"Szánkózás nélkül nem élet az élet – vallottuk mély meggyőződéssel gyermekkoromban. Mert mi már akkor, az ötvenes évek elején tudtuk, hogy az egészség megőrzésének legfontosabb eleme a mozgás. És ezt a bölcsességet szüleink, nagyszüleink is épp úgy birtokolták, mint mi. Nem ültettek a tévé elé, hogy csöndben maradjunk, nem vettek nekünk különféle számítógépes játékprogramokat, hogy elfoglaljuk magunkat a tanítási szünet idejére, sőt..."
T.
Ágoston László
Vargát
rántott faggyús bakancs
Szánkózás nélkül nem élet az élet – vallottuk
mély meggyőződéssel gyermekkoromban. Mert mi már akkor, az ötvenes évek elején
tudtuk, hogy az egészség megőrzésének legfontosabb eleme a mozgás. És ezt a
bölcsességet szüleink, nagyszüleink is épp úgy birtokolták, mint mi. Nem
ültettek a tévé elé, hogy csöndben maradjunk, nem vettek nekünk különféle
számítógépes játékprogramokat, hogy elfoglaljuk magunkat a tanítási szünet
idejére, sőt...
Semmi sőt! Ennyi. Eleve megóvta őket ettől a
kísértéstől az az egyszerű tény, hogy még nem volt tévé. Legföljebb egy - két
jól értesült hallott valamit arról, hogy Amerikában már csinálnak olyan rádiót,
amelyikben kép is van. No de hát a legtöbb családnak még rádiója se volt. Akinek
mégis, attól elvették a háború alatt. A piacon, meg a tejcsarnok előtt várakozva
szerezték be az asszonyok a legújabb híreket. Igaz, ezért nem is kértek külön
előfizetési díjat. A számítógépről meg még a pesti rokonok se hallottak. Az
iskolában a pálcika, meg a golyós számológép volt a legújabb divat.
Ettől ugyan még ülhettünk volna a jól fűtött,
meleg szobában, ha lett volna jól fűtött, meleg szoba. De nem volt. Mármint,
hogy szoba még csak lett volna, csak a kályhában nem volt mivel fűteni. Így
aztán a férfiak az istállóba jártak melegedni, az asszonyok meg főzés közben a
tűzhely mellé.
–
Te meg, Józsika, eredj futkározni, mert megvesz
az Isten hidege! – mondták a gyereknek, aki meg is fogadta a jó tanácsot, és
befogta a kisszánkó elé a nagy kutyát, vagy a szomszéd Pistit.
Könnyű volt a hegyvidékieknek, mert őket készen
várta a természetes szánkópálya. Bezzeg nekünk, ott az Alföldön, ahol már a
vakondtúrás is legalább dombnak számított, saját kezűleg kellett megépítenünk a
lesikló alkalmatosságot. Hacsak... Hacsak nem voltak olyan előrelátóak az
elődeik, mint mondjuk a mieink. Mintha tudták volna, hogy egykor szükségünk lesz
a Gödrök meredek partoldalára. Ez a bizonyos Gödrök ott volt a falu végén.
Pontosan az volt, amit a neve is mutat. Agyaggödrök, ahonnét a vályogfalakhoz
kibányászták az alapanyagot. Idővel a gödrök egybe mosódtak, és egyfajta
mesterséges tófenékké álltak össze, ahol ha bőséges volt az égi áldás, még akár
nyáron is megmaradtak a kisebb - nagyobb kacsaúsztatók. Télen meg valóságos
szánkóparadicsom némi jéggel az alján. No persze nem mindenütt volt alkalmas a
partoldal a lecsúszásra, de ha mi kezelésbe vettük, hamarosan azzá vált. Ahol
kellett kivájtuk, másutt földet, havat hordtunk rá, és esténként, mielőtt haza
mentünk, megöntöztük vízzel, hogy reggelre jegesre fagyjon, s még messzebb
röpítse a szánkónkat.
Amikor nem volt túl kemény a tél, csak
délutánonként, meg a téli szünetben működött a szánkópálya. Akkor is csak olyan
immel – ámmal. Előfordult, hogy mire odaértünk, már el is olvadt a hó. Viszont
emlékszem egy olyan télre is, amikor februárig tartott a karácsonyi vakáció. Ezt
szénszünetnek hívták, mert nem volt tüzelő, amivel befűthettek volna az
osztálytermekben. Ott álltak a sarokban a hatalmas vaskályhák, és megfagyott a
tetejükön a víz.
Minden hétfőn elmentünk az iskolához megnézni,
kiírták -e már a kapura, mikor kezdődik a tanítás. Örömünkben a levegőbe
dobáltuk a sapkánkat, amikor még mindig a régi táblát találtuk rajta SZÉNSZÜNET
felirattal. Egyik barátom gyorsan meg is kente az épület sarkát szalonnával,
mert azt mondta neki a szomszéd Jani bácsi, hogy ha így tesz, elviszik a kutyák.
Aztán mentünk szánkózni, és másnap reggelig reménykedtünk, hátha tényleg
megteszik. De nem, azok a jóllakott falusi ebek meg se kóstolták. Még ma is ott
áll az útkereszteződésben, pedig gondolom, más diákok is kipróbálták, hátha
beválik a módszer. A Jani bácsi meg azt mondta, jó volt az, csak mind a négy
sarkát meg kellett volna kenni.
Nem is lett volna semmi baj, csak hát azok a
fránya lábbelik elég rosszul bírták a gyűrődést. Pontosabban a beázást. Pedig
akkor még igazi bőrből csinálták a bakancsot, meg a csizmát, és faggyúval is jól
körbekentük, mielőtt kiléptünk a házból. A fene tudja miért, estére mégis
beázott. Gyuri barátom szülei megunták a sok lábbeli szárítást – no, meg nem is
mindig száradt meg reggelre –, karácsonyra vettek neki egy gumicsizmát. Két
számmal nagyobbat, mint a lába, mert ugye az meg hideg, kell bele a gyapjúzokni,
kapca, meg ilyesmi. Úgy futott benne, mint aki rögtön orra akar bukni.
- Jó, hát esetlen, esetlen – mondogatták –, de
legalább nem fázik meg benne.
Amíg ép, nem is. No, de meg lehet azt állni, hogy
ha lát az ember egy jópofa üvegcserepet, ne nézze focinak? Na ugye...
Tizenegyes, lő, góól! És már lyukas is a csizma orra. Úgy folyik bele a hólé,
mintha szivattyúznák...
Okulva az esetből nekem nem vettek gumicsizmát.
Amint esteledvén hazaballagtam a nagyapám készítette piros ülőkéjű
vasszánkómmal, nagyanyám leparancsolta a lábamról a bakancsot, a tűzhely elé
rakta a lenyitott sütőajtóra, és ott szárogatta reggelig. A vizes zoknikat meg a
tűzhely korlátjára teregetve.
Nagyon jól bevált ez a módszer, s mindaddig
hibátlanul működött, mígnem egy nap – nem tudni este, vagy reggel – valahogy
fölcsapódott az ajtó és belökte a vizes lábbeliket a sütőbe. Nagyapám szerint
Bibika volt a bűnös, mármint a macska, mert ennek túl sok van megengedve
mostanában. Nyilván fázott, fölugrott a sütőajtóra, hiszen napközben ott szokott
lustálkodni, míg ki nem teszi a szűrét. Az ajtó fölcsapódott, mert fölhúzta a
rúgó. A macska leugrott, a bakancsok meg be. Nagyanyám reggel mit sem sejtve
begyújtott. El nem tudták képzelni, mi az a rettentően büdös. Tény, hogy a
faggyúval kezelt sült vizes bakancsnak meglehetősen penetráns illata van. És
emellett még vagy két számmal összébb is zsugorodik.
–
Hát ez vargát rántott – mondta apám amikor
meglátta, és a fejét vakargatta, hogy miből vegyen nekem új cipőt.
Ez idő tájt nálunk is csak a konyhában fűtöttek.
A kétaknás kokszkályha hidegen ásítozott és a régi szép meleg napokról
álmodozott a szobában. A tűzhely alatt tisztára súrolt téglák sorakoztak – ki -
ki megválaszthatta a magáét – az esti melegítésre várva. A lefekvésnek külön
rítusa volt. Vacsora után nagyanyám fölrakta a téglákat a tűzhely tetejére és
jól alá durrantott, hogy szinte kipirult a platni. Amikor már valamennyi
fölmelegedett, becsavarta egy - egy ruhába, és be a dunna alá. Kinyitották a
szoba ajtaját, hogy bemenjen a meleg, aztán elhangzott az esti parancsszó;
„vetkőzni, ágyba!” Micsoda földöntúli érzés volt, amint bekuporodtunk a dunna
alá, s a hideg talpunkat a meleg téglára raktuk. Szinte sütött, olyan forró
volt. A dunna fölött a leheletünk meg szinte látszott a hideg szobában.
Lassan,
minden fölmelegített centimétert külön kiélvezve toltuk a lábunkkal a meleg
téglát végig a hűvös lepedőn, míg ki nem hűlt az is, egészen az ágy végéig. És
őriztük a meleget a vastag, puha dunna alatt reggelig.
–
Holnap a Samu Jóska bátyád fölmegy Pestre –
mondta apám a dunna alól. – Azt mondja, a Telekin olcsón lehet kapni bakancsot.
Hoz neked is.
A dunna alatt elárad a tégla melege, és holnap
este talán már lesz új bakancsom is. Újra mehetek szánkózni a barátaimmal. Lám,
milyen kevés kell a boldogsághoz, míg az embernek a földön járnak a vágyai...