"...Kunhegyesi Ferenc, kicsit madárléptű, ez a jelző bennem egyszerre valóságos és képzelettel teli; mert hát sok évig táncosként járta a világot, s ezt a táncot azóta is őrzik léptei, a könnyed, kicsit suhanó mozgás, ám ez csak oly ott van festményein, festményeiben, rajzain, rajzaiban; átsuhan, mint a híres színész, aki egyszer épp így fejezte ki önmagát, „csak átsuhanni szerettem”,.."
Tamási Orosz János
Kunhegyesi Ferenc villanatai
Mindenekelőtt –
szeretettel. A legnagyobbal, a legtermészetesebbel; sok éve érzem ezt Kunhegyesi
Ferenc újabb s újabb munkái láttán. Amit képvisel, nem kevés: a
művészköztársaság állandó jelenlétének és csorbíthatatlanságának joga, a
művészet olyan fokú létezésének megjelenítése, amely már-már a létformák darwini
tudományába tartozó: akár természettudományos definícióval is körülírhatjuk,
mely szerint a művész az evolúciós láncban a kezdetektől minden eljövendőig
jelenlévő homo sapiens sapiens. De azt is mondhatnánk: az a kivétel, amely
egyedüliként képes bizonyítani az exogenezis-elméletek alapját; mert a művész
minden korban úgy él közöttünk, mint aki ugyan szervesen ide tartozik, s mégis
egy különös, furcsa, nagyon távoli világ emlékőrzőjeként szembesít bennünket fel
nem ismert ideáink képzeteivel.
Nem csupán felébreszti
s kiteljesíti bennünk a vágyat a szép, a tökéletes, az emberisteni iránt, hanem
felidézi annak távoli emlékét: már jártunk ott, éltünk általa, valamikor
fogantatásunk idején, amikor kezdetben a lélek táplálja a test sejtjeit.
Engedjék át magukat ennek a képnek, merítkezzenek meg egyszer benne, hogy
megértsék: milyen makacs erővel, milyen szelíd szeretettel is ösztönöz bennünket
a művészet arra, hogy felismerjük lelkünk bölcsőjének ringató ritmusát. Ilyen
művészember közöttünk Kunhegyesi Ferenc, kicsit madárléptű, ez a jelző bennem
egyszerre valóságos és képzelettel teli; mert hát sok évig táncosként járta a
világot, s ezt a táncot azóta is őrzik léptei, a könnyed, kicsit suhanó mozgás,
ám ez csak oly ott van festményein, festményeiben, rajzain, rajzaiban; átsuhan,
mint a híres színész, aki egyszer épp így fejezte ki önmagát, „csak átsuhanni
szerettem”, és a festő is, a színek, a motívumok, a kompozíciók precíz
kidolgozása közepette is mintha csak átsuhanna közöttük; alkotásai előtt mintha
látnánk, pontosan és szépen, azt a kavargó, hullámszerű, libbenő mozgást, amit
az elröppenő madár szárnyai hagynak maguk után a levegőben, azon a lég- s
portéren, amelyen átnézve figyeljük s értelmezzük a Kunhegyesi-festmények
álomszerű valóságát. Ez az észrevehetetlen, nagyon lágy, nagyon finom vibrálás
hatja át a képek felszínét, épül bele az „olajfestékpixelek” felületébe, teszi
sejtelmessé, lebegővé – átrebbenővé – a Kunhegyesi-misztérium, a
Kunhegyesi-genezis alkotórészeit, villanatait.
Himnikusan fogalmazok,
engedtessék ez meg nekem, a sok éve tartó figyelem okán. Egyszerűbb módon
meglehet, az öntörvényűség felületeit, a szabályszegés szabályszerűségét
vizsgálnám itt, azt a csodát, ahogyan egy-egy festmény megszületik az ecset- és
egyéb eszközök nyomán; ahogyan ez a festő meglehet, pontosan ismeri s látja
előre a megfestendő képet, készít rajz- és színvázlatot, kiméri az ecset
nyelével a perspektíva arányait a matérián, de ez az egész valahol a közepénél,
talán már a vége felé, olykor, meglehet, az első szín felvitelének pillanatában
– szertefoszlik. Marad annyi, amennyi a precíz képalkotáshoz szükségeltetik, épp
csak a legszükségesebb marad a minden képzőművészeti alkotás mögött törvényként
figyelő geometriából, a magzat megőrzi tehát a fizikai egészség meglétének
szükségszerű készségeit, ám – magzattá képződik. Hogy végül álomszerű
emberarcok, s még álomlátóbb Istenarcok lépjenek elénk, valami elfeledett
titkokkal teli, matériákon átlépő, azt meghaladó világból.
Amely világ hát bennünk
képződött valamikor, oly könnyen előhívjuk, amikor hiányát érezzük, de aztán
ismét csak megfeledkezünk róla; álmodtam, mondjuk a következő órák
valamelyikében társunknak, álmodtam valami különöset. Már nem emlékszem rá,
lehet, története, még álomszerű, sem volt, képek tűntek elő s szakadtak szét,
mintha sok-sok színes homokot fújna a szél, a portölcsérekben néha képek álltak
össze, arcok, tájak, tekintetek, majd szétfoszlottak; olyan – álmok, mondjuk
bizonytalanul a társnak, nem nagyon van rá pontos szavunk, fogalmunk; az egész
olyan, mint ami megmarad az álmokból, tesszük hozzá, nagy sokára. Amikor
karnevállal álmodunk, de azok a képek nem az általunk valóságosan látott
karnevál pillanatai, s még csak nem is az, amit álmodtunk arról; hanem az, amit
felidézünk, megébredve; és meglehet, nem is ezt láttuk. Az álomban a karnevált
láttuk, itt annak lelkét; álmainkban hol látott és hol sem látott embereket
láttunk, és tájakat, és vándorokat, prófétákat, holdbéli csónakosokat, most
viszont mindennek lelke lép elénk, jelenik meg, egy éles és mégis elmosódott
álomfotográfián. Színes dagerrotípiákat látunk, de olyan korban készültek,
amikor a képeken ezt még csupán érezték; a képek lelke őrizte a színeket, s a
felületek sötétbarna szépiába öltöztek.
Beértek, összegződtek
Kunhegyesi Ferenc festőművészi törekvései. Sok éve küzdött érte, az eredményében
magam sohasem kételkedtem, s ma már csak azt várom, kíváncsian: a világ mikor
fogja felismerni festményeinek csodáját? Az „Isten arca” címen prezentált
kiállítás most a József Attila Színház galériájában várja önöket, április 19-ig.
Varázslattal, álmokkal, de mindenekelőtt – szeretettel.