"Az újságírás mindig csábító hivatás volt az irodalommal kacérkodó ifjak számára, hiszen olyan nagy nevek hívogattak e pálya felé, mint például Ady Endre, Móricz Zsigmond, vagy Karinthy Frigyes. Igen ám, de akinek a káderlapján az állt, hogy EGYÉB származású, jó esetben csak a középiskoláig juthatott el az ötvenes években. Az egyetemi vagy főiskolai felvételi vizsga után megkapta a „hely hiány miatt” című elutasító levelet. Ezt magyarázni se kellett, s fellebbezni se lehetett ellene. "
T. Ágoston László
A
mindenható pártbizottság
Emléktöredékek újságírói pályámról
Az újságírás mindig csábító hivatás volt az
irodalommal kacérkodó ifjak számára, hiszen olyan nagy nevek hívogattak e pálya
felé, mint például Ady Endre, Móricz Zsigmond, vagy Karinthy Frigyes. Igen ám,
de akinek a káderlapján az állt, hogy EGYÉB származású, jó esetben csak a
középiskoláig juthatott el az ötvenes években. Az egyetemi vagy főiskolai
felvételi vizsga után megkapta a „hely hiány miatt” című elutasító levelet. Ezt
magyarázni se kellett, s fellebbezni se lehetett ellene. Mivel apám a saját
műhelyében dolgozó asztalos mester volt, és se az ipari, se a mezőgazdasági
szövetkezetbe nem volt hajlandó belépni, nekem is ez jutott osztályrészemül
1960-ban. Így lettem segédmunkás a szigethalmi Pestvidéki Gépgyárban. Nagy
előrelépés volt ez a ranglétrán, hiszen osztályellenségből saját jogon munkás
lettem.
Ezen előkelő státus birtokában lettem betanított
esztergályos a Csepel Művek egyik üzemében 1965-ben. A gyárnak saját újságja is
volt, amelyikben nemcsak gyári híreket, riportokat közöltek, hanem olykor az
úgynevezett munkás írók verseit, prózáját is. Én is elküldtem nekik néhány
írásomat. A szerkesztő azt mondta, hogy ezeket ugyan nem közli, mert nem az ő
újságjuk szellemében íródtak, de ha megírnám, hogy mi foglalkoztatja az
embereket, lent, az üzemben, annak feltétlenül helyet adna. Megírtam. Pech, hogy
akkor éppen az foglalkoztatta a dolgozókat, hogy mégsem indították be a széles
körben meghirdetett szakmásító tanfolyamot. Sokan szidták ezért a gyárvezetést.
A cikk megjelenése után a szerkesztőt figyelmeztette a pártbizottság, engem
pedig áthelyeztek egy másik üzembe segédmunkásnak.
Joggal sértve érezhettem volna magam, hiszen az
igazat írtam, de izgatott engem ez a szerkesztőség. Már csak azért is, mert az
egyik kis szobájában dolgozott Tamási Lajos, a Piros vér a pesti utcán című vers
költője. Az írószövetség egykori párttitkárát ide száműzte 1956 után a PÁRT,
úgymond népnevelő munkára. Egyik nap az övé volt a szoba, a másikon Csepeli
Szabó Béla dolgozott benne. Lajos bácsi (húsz évvel volt idősebb nálam) vezette
a Csepeli Munkásotthonban működő Olvasó Munkás Klubot, és ő szerkesztette a
hasonló nevű irodalmi mellékletet is. Mindkettő csábító volt számomra. Olykor
még a délutános műszakomat is elcseréltem, hogy elmehessek egy-egy
rendezvényükre. Közben tagja lettem a lap ifjúsági rovatának, amit elsősorban
külső munkatársak írtak, és a hivatásos kollégák unszolására elkezdtem
glosszákat írni. Nekik jóllehet az állásukba került volna egy-egy keményebb
hangú írás, én meg szívesen vállaltam ezt a kihívást, hiszen engem nem lehetett
ennél alacsonyabb beosztásba helyezni.
Abban az időben indult az újságíró szövetség
égisze alatt a munkáslevelező tanfolyam az üzemi lapok külső munkatársai
számára. Gombó Pál, a Magyar Sajtó akkori főszerkesztője volt a tanárunk. Ő
tanított meg valójában olyan glosszát írni, aminek ostorcsapás módra csattan a
vége, s tőle tanultam meg a többi sajtó műfaj alapjait is. A kollégáknak
tetszettek az írásaim, a pártitkárok hörögtek tőle, s elég gyakran változott a
munkahelyem. Alig egy év elteltével már az első novellám is megjelent a Csepel
újságban. Aztán hamarosan közölte írásaimat a Magyar Ifjúság és a Népszava is.
A következő év telén az a kitüntetés ért, hogy
másik két levelező társammal egy hónapot a szerkesztőségben tölthettünk úgymond
kipróbálás címén. A legjobbnak minősített „versenyző” gyakornoki státust nyert
és pártbizottsági ajánlást kapott az újságíró iskolai felvételi vizsgához.
Mindhárman becsülettel megdolgoztunk érte. A szerkesztő engem javasolt a
státusra, a pártbizottság a másik kollégát. Nagyon csípték a szemüket a
glosszáim. Természetesen a pártbizottság véleménye volt a perdöntő, mehettem
vissza az üzembe három műszakban vasat reszelni. A szerkesztőm azonban makacs
ember volt. Nem mondhatott ellent a pártbizottságnak, de ”fű alatt” elküldte a
véleményét a Hírlapkiadó Vállalat személyzeti osztályára, s nekik javasolt
gyakornoknak.
Hónapokig nem esett szó a dologról, mígnem
egyszer éppen arra jártam, és fölugrottam a személyzetis elvtárshoz megkérdezni,
hogyan is állunk valójában, számíthatok-e a támogatásukra? Nagy merészség volt
ez, hiszen hívás nélkül nem lehetett csak úgy megfogni e szent és mindenható
kilincset. Én azonban tudtam, hogy engem nem lehet ennél alacsonyabb beosztásba
helyezni, és bátran léptem a szentélybe. A személyzeti osztályvezető elvtárs
olyannyira rossz néven vette a hívatlan látogatásomat, hogy mérgében még a
személyi kartonomat is megmutatta, amelyiken az a pártbizottsági megjegyzés állt
nagy, piros betűkkel, hogy „POLITIKAILAG MEGBÍZHATATLAN!!!” Haszontalan lett
volna minden további kérdés.
A dolog nem maradhatott titokban. Hamarosan
figyelmeztetett egyik jóindulatú és jól informált kolléga, hogy jobb, ha önként
hagyom el a gyárat, mielőtt felkérnek rá. Megtörtént. 1970 májusában éppen egy
kiállítás-szervező cégnél voltam segédmunkás, amikor táviratot hozott a postás.
A Hírlapkiadó Vállalat személyzetise küldte. Az állt benne, hogy másnap reggel
jelentkezzek a mátyásföldi Ikarus újság (az Ikarus autóbuszgyár lapja)
szerkesztőjénél. Ott derült ki, hogy újságíró lettem. Nem gyakornok, munkatárs.
Beszámították a Csepelen töltött munkáslevelezői gyakorlatomat is. Nem akartam
hinni a fülemnek. Vajon mi történhetett? Már nem vagyok politikailag
megbízhatatlan? Az új szerkesztőm csak mosolygott. Ő már tudta, hogy néhány
nappal előbb leváltották az egész nagyhatalmú csepeli vállalati pártbizottságot.