"Bár ha sok ilyen együttlét lenne, mint amilyen ez a szerda este volt, úgy talán nem is a remény lenne az egyedüli reménységünk..."
Tamási Orosz János
Nem az
érme érdeme
Mindenekelőtt –
szeretettel. Mert nincs elfelejtve. Így, nagy szeretettel marad meg
emlékezetemben, amíg az velem van, ez a februári szerda, a Párbeszéd Házában. A
minapi Jean Monet találkozónkról beszélek, a Charta XXI rendezvényéről, amelyen
Esterházy Lujza üzenetét tolmácsolhattuk, azt gondolom, őszinte belső
megrendültséggel. Én legalábbis így éreztem, de tudom, hogy ugyanezt gondolták
jelen lévő barátaim is; s hát nekem talán emiatt volt annyira szép az az este.
Három és fél évtizedes emlékek, régi utak, indulások elevenedtek meg bennünk,
egy kicsit azt is éreztették a pillanatok: ami valóban párhuzamosan fut, a
törvény ellenére mégis csak találkozik a végtelenben. A közös gondolatokról nem
mond le az idő, és különösen nem mond le azokról Ő, aki „név szerint ismer
minket, gondoskodik rólunk és keres bennünket, akkor is, ha elhagyjuk”. Ha
elhagyjuk Őt, vagy még rá sem találtunk.
Ferenc pápát idéztem az
imént, s az idők kezdetére utaltam; amiről már csak annyit: jó volt átsuhanni
azon, jó volt Esterházy Lujzáról beszélve egy kicsit sejtetni minden út igazi,
valódi értelmét. Jó volt megérkezve együtt gondolkodni újra a régi társakkal, s
jó volt olyan nagyon természetes módon ráérezni a közös gondolatokra. De persze
nem jó legfeljebb a hitre találva s abban megerősödve találkozni a régi
gondokkal; élő, eleven intésként felfigyelni Esterházy Lujza közel hét évtizede
leírt sóhajára s abban a jelen pillanatainak komorságára ismerni: „Testvéreim,
úgy gondolom, hogy elértünk a történelemnek ahhoz a pontjához, ahol a háború és
az azt követő idők által megnyomorított összes nemzetnek s köztük a miénknek is
majd választani kell két változat: az atombomba vagy a Miatyánk között”. S bár a
„szeretet apostola” végül a közös jó döntés közösségmegtartó erejében bízik, van
abban valami szomorú, hogy a kérdés ma is aktuális.
Bár ha sok ilyen
együttlét lenne, mint amilyen ez a szerda este volt, úgy talán nem is a remény
lenne az egyedüli reménységünk...
A remény – a
szeretetben. Mindenekelőtt – ebben. Ahogyan Ferenc pápa, hogy ismét hozzá
forduljak, erre buzdította, erre figyelmeztette Róma egyházának húsz új
bíborosát is tegnap, mondván: tisztségetek nem megtiszteltetés, hanem a tőletek
várt s elvárt támasz óhaja, megerősítése. Hiszen „Az egyházban minden vezető
tisztség a szeretetből fakad, a szeretetben kell gyakorolni és a célja is a
szeretet”. „Éppen ezért Szent Pál apostol első korintusi levelének
szeretethimnusza vezérelv lehet a mai ünnep és a ti szolgálatotok számára” -
folytatta, s a beszédet olvasva s hallgatva, figyelve a Szentatya gesztusait,
bizony, mondom, arra gondoltam, amire nem gondolni nem is olyan nehéz: bárha ez
a köszöntő hangoznék el a kereszténydemokrata közélet olyan világi pillanataiban
is, amikor a közösség vezetőit nevezik meg s fogalmazzák meg feléjük a köz
elvárásait.
Mert hát erről is szólt
az elmúlt hét. Tőszavaktól kezdve a cirkalmas mondatokig sok minden elhangzott,
sőt, szinte minden olyan sokk megfogalmazódott, ami nem a kereszténydemokrácia
sajátja, velejárója. Aki ehhez keres kapaszkodót, annak tiszta szívből ajánlom
Esterházy Lujza írásait, könyveit, újfent; de aki ennél egyszerűbb feleletre
vágyik, az szerezzen be egy turistáknak szánt érmét a párizsi Notre Dame
automatájából. Szerezze be, hordja állandóan a tárcájában, s amikor
elbizonytalanodván valamely hétköznapi pillanatban arra kíváncsi, most akkor
„fej, vagy írás”, akkor vegye elő, s pörgesse meg a levegőben. Megnyugtató
válaszra fog lelni, mutatom is, miért:
Talán
pontosan és szépen látható az érme mindkét oldala. Legfeljebb a kérdést kell s
lehet pontosítanunk: Írás, vagy Írás? Túl egyszerű lenne? Kérdem. Mindenekelőtt
– szeretettel...