Május

"Furcsán alakult ez az esztendő. Régóta panaszkodunk, hogy felgyorsult az idő. Aztán legtöbbször hozzátesszük, hogy persze, ez a rohanó világ a maga bolond mókuskerekével a hibás, meg mi magunk, XXI. századi emberek, akik önként szállunk be e kegyetlen szerkezetbe, hogy majd onnan sivalkodjunk: belehalunk a rohanásba. Most megálljt parancsolt a vírus és mégsem."

Pálmai Tamás

Május

Furcsán alakult ez az esztendő. Régóta panaszkodunk, hogy felgyorsult az idő.
Aztán legtöbbször hozzátesszük, hogy persze, ez a rohanó világ a maga bolond
mókuskerekével a hibás, meg mi magunk, XXI. századi emberek, akik önként
szállunk be e kegyetlen szerkezetbe, hogy majd onnan sivalkodjunk: belehalunk a
rohanásba.

Most megálljt parancsolt a vírus és mégsem. Megálltunk, lelassultunk, hisz
sokunknak gyökeresen változott meg az élete, a napi teendők sora. És valahogy
mégsem, hiszen ez a kicsit kényszer vakációs, álszabadságos időszak ugyan jó
volt arra, hogy kicsit körül is nézzünk, kicsit tükörbe is tekintsünk, kicsit
lelkünkkel is foglalkozzunk, régen elmaradt dolgokat is befejezzünk, de valahogy
a végén mégis maradt bennünk egy kis hiányérzet. Valahogy úgy éreztük, hogy de
kár, hogy vége! Pedig közben már nagyon vártuk a „normális” életet. Mikor meg
lazultak a dolgok, akkor döbbentünk rá, hogy kicsit bánjuk. Honnan e kettősség?
Egyszerű. Vártuk a megszokott jót: barátokkal találkozni, kezet fogni, egy
fagylaltra, egy sörre betérni valahová, szóval csupa emberi dolgokra áhítoztunk.
Ám nem vágytunk vissza a mókuskerékbe, a rohanásba. Nos, épp e kettőség miatt
nagyon fontos ez az átmeneti időszak. Most változtathatunk a régin, most jó
irányba téríthetjük nemcsak saját életünket, hanem az egész világ sorsát is. Nem
kellene kihagyni ezt a nagyon-nagyon ritka lehetőséget.

Nemrég volt szilveszter, és már Húsvét is mögöttünk, a nélkülünk megtartott
csíksomlyói búcsú is itt van már, és bizony már májusnak is vége. Májusnak, a
szerelem, a kirobbanó tavaszvég és nyárelő e keverék havának már Isten veled-et
mondtunk. Ez talán az év egyik legszebb hónapja. Idén kicsit foltot ejtett
szépségén a vírus, és mementóként életre beleégett néhány temetés. Püski Imre
után Liszkai Gabit temettük, a békésit, a horgászt, a gyógymasszőrt, bánhidai
barátunkat, aki mindezek mellett a könyv és az árkus papír nagy barátja is volt.
Csaknem harminc éve ismertük egymást, épp, mint a szintén nemrégiben elment
szomszéd utcai Ilonka nénit, másik régi tisztelőmet. Ilonka nénivel teljesen
értettük egymást. Én elfogadtam olyannak, amilyennek a Jóisten teremtette és
szerettem őt, ő meg szépen szót fogadott nekem, ha nem feszegettem a húrokat és
ő is nagyon szeretett engem. Gabival másképp alakultak a dolgok. Minden
találkozás után kicsit jobban megismertük egymást. Mikor mentem hozzá, mindig
valami újdonsággal várt, mondhatni készült a találkozásra. Régi könyv, kivágott
újságcikk vagy száz éves régi lap. Valahogy mindig akadt megbeszélnivaló, hiszen
minden, amit előszedett a magyarságról, a történelemről, Erdélyről, a
viszontagságos sorsunkról szólt. Utóbbi években aztán előkerültek a versek is és
teljesen meglepődtem azon a zenei hallást megközelítő ritmusérzéken,
arányosságon, jóérzésen és jóízlésen, ahogy a sorokat faragta. Kevés embernél
éreztem, nála igen: megkértem, tegeződhessünk. Természetesnek vette, hisz az is
volt. Halálát megérezte előre, megírta búcsúversét, Az utolsó szó címmel. „Úgy
kereslek már folyton, mint a szót,/kimondani a ki nem mondhatót./Ne rejtezz hát:
csendülj fényes szavam!/A titkod mondd, a lényeget, ha van./Mert egyre kuszább,
érthetetlenebb,/ó mondd ki hát, fejtsd meg az Életet!/Örök vándor, ha itt már
nincs tovább,/egy szót viszek csak a határon át./Egy szót. A neved. Utolsó
szavam./Az egyetlent, melynek értelme van!”