magyar
külügyminiszterhez, Csáky Istvánhoz, 1940 decemberében a magyarországi szlovákok
politikai jogai érdekében írott levele, melyben többek között ezt írja:
"bizonyítani tudom azt, hogy Kassa
környékén, a közművelődési testület titkára, a csendőrök segítségével a szlovák
iskolákban elkoboztatta azon szlovák nyelvű tankönyveket, melyeket a magyar
kultuszkormány megbízatásából a Szt. István Társulat adott ki. Ezek a barmok nem
vették észre, hogy olyan könyveket koboztak el, melyeket a magyar kormány
rendeletére használtak a szlovák iskolákban. Ilyen és ehhez hasonló példákat
sokat tudnék neked bemutatni. Az ilyen csendőr, jegyző vagy szolgabíró, aki nem
lát tovább a saját orránál, nem veszi észre, hogy magatartásával milyen
veszélybe sodorhatja az országot."[37]
Esterházy tehát
Magyarországról, s annak becsületéről beszél, nem a saját érdekeiről, valóságos
hídszerepet vállalva fel a magyar és a szlovák kormány között.
Amagyarországi szlovákok lapját, a
Slovenská jednotát, amely közbenjárásának köszönhetően immár „napilappá válva
szolgálja a magyarországi szlovákság ügyét és érdekeit” Esterházy vezércikkben
köszöntötte az Új Hírek hasábjain.[38]
Mint ismeretes, egyedül volt, aki nem
szavazta meg a szlovák parlamentben, 1942. május 15-én a szlovákiai zsidóság
deportálását kimondó 68. számú törvényt. Az (alkotmánymódosító), minden egyéb
zsidóellenes rendelkezést és intézkedést is magában foglaló törvény (mely
Németország után elsőként tette lehetővé a zsidók tömeges, kollektív
deportálását) elutasítása előtt döntését így indokolta meg előbb szóban a
szlovák parlament elnökének, majd levélben a magyar miniszterelnöknek: Tudom,
hogy a törvényjavaslat nagyon sok szlovák képviselőtársamnak nem fekszik, de
ezek pártfegyelemből nem mernek szavazni a javaslat ellen. Én ellenben mint az
itteni magyarság képviselője leszögezem ezt, és kérem tudomásul venni, hogy
azért nem szavazok a javaslat mellett, hanem ellene, mert mint magyar és
keresztény és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek
tartom.”[39]
A zsidótörvény elutasításával kifejezett
hitvallásának Esterházy a szavakon túl tettekben is tanújelét adta. Erejéhez és
lehetőségeihez mérten, családjával együtt menedéket nyújtott a náci rendszer
által üldözött személyeknek és csoportoknak, legyenek azok magyarok, szlovákok,
zsidók vagy lengyelek.
1942 augusztusában Esterházy sokadszorra
szerepelt a Debreceni Nyári Egyetemen, ahol előadása végén kéréssel fordult a
magyarországi magyar ifjúsághoz: „Arra
kérem a magyar ifjúságot, tanulja meg a Magyarországon lakó nemzetiségek
nyelvét. Foglalkozzék a nálunk élő nemzetiségek kérdéseivel és nehézségeivel.
Csak a nyelven át lehet megismerni nemzetiségeinket, és ez legyen a magyar
ifjúság egyik legnagyobb feladata, mert ezzel tud legtöbbet használni a Szent
István-i alapokon nyugvó magyar jövőnek.”[40]
Több mint érdekesnek tartom, hogy az előadásról beszámoló Slovenská jednota nem
tartotta érdemesnek idézni Esterházy eme felhívását, annak ellenére, hogy az
nagyon széleskörű visszhangra talált az akkori magyar szellemi progresszió
soraiban.
Az erdélyi magyarság vezetőinek
meghívására Esterházy János 1944. februárjában Kolozsvárott tartott előadást,
ahol ugyancsak a szlovák — magyar viszony elemzése töltötte ki mondanivalója jó
részét. Többek között tárgyilagosan megállapította, hogy „a
szlovák nép vezetőinek egy része azt hiszi ma, hogy fejlődésének az útjában
egyedüli akadály a magyarság, és állami jólétét egyedül a magyarság fenyegeti. A
Szent István-i gondolatban nem lát egyebet, mint imperialista törekvést,
amelynek egyedüli célja, a Duna-medencében élő nemzetiségek leigázása. Ez az
indítóoka annak a magyarellenes propagandának, amellyel a szlovák sajtóban,
folyóiratokban, könyvekben lépten-nyomon találkozunk. Ez nagy hiba, és részben a
gyengeség jele”.[41]
A háború befejezése után Közép-Európa felépítése csak békés, nyugodt légkörben
képzelhető el, nem pedig úgy, hogy az itt élő népekben mesterségesen
gyűlölködést, ellenségeskedést szítanak egymással szemben. Ebben a folyamatban
a szlovákiai magyarság „a létért
folytatott mindennapi munka mellett a magyar és szlovák nép közti megértést
szolgálja” és semmi olyat nem tesz, amivel akadályozná a szlovákok államépítő
munkáját, vagy ami sértené a szlovák nemzeti önállóságot. [...] Ha a szlovák nép
állami önállóságát meg akarja tartani, akkor ezt, felfogásom szerint, csak a
magyarsággal való egyetértésben, nem pedig a vele való állandó
ellenségeskedésben fogja elérni.”
[42]
Peéry Rezső
visszaemlékezése szerint, a háború
legutolsó idejéig számos antifasiszta szlovák és német lépett be pártjába, hogy
ott védelmet és menedéket találjon. Esterházy még ezekben a nehéz időkben is
arra törekedett, hogy „kifinomult
érzékenységgel” szolgálja a szlovák - magyar kapcsolatok fennmaradását, mert
tudta, hogy a Kelet-Európa birtoklásáért folyó diplomáciai, nagyhatalmi csatában
a szlovák népet ugyanolyan veszély fenyegeti, mint a magyart, ezért a veszély
ellen védekezni is közösen kell[43].
A másokért való élés, a bajba jutottak
mentése elfeledtette vele, hogy ő maga is mekkora veszélyben van. Esterházy
Lujza a németek visszavonulásával kapcsolatban menekülésre próbálta őt rávenni,
amire fivére, János így válaszolt: „Ami engem illet, én nem hagyom el az
országot. Nem akarok a nácikkal egy húron pendülni. Nem akarom Hitlerék
segítségével menteni a bőrömet. És ahogy azt már neked megmondtam, túlságosan
mély gyökereim vannak szülőföldemben ahhoz, hogy el bírnám hagyni!” Esterházy
Lujza, felvetette számára az emigrációban lévő magyar politikai mozgalomhoz való
csatlakozás lehetőségét is. Ő azonban erkölcsi okokra hivatkozva elhárította ezt
a lehetőséget is: „Gyökereim oly mélyen kötnek ide, hogy nem tudnék idegenben
élni. Ott felfalna a honvágy, és elveszteném erkölcsi egyensúlyomat, annyira,
hogy már nem tudnám szolgálni magyarjainkat. Csak úgy tudok hasznukra lenni, ha
itt maradok. […] Bízzunk az isteni gondviselésben.” Döntésében a szabadság és
belátható módon reá váró rabság között kellett választania, s ő ismét a nehezebb
utat, a hűségben rejlő maradást választotta, vállalva ennek minden
konzekvenciáját, azaz a számára oly fontos értéket jelentő szabadságtól való
megfosztottság lehetőségét is.[44]
Ezzel az eltökéltséggel kereste fel 1945.
áprilisában Gustáv Husák belügyi biztost is, akinél korábbi, a szlovákokkal
szemben tanúsított magatartása jegyében a magyar kisebbség sorsa jobbra
fordításának érdekében kívánt közbenjárni. A jóindulat demonstrálására hivatott
vizitáció vége a letartóztatás, majd a Szovjetunióba. majd a gulagba való
elhurcolás lett. Innét hazatérve az 1947-ben ellene meghozott halálos ítélet
végrehajtása várt rá. Ekkor, hozzátartozói, ismerősei ismét felajánlották
számára a szökés lehetőségét, amelyet szigorúan titkos körülmények között
terveztek meg. A család egy pozsonyi angol konzulátuson dolgozó barátja, a
határon keresztül zárt diplomata gépkocsiban Bécsbe szállította volna a grófot.
A gondos aprólékossággal kidolgozott szökési tervet azonban Esterházy ismét
elhárította. Részben azért, hogy ne okozzon bajt az itthon maradottaknak,
részben pedig megismételte korábbi állítását, miszerint „bűnt nem követett el,
nem vétett senki ellen, ő ide tartozik, nincs mi elől elszöknie”. Feje felett
Damoklész kardjaként még ott függött a csupán „felfüggesztett” halálos ítélet.
Döntését ezúttal életének végső kérdése vonatkozásában, azaz az élet és a halál
között választva kellett meghoznia, hisz tudta itteni szabaduláshoz csak a csoda
segítheti hozzá. Hitének bizonyítéka, hogy ismét csak a maradás mellett döntött.[45]
Politikusi működésének utolsó évében
1944-ben, a Magyar Néplapban megjelenő egyik utolsó írását akár szellemi
végrendeletének is tekinthetnénk. Cikkében arról ír, hogy "a
szlovák-magyar megértés, kiegyezés, egymás kezének megtalálása nem hangulat
kérdése, nem szirénhang, mely mögött imperialista célok lebegnek, mint azt
egyesek egyre gyakrabban szeretik hangoztatni. Annak a politikusnak, aki ebből a
talajból sarjadt ki, természetes parancs ez, a táj, a folyók, a lélek parancsa,
mely tisztán zeng és megértést hirdet a pillanatnyi légköri zavarok ellenére is.
Igen, ki merem mondani, hogy a szlovák-magyar megértés, történelmi
szükségszerűség itt, a Kárpátok bércei alatt. /.../ Végezetül talán még annyit:
a jövőt az építi helyesen, aki számításba véve az adottságokat, nem gátakat és
elválasztófalakat emel, hanem a félreértések kiegyenlítéséhez és a békés
együttélés előfeltételeinek megteremtéséhez járul hozzá”[46].
Esterházy János a magyar népcsoport
érdekeiért küzdött, szerette szülőföldjét, hazáját, s magáénak vallotta a tágabb
közép-európai térséget is. Sajátjai, a szlovákiai magyarság következetes
érdekképviseletén túl, Közép-Európa jelen és jövőbeli sorsáért felelőséget
érezve fogalmazta meg sok tekintetben máig aktuális gondolatait a magyar-szlovák
együttélésről. Ebből fakadóan tényként kezelhetjük, hogy Esterházy Jánost a
magyar érdekek melletti konzekvens kiállása sosem változtatta a szlovák nép
ellenségévé, épp ellenkezőleg, tiszta lelkiismerettel állíthatjuk, hogy
számos korabeli magyar politikusok közül kiemelkedik a szlovák nemzet iránt
érzett empátiájával, szolidaritásával. Kinyújtott kezét elvetve szlovák
szomszédjaink egyik legnemesebb lelkű barátjukat veszítenék el, s ez
mindannyiunk számára igen nagy kárt, pótolhatatlan veszteséget jelentene.
[1]
S. Forgon Szilvia: Őszintén szerette ezt a népet. Vasárnap, 1993.IV.13.
4.p.
[2]
Prágai Magyar Hírlap (PMH), 1933. VI. 29. 3.p.
[3]
Esterházy János: Sorsközösség a Kárpátok alatt. In.: Magyar
Hétköznapok, Toldy kör, Pozsony, 1942, 8.p
[4] Az 1920-as parlamenti választások során
például a cseh vezetés alatt álló Csehszlovák Néppárt olyan választási
együttműködést kötött a Szlovák Néppárttal, amelynek szövege kizárta az
OKSZP-vel való együttműködés minden formáját.
[5]
Esterházy János levélben számolt be a történtekről Hegedűs Gyula
szerkesztőnek. In.: Országos Széchenyi Könyvtár (OSZK), Fond 279/34
[6]
PMH, 1936, XII. 3, 3-4. p.
[7]
Diariusz i teki Jana Szembeka 1935-1945, Sikorski Museum, London, 1972,
138. p.
[8]
uo. 192. p.
[9]
Hóry András: Bukaresttől Varsóig. Gondolat, Budapest, 1987, 202. p.
[10]
Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen, Püski, 1991, Budapest, 87-87. p.
[11]
Magyar Országos Levéltár (MOL), Fond K64-1938/7-65
[12]
Hóry, uo. 406. p.
[13] Diariusz i teki Jana Szembeka, i.
m., 391. p.
[14]
Magyar Nemzet,1938, XI. 12. 2. p.
[15]
Híradó, 1934. V. 23. 3. p.
[16]
„Szlovákiában szlovákul!”, Szlovákiát a szlovákoknak!”
[17]
Sidor, Karol: Slovenska politika na pŏde pražského snemu II.
Bratislava, 1943, 296-297. p.
[18]
Esterházy János: A szlovákiai magyar család élete a második sorsforduló óta.
In: A szlovákiai magyarság élete 1938-1942, Atheneum, Budapest, 1942,
12. p.
[19]
Ďurčanský, Ferdinand: Pohľad na slovenskú politickú minulosť,
Bratislava, 1943, 205. p.
[20] Új Hírek, 1938. karácsonyi szám, 1. p.
[21] Új Hírek, 1939. I. 1., 1–2. p.
[22] uo.
[23] Janek István: Egy elfelejtett háború.
Magyar–szlovák „kis háború” 1939 márciusában. Rubicon, 2008. 4. sz.,
33–36. p.
[24] Új Hírek, 1939. I. 19., 2. p.
[25] Új Hírek, 1939. IV. 6., 2–3. p.
[26]
Szalatnai Rezső: A csehszlovákiai
magyarok 1938 és 1945 között. Regio, 1990. 3. sz. II. 165. p.
[27] Új Hírek, 1938. XII. 14., 2. p.
[28] Új Hírek, 1939. IV. 9., 1. p.
[29] Esti Újság, 1939.
V. 14., 1-2. p.
[30] uo.
[31] Tesnopisecká
zpráva o 34. zasadnutí Snemu Slovenskej republiky, Bratislava 7. mája 1940,
22–26. p.
[32] Tesnopiseckázprávao 6. zasadnutí [...]
21. júla 1939, 9. p.
[33] Új Hírek, 1940. Újévi szám. 1. p.
[34] Új Hírek, 1940. I. 4., 3. p.
[35] Új Hírek, 1940. XI. 10., 1. p.
[36] Tesnopisecká zpráva o 34. zasadnutí
Snemu Slovenskej republiky, Bratislava 7. mája 1940, 22–26. p.
[37]
MOL-K64-1941-65-5.
[38] Új Hírek, 1941.
V. 24., 1. p.
[39] Molnár Imre: Esterházy János élete és
mártírhalála. Méry Ratio, Budapest, 2010,
[40] Magyar Hírlap, 1942. VIII. 7., 3. p.
[41] Ellenzék, Kolozsvár, 1944. II. 3, 2. p.
[42]
Uo
[43] Peéry Rezső: A két Esterházy. In:
Malomkövek között. Európai Protestáns Magyar Szabad Egyetem (EPMSZE),
Bern 1977, 55. p.
[44] Molnár Imre: Esterházy János élete és
mártírhalála. Méry Ratio, Budapest, 2010,
[45] Kegyelem életfogytig, Esterházy János
szenvedéstörténetének dokumentumai Mycielskiné Esterházy Mária feljegyzései
alapján, Szeged, METEM, 209
[46] Magyar Hírlap, 1944. III. 26, 5. p.