Az ima megvilágítja szívedet és arcodat!

Május 20-án Ferenc pápa tya folytatta az imáról elkezdett katekézissorozatát. Elmélkedésének középpontjában a teremtés misztériuma állt: ha képesek vagyunk elámulni a bennünket körülvevő világ szépségén, jóságán és nagyságán, az imára, hálára, a teremtett világért, a létezésért mondott köszönetre indít minden embert. Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Az ima
megvilágítja szívedet és arcodat!

Május
20-án Ferenc pápa tya folytatta az imáról elkezdett katekézissorozatát.
Elmélkedésének középpontjában a teremtés misztériuma állt: ha képesek vagyunk
elámulni a bennünket körülvevő világ szépségén, jóságán és nagyságán, az imára,
hálára, a teremtett világért, a létezésért mondott köszönetre indít minden
embert. Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvérek, jó
napot kívánok!

Folytatjuk az
imádságról szóló katekézist, a teremtés misztériumáról fogunk elmélkedni.
Az élet, maga az a tény, hogy létezünk, megnyitja az ember szívét az imádságra.

A Biblia első oldala
egy nagy hálaadó himnuszra emlékeztet. A teremtéselbeszélést refrének tagolják,
melyek folytonosan hangsúlyozzák minden létező jóságát és szépségét. Isten, az ő
szavával, életre hív, és így minden létezést kap. Szavával elválasztja a fényt a
sötétségtől, elrendeli a nappal és az éjszaka váltakozását, az évszakok egymásra
következését, színpalettát nyit a növények és állatok sokféleségével. Ebben az
élőlényektől túláradó erdőben pedig, mely gyorsan legyőzi a káoszt, utolsóként
megjelenik az ember, és ez a megjelenés hatalmas ujjongást vált ki, mely növeli
az elégedettséget és az örömöt: „Isten látta, hogy amit alkotott, nagyon jó” (Ter
1,31). Jó és egyben szép: az egész teremtés szépsége látható válik!

Elsőként a teremtés
szépsége és misztériuma érinti meg az ember szívét és készteti őt imára (vö. Katolikus
Egyház Katekizmusa, 2566). Így szól a nyolcadik zsoltár, melyet a
kihallgatás elején hallottunk: „Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a
csillagokat, amelyeket te rögzítettél. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az
ember fia, hogy gondot viselsz rá?” (Zsolt 8,4–5). Az imádkozó ember szemléli a
körülötte lévő létezők misztériumát, látja a fölötte feszülő csillagos égboltot
– melynek mérhetetlen méreteit az asztrofizika ma megmutatja –, és azon tűnődik,
micsoda szeretettervnek kell e hatalmas mű mögött lennie. És mi az ember ebben a
végtelen tágasságban? „Szinte semmi” – mondja egy másik zsoltár (vö. Zsolt
89,48): egy lény, aki megszületik, egy lény, aki meghal, egy roppant törékeny
lény. Mégis az egész világegyetemben az ember az egyetlen lény, aki tudatában
van ennek a túláradó szépségnek. Egy pindurka lény, aki megszületik, meghal, ma
még létezik, holnap már nincs, az egyetlen, aki tisztában van ennek a
szépségnek. Mi tudatában vagyunk ennek a szépségnek!

Az ember imája
szorosan kapcsolódik az ámulat, a csodálkozás érzéséhez.

Az ember végtelen
kicsiny, ha a világegyetem méretéhez viszonyítjuk. Legnagyobb vívmányai is elég
csekélynek tűnnek… De az ember mégsem semmi. Az imában ellenállhatatlanul
előtérbe kerül az irgalom érzése. Semmi sem létezik véletlenszerűen: az
univerzum titka abban a jóindulatú pillantásban rejtőzik, melyet valaki
megláthat szemünkben. A zsoltár kijelenti, hogy alig teremtettünk kisebbé
Istennél, a dicsőség és tisztesség koronáját kaptuk (vö. Zsolt 8,6). Az Istennel
való kapcsolat az ember nagysága: a trónra emelése. Természetünknél fogva szinte
semmik, kicsinyek vagyunk, de hivatásunknál, meghívottságunknál fogva a nagy
király gyermekei vagyunk!

Közülünk ezt sokan
megtapasztalták. Ha az élet viszontagságai, minden keserűségükkel, olykor azzal
a veszéllyel járnak, hogy elfojtják bennünk az imádság ajándékát, akkor

elég feltekinteni
a csillagos égre, szemlélni a naplementét vagy egy virágot, hogy lángra
lobbantsuk a hálaadás szikráját.

Talán ez a
tapasztalat lehetett a Biblia első oldalainak alapja.

Amikor a nagy
bibliai teremtéselbeszélést megfogalmazták, Izrael népe nem éppen boldog időket
élt. Egy ellenséges hatalom elfoglalta földjét; sokakat elhurcoltak, az emberek
rabszolgaként éltek Mezopotámiában. Nem volt többé hazájuk, sem templomuk, sem
társadalmi és vallási életük, semmijük sem maradt.

Mindazonáltal a nagy
teremtéselbeszéléstől kezdve valaki újra elkezdett rátalálni a hálaadás okaira,
elkezdte dicsérni Istent a létezésért. Az ima a remény első ereje. Imádkozol, és
a remény nő, halad előre. Azt mondanám, az ima megnyitja az ajtót a remény
előtt. A remény megvan, de az imámmal kinyitom előtte az ajtót. Mert az ima
emberei őrzik az alapigazságokat; ők azok, akik ismételgetik – mindenekelőtt
maguknak, majd mindenki másnak –, hogy ez az élet, minden baja és
megpróbáltatása ellenére, nehéz napjai ellenére, tele van kegyelemmel, melyen
csak ámulhatunk. És mint ilyet mindig védenünk és vigyáznunk kell!

Az imádkozó férfiak
és nők tudják, hogy a remény erősebb a csüggedésnél. Hiszik, hogy a szeretet
erősebb, mint a halál, és egy napon biztosan diadalmaskodik, még ha olyan időben
és oly módon is, amelyet nem ismerünk. Az ima emberei visszfényt hordanak
arcukon: mert a nap a legsötétebb napokon is megvilágítja őket.

Az ima megvilágít
téged: megvilágítja lelkedet, megvilágítja szívedet, és megvilágítja arcodat.

Még a legsötétebb
időkben is, még a legnagyobb fájdalmak közepette is!

Mindannyian
örömhordozók vagyunk. Gondoltál már erre? Hogy te örömhordozó vagy? Vagy inkább
rossz, lehangoló hírek hordozója akarsz lenni? Mindannyian képesek vagyunk
örömet vinni. Ez az élet Istentől kapott ajándék: túl rövid ahhoz, hogy
szomorúságban és keserűségben éljük le. Dicsérjük Istent, egyszerűen örülve
annak, hogy létezünk! Tekintsünk a világmindenségre, pillantsunk a szépségekre,
de nézzünk keresztjeinkre is, és mondjuk: „De te létezel, te ilyennek
teremtettél bennünket, önmagadnak teremtettél!” Meg kell éreznünk szívünk
nyughatatlanságát, mely arra késztet, hogy köszönetet mondjunk Istennek és
dicsérjük őt! A nagy királynak, a Teremtőnek a gyermekei vagyunk, és képesek
vagyunk kibetűzni az ő kézjegyét az egész teremtésből; abból a teremtésből,
amelyet ma nem védelmezünk, de amelyen ott van Isten kézjegye, aki azt
szeretetből alkotta. Segítsen az Úr, hogy ezt egyre jobban megértsük, és
vezessen arra, hogy „köszönöm”-öt mondjuk: és ez a „köszönöm” egy gyönyörű ima!

Fordította:
Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News
Forrás: Magyar Kurír