Nagyon, de nagyon dühös vagyok azért, mert nekünk magyaroknak állandóan bizonygatnunk kell, hogy szétszakított nemzetünk részeinek összekapcsolását nem a határok tologatásával akarjuk elérni.
Surján László
Nem, nem soha – újratöltve
Nagyon, de nagyon dühös vagyok azért, mert nekünk magyaroknak állandóan
bizonygatnunk kell, hogy szétszakított nemzetünk részeinek összekapcsolását nem
a határok tologatásával akarjuk elérni.
Azt, hogy az utódállamok ettől félnek, azt értem. Ők is tudják, hogy minden
józan mérlegelés szerint indokolatlanul csatoltak el tőlünk nemcsak vegyes
lakosságú, de színmagyar térségeket is. De elképesztően gyalázatos, amikor
magyarok veszik elő ezt a vádat, önző politikai szempontból.
A Political Capital
két munkatársa, Juhász Attila és Krekó Péter például olyan íráshoz adta a nevét
a
Foreign Affairs februári számában, amelyben az
állítják, hogy Orbán Viktor mint „magyar Putyin”, abban reménykedik, hogy az
orosz államfő segítségével úgy hajthat végre határrevíziót, ahogy 1938-ban
Hitler is segített a trianoni határok módosításában.
Idézi mindezt Löffler
Tibor az mno.hu vélemény rovatában. Az angol szöveg kicsit visszafogottabb. (Orban
might
have
some
hopes that Putin will do what Adolf Hitler did in 1938: give Hungary back the
territories that were lost at Trianon. That is unrealistic; however borders in
Europe do seem to be more flexible than before after Crimea.) Feltételes módot
használ és csak némi reményről ír, de ezen finomságok ellenére a cikk mégiscsak
besározza Orbánt.
Nem
mintha bűnös dolog volna békés eszközökkel határrevíziós programot kidolgozni.
Nem bűnös, nem törvénytelen. Nem is azért vetem el, mert egyesek szemében ez
elfogadhatatlan, hanem azért mert nem megoldás.
A
határrevízió két okból esett ki a hazai politikai célok közül. (1) Az
utódállamok, egyébként a tisztesség és a nemzetközi szerződések betűjének és
szellemének megsértésével, megváltoztatták a határ menti területek etnikai
összetételét. (2) Nem létezik olyan határvonal, ami a magyarság egészét
Magyarországhoz kapcsolná, tehát a kívül rekedtek problémája megmaradna, sőt
érdekérvényesítő képességük jelentősen csökkenne.
Lehet, hogy nem Juhász Attila és Krekó Péter írta a cikk idézett részét, hiszen
az első szerző egy bizonyos Mitchell A. Orenstein. Mégis a nevüket adták a
cikkhez, pedig, ha a nemzet jövőjét egy kicsit is fontosnak tartják, akkor éppen
tiltakozniuk kellett volna minden revíziós vád ellen. Az ilyen szövegek
táplálják szomszédainkban a félelmet, amit pedig okvetlenül oldani kell, annak
érdekében, hogy a határon túli magyar teljes jogú állampolgára lehessen az
országnak, amelyben él.
Épp
elég baj, hogy van Magyarországon olyan politikai párt, amelyik a kollektív
bűnösség szemléletével néz hazai kisebbségekre és szomszéd nemzetekre. Nincs
semmi szükség beteges Orbán-fóbiában szenvedő Tökmag Jankókra, akik nemcsak
lesik Orbán Viktor esetleges dőltét, hanem rágalmaikkal próbálnak tenni is érte.
Ezek az emberek 2010 óta rájöhettek volna, hogy a rágalmazós, befeketítős
gyűlölködés nem hoz politikai kamatot, inkább segítségére van a
miniszterelnöknek, hogy ismét többséget kapjon. A Juhász és Krekó -féle
támadások tehát ártanak a Kárpát-medencében élő nemzetek közötti megbékélésnek,
de politikai hasznot hajtanak a kormányzó pártoknak. Sietek leszögezni, hogy ezt
maguktól teszik, mi legalábbis nem fizetünk érte.
Eleink eleget hangoztatták: Nem, nem, soha! Azaz soha nem fogadják el a trianoni
határokat. A világ megváltozott. Most azt mondjuk: Nem kell a határ tologatása.
Rövidebben: Nem kell a határ.
Határtalanul akarjuk szeretni szomszédainkat.