"...örömmel észleltem, hogy szlovákok kezdtek a város múltjáról, többnyelvűségének értékéről pozitíven gondolkodni. Ennek egyik példája a S(Z)LOMARÁT. Az elnevezés egy szójáték – ez a rövidítés ugyanazt jelenti magyarul és szlovákul is: SZLOvák-MAgyar baRÁT és SLOvensko-MAďarský kamaRÁT."
Surján László
Feltámad-e a háromnyelvű Pozsony?
A
századfordulón, nem most, hanem még „békében”, egy már nem annyira fiatal
legényember, a pozsonyi táblabíróság egyik bírája nem szeretett étkezés dolgában
magáról gondoskodni, inkább kávéházban reggelizett. Egy idő után nem a
felszolgált péksütemény és a friss kávé illata kötötte le a figyelmét, hanem az
a kedvesség, ahogy mindezt a felszolgáló fiatal lánytól megkapta. Így azután a
csak kisfiú kora óta Magyarországon élő, eredetileg német származású bíró, dr.
Göttinger Rajner és az elszegényedett csallóközi magyar család lánya, nemes
Szelle Teréz, házasságot kötöttek, két fiú gyermek után egy leányuk is
született, az édesanyám.
Érthető tehát, hogy Pozsony városa közelebb áll hozzám, mint sok más város.
Persze, hogy örömmel észleltem, hogy szlovákok kezdtek a város múltjáról,
többnyelvűségének értékéről pozitíven gondolkodni. Ennek egyik példája a
S(Z)LOMARÁT. Az elnevezés egy szójáték – ez a rövidítés ugyanazt jelenti
magyarul és szlovákul is: SZLOvák-MAgyar baRÁT és SLOvensko-MAďarský kamaRÁT.
Jogilag ez egy Polgári Társulás, ha tetszik egyesület, amelyik tevékenységeivel
a szlovák-magyar barátságok létrejöttén és elmélyítésén munkálkodik.
A
társulás alapötlete egy szlovák és egy magyar doktorandusz – egyikük szlovák,
másikuk magyar szakos – hasonló barátságából született. Elhatározták, nem
elégszenek meg azzal, hogy a nyelvészettel elméleti szinten foglalkozzanak,
hanem a gyakorlatban is tenni szerettek volna valamit. Úgy döntöttek, hogy
lelkesedésüket, melyet egymás nyelvének és kultúrájának megismeréséből nyertek,
a S(z)lomarát segítségével fogják terjeszteni. Elnöke a szlovák származású, a
három nyelvű Pozsony egyik újraálmodója, Lucia Satinská.
A
legutóbbi szlovákiai önkormányzati választáson
Ivo Nesrovnal
személyében a város olyan független főpolgármestert kapott, aki szintén a
háromnyelvű Pozsony reneszánszában gondolkodik: „Itt születtem, itt nőttem fel.
A magyar volt az a nyelv, ahogy a szomszédaim beszéltek, és amit az utcán
hallottam. És bár gyerekként még nem értettem, gyerekkoromat idézi ez a
hangkulissza. Bárhol jártam is a világban, ha magyar beszédet hallottam,
elmosolyodtam, mert az otthonomat juttatta eszembe.” Ezt
nyilatkozta nemsokkal megválasztása után.
Nem
lesz könnyű dolga. Bármennyire örvendünk is ezeknek a híreknek, azzal azért
tisztában kell lennünk, hogy a mi oldalunkról is le kell tisztítani a Pozsonyról
alkotott képet. Nem helyes, illetve csak fenntartásokkal lehet Pozsonyt ősi
magyar koronázó városnak emlegetni. Egyrészt mert ez az elnevezés
Székesfehérvárt illeti, másrészt, mert Pozsony alapvetően német város. Pozsony
szabad királyi város lakosságát első ízben 1720-ban írták össze, amikor is 4862
adózásra köteles lakost találtak, akik közül 4110 német, 488 magyar és 264
szlovák anyanyelvű volt. (Fogarassy
László: POZSONY VÁROS NEMZETISÉGI ÖSSZETÉTELE A 20. SZÁZADBAN A NÉPSZÁMLÁLÁSI
ADATOK ÉS A VÁLASZTÁSI EREDMÉNYEK TÜKRÉBEN) Majd két évszázaddal
később, 1910-ben, amikor a városnak már közel nyolcvanezer lakosa volt, a
többség, kereken 42 százalék még mindig német, 41 százalék magyar és 15 százalék
szlovák élt a városban. A magyarság létszáma a XIX század végén nőtt meg,
1890-ben még 32 ezer német mellett még csak tízezer magyar volt Pozsonyban.
Ekkor kerülhetett nagyanyám is a városba. Ő egyébként 1933-ban meghalt, nem
találkozhattam vele.
Az
ősi magyar koronázó város olyan értelemben elfogadható kifejezés, hogy magyar
királyokat koronáztak itt, de a város maga nem volt magyarnak tekinthető. Ahogy
egyébként városainkat rendre a hozzánk betelepül németek lakták és
fejlesztették. A Klausenburg, Ofen, Fünfkirchen sorba illeszkedik Pressbourg is.
Ezek a városok, a maguk nagyfokú kiváltságaival, ma úgy mondanánk,
autonómiájukkal a többnemzetiségű Magyarországot jellemzik, azt az alapállást,
amelyet a mai nyelvezet toleranciának nevez. Városaink német eredete és jellege
nem szégyenünk, éppenséggel növelheti a magyar öntudatot: sikerült egységbe
fogni hazánk lakosait, anyanyelvüktől függetlenül. Talán épp azért volt ez
sikeres, mert szabadon használhatták és taníthatták azt. (Az I. világháború
előtt a pozsonyi németek 50,4%-a tudott magyarul, 22,5%-a szlovákul is, míg a
magyarok 59,5%-a bírta a német és 27,9%-a a szlovák nyelvet.) A bajok akkor
kezdődtek, amikor korlátozni próbáltuk a nyelvhasználatot és tanítást. A XX.
század elején az iskolák tanítási nyelve a magyar volt, de az elemi iskolákban a
magyarázatot németül is elismételték. Trianon után persze minden megváltozott. A
németek helyzete javult: az állami polgári fiúiskolát szlovák és német tanítási
nyelvűre változtatták, de pontosan tizenkét évig tartott, amíg magyar párhuzamos
osztályokat is megnyílhattak.
Nehéz megítélni, hogy menyire lesz sikeres az új főpolgármester többnyelvűség
pártoló programja. Mint a fentiekből látszik, aki akar, tud előhozni olyan
múltbéli sérelmeket, amelyek egyeseket a bosszú felé terelnek. De lehetne a
közös múlt szép oldalára támaszkodni. Nem kérdéses, hogy melyik segíti jobban a
pozsonyiak életét.