"Mindenekelőtt – szeretettel. Nem lehet másképp élni, mert lehetetlen elérnünk az emberhez, az emberséghez méltó életminőséget úgy, hogy értékrendünkben az első helyen ne a szeret szerepeljen. Számomra ezt jelentik Esterházy Lujza könyvei, mondatai, ezt a régebben megjelent Szívek az ár ellen, és ugyanezt az a frissen kiadott, jegyzeteket, cikkeket és cselekvési programokat tartalmazó (a szerző valamennyi kötetben eddig nem megjelent írását felölelő) Sorskérdések margójára című gyűjtemény.
Tamási Orosz János
Sorskérdések margójára vetve
Mindenekelőtt –
szeretettel. Nem lehet másképp élni, mert lehetetlen elérnünk az emberhez, az
emberséghez méltó életminőséget úgy, hogy értékrendünkben az első helyen ne a
szeret szerepeljen. Számomra ezt jelentik Esterházy Lujza könyvei,
mondatai, ezt a régebben megjelent Szívek az ár ellen, és ugyanezt az a
frissen kiadott, jegyzeteket, cikkeket és cselekvési programokat tartalmazó (a
szerző valamennyi kötetben eddig nem megjelent írását felölelő) Sorskérdések
margójára című gyűjtemény (Méry Ratio Kiadó, Kisebbségekért – Pro
Minoritate Alapítvány, 2014). Meglehet, túl egyszerűnek tűnik erre az egy
szóra felfűzni a sokrétű vallomásokat, ráadásul egyetlen magatartásformát
kínálni olyan helyzetekre, amelyekben nem a szeretet föltétlen gyakorlása tűnt s
tűnik követendő útnak; mert olykor a jóakarat is tenne némi kitérőt a jogosnak
vélt bosszú és ítélkezés irányába. Mégis erős hittel vallom: Esterházy Lujza a
szeretet apostolaként lép elénk – olyan elkötelezettséget sugározván, amelyre
ma, épp ma, nagyobb szükségünk van a mindörökkénél is. Talán pont amiatt, mert
hogy a mindörökkében sem született meg eddig a szeretet mindent elsöprő, közös,
szent, nagy óhajtása.
Vérrel és szenvedéssel,
olykor tévedésekkel súlyos úton járva született meg tanításainak könyve. Gyakran
nem is tanításként, csupán megfigyelésekként, pillanatnyi, percnyi feladatok
megfogalmazásaként írván azt. A tévedések, amelyek, persze, meglehet, az én
tévedéseim, többnyire az utóbbi, az apró, napi cselekvések vázlataiba csúsznak
bele; az egyik ilyen például a vegyes vallású egyesületek jellemképző erejének
általa történő elvetése. Én azt gondolnám erről, s szállnék véle is vitába, hogy
a keresztény magatartás alapjai közösek, a hit ereje s annak felmutatása nem
válhat hát el a liturgiai elemek mentén. Mondom mindezt annak kapcsán, hogy
Esterházy Lujza erőteljes írásban szorgalmazta a felvidéki kisebbségi munka
előfeltételeként a katolikus valláserkölcsre nevelő közösségek számának s
erejének növelését; s meglehet, hogy első lépésként ez így szükséges, ám a
második mindenképp a megmaradás egyazon hitében megerősíttetettek őszfogásának
szorgalmazása. De hát apró részlet ez, ha mégoly fontosnak is gondolom. Miként
számos gondolatát, melyek mindegyike örvendetesen, máskor majdhogynem kínosan
aktuális. Például: képesek vagyunk-e a történelmi tévedéseink beismerésére, a
nemzeti önkritika feltétlen s elsődleges gyakorlására? „Sohasem tudtam
megérteni”, jegyzi fel a szerző, „hogy miért ragaszkodnak oly kitartóan a
Trianon utáni magyar tényezők az ezeréves boldog testvériség tételének
hangoztatásához, ahelyett, hogy őszintén beismerték volna, hogy az ezeréves
szlovák–magyar állami együttélés utolsó századában magyar részről hibák
történtek”. Így van, bólintunk erre a bekezdésre a történelmi viszonyok
ismeretében, de bólintanunk kell erre ma, a huszonegyedik században is.
Mondom, a népek s az
egyes emberek közötti közeledés alapvetése ez a kötet, nagyon fontos gondolatok
almanachja, mindenekelőtt annak kimondásával, amely e közeledés alapelve: a
szeretet elfogadása és gyakorlása. Időnként valóban részletkérdésként tárgyalt
fejezetben bomlik maivá a történet, mert akár a francia katolicizmus helyzetét
vizsgáló, 1937-ben keletkezett munkában váratlan aktualitást nyer ez az
'integráló humanizmus'-t hirdető Maritaint idéző mondat: „Az ember
testi és lelki igényeivel szembeni evangéliumi figyelmesség humanizmusát. Az
Inkarnáció és a Kereszt emberszeretetét. Azt a hősi humanizmust, amelyre egyedül
a természetébe beléoltódó Isten teszi képessé az embert”. De nem csupán a
summázat, hanem az út részletezése is izgalmassá avatja a ma nézőpontjából is
ezt a jegyzetet. Ahogyan arról beszél: a mai (1937) francia életet is a
legteljesebb szabadság és demokrácia jellemzi. Nincs például idegen-ellenőrzés,
s minden téren – így a szervezkedés kereteiben – a demokrácia szabadsága
uralkodik. Elgondolkodtató módon foglalja össze az írás a „francia papok
jópásztori attitűdjét”. Ferenc pápai üzenetet olvashatunk itt a harmincas
évekből, Esterházy Lujzától: „Tágra nyitott karokkal, ölelő gesztussal
fordulnak minden egyes ember felé. Legfőbb igyekezetük észrevenni a jónak és a
jó szándéknak legcsekélyebb szimptómáját még az egyháztól távol állókban, sőt
ellenséges emberekben is. Néha évekig élesztgetik végtelen türelmes, csendes
tapintattal azt a jót, azt az értékrendet, amit bennük felfedeztek”.
Kicsit esszenciaként
időztem el ennél az írásnál, hát sietve teszem hozzá az elmondottakhoz: a könyv
számos fejezete, három és félszáz oldala ilyen s ehhez hasonló tanulságokat
hordoz. Az evangelizáció s az újraevangelizálás valamennyi kérdésére kitér,
olykor, mint mondtam, szinte véletlenül, hiszen nem egy ebből fakadó szoros
tematika köti össze a fejezeteket. A szerkesztők – Filep Tamás Gusztáv,
Molnár Imre, Szendrei Zsuzsanna – gyűjtése, merítése rendkívül alaposnak,
teljesnek tűnik, a filológiailag általuk hozzáadott értékek szerzőtárssá avatják
őket, s csak ismételni tudjuk köszönetnyilvánításukat Esterházy Malfatti
Alice felé, aki a gyűjteményt néhány hagyatékban fennmaradt kézirattal
egészítette ki. Napjaink egyik legfontosabb munkája ez a kötet, hiszen a talán
legfontosabb tanításokat tartalmazza arról: hogyan tehetjük minőségibbé az
életünket; s mi az, amit keresztényként a leginkább el kell utasítanunk. Akkor
is, ha az ellenkezőjére lenne igény…. Esterházy Lujza üzenetén, tanításán, az
ember általa történő evangelizálásán hiteles pecsét van: családjáé. Esterházy
Jánosról, a felvidéki magyar politikusról, akit előbb a nyilasok, majd a
szovjetek hurcoltak el, s végül a csehszlovák kommunizmus börtöneiben pusztult
el, azt gondolom, ma már sokan s egyre többen hallottak, hallanak.
Megbocsáthatatlanul kevesebb szó esett eddig Esterházy Lujzáról, a két
világháború közötti csehszlovákiai magyar katolikus értelmiségi mozgalom egyik
vezető személyiségéről. Akit 1923. december 5-én a csehszlovák politikai
rendőrség letartóztatott, majd szervezkedés vádjával börtönbe vetett. Bár
javasolták, hogy kérjen kegyelmet Masaryktől, „de én nem akartam
kegyelmet kérni népünk ellenségétől” felelte. Fontos ez a mondat, ahogyan
néhány későbbi teszi hangsúlyossá a kontextust. „A pozsonyi fogházban
életemben először olvastam összefüggően az evangéliumokat.” – lapozhatunk rá
a tanítások kezdetére. – „Azelőtt azt hittem, hogy nemzetünk ellenségét
gyűlölni kell és arról is meg voltam győződve, hogyha az ember keresztény, akkor
szent háborút kell folytatni minden kommunista ellen és mindenki ellen, aki
velük szimpatizál. Most azonban, ahogy olvastam az evangéliumot, mélységesen
megragadott az a felfedezés, hogy Jézus Krisztus sohasem prédikált a szent
háborúról, ellenben kitárta karját minden ember felé és híveitől azt kérte – így
minden idők keresztényeitől –, hogy szeressék ellenségeiket. Az evangélium
világosságánál egyszerre csak megértettem, hogy egy kereszténynek, egy Krisztus
tanítványnak megengedhetetlen, hogy embereket vagy nemzeteket gyűlöljön”.
Értjük-e vajon
Esterházy Jánost, aki a hosszú börtönévek szenvedései során önmagában
természetes módon, mindenekelőtt azonban másokban is igyekezett megtartani s
erősíteni a hitet, járta az önkéntes, világi pasztoráció útját, fogadta s
felmutatta a kegyelem szentségét, a hét egy meghatározott napján előre
elhatározván ellenségeiért fohászkodva. S értjük-e már Esterházy Lujzát, akitől
a kötet legmegrendítőbb írása, bizonyos szempontból, mindenképp a végére
illesztett, 1960-ban fogalmazott Curriculum Vitae. Amelyben arról
tudósítja annak olvasóit, hogy havi adományokból él, „ami lehetővé teszi,
hogy a menekültekért a Magyar Katolikus Misszió keretén belül is
tevékenykedhessek”. S megemlíti, hogy megélhetési gondjai miatt kétségesnek
érzi a mások, „a világ minden részén szétszóródott honfitársaim lelki
támogatására” szánt írásai, könyvei elvégzését.
„De mi hisszük, hogy
a földbe hullott búzaszem nem hal meg, hanem csendben csírázva várja az Isten
tavaszát”. Hisszük s várjuk ezt, mindenekelőtt – szeretettel.