Anyások

"A sikeres revízió néhány évében azonban voltak olyan elemek is, amelyeknek máig szóló üzenete van. ... a szomszéd országok nyelvét - legalább a határok közelében - tanítani kellene az iskoláinkban. Az egyetemeinken erősíteni kell a szomszéd népek nyelvével, irodalmával és kultúrájával foglalkozó műhelyeket. Trianon sebeinek gyógyulására nem elég várakozni, tenni is kell érte."

Anyások

Amikor először a Felvidék egy része, majd Észak-Erdély is visszatért, sokan
vállaltak állást a hazatért területeken az anyaországból. Őket olykor csak
„anyásokként” emlegették, s az első napok lelkesültsége után inkább lenézően,
mint elismerően. Igen, az Anyaország akkor sem vizsgázott jelesre: nemhogy a
kisebbségi sorsba jutatott szlovákokkal, románokkal nem volt kegyes, de a
helybéli magyarokkal szemben is kioktató volt, pedig helytállásból, magyarságból
ők adhattak (volna) példát az anyaországiaknak.

Ezt
ismerte el Orbán Viktor, amikor 2020. június 6-án felavatta Matl Péter
sárospataki Turul szobrát: „szívből jövő
hálánkat és legmagasabb elismerésünket fejezzük ki az elszakított nemzeti
közösségeink évszázados helytállásáért, hűségükért a magyar nemzethez és a
szülőföldjükhöz.”

A sikeres revízió
néhány évében azonban voltak olyan elemek is, amelyeknek máig szóló üzenete van.
Jelenits István, aki „anyás” családban élt akkoriban Nagyváradon, a

Magyar Kurírnak
adott interjújában elmondta, hogy a
gimnáziumban kötelező volt románul tanulni: „az
akkori Magyarországon, a visszatért területeken tanultunk román nyelvet.
Természetes volt, hogy azokon a területeken, ahol kisebbségek élnek, tanuljuk
meg a nyelvüket. Büszke voltam erre. Érdekes volt, hogy a Székelyföldről a
városba érkezett kispapjelöltek haragudtak emiatt. Nem azért böjtölték ki a két
évtizedes elszakítottságot, hogy most románul kelljen tanulniuk – felháborodva
mondták, hogy abba kellene ezt hagyni. Mondtam is nekik,
mi abban lehetünk különbek, hogy
megtanuljuk a nyelvüket, megismerjük a kultúrájukat. És nem azért, hogy aztán
kicsúfoljuk, hanem hogy megszeressük őket.”

Három dolog következik
a fentiekből. (1) Az akkori államvezetés felismerte, hogy az együttélés
zavartalanságához hozzátartozik a többnyelvűség, és fontosnak tartotta, hogy a
többség is beszélje a kisebbség nyelvét. (2) Azok, akiket 1920 után nemzeti
létükben fenyegetett az új hatalom, ezt nehezen viselték, hibásan bár, de
emberileg érthetően, egyfajta revansot akartak venni az elnyomás két
évtizedéért. (3) Amit Jelenits István kis gimnazistaként is felismert, hogy egy
nép megszeretéséhez kultúrájának megismerésén vezet az út, azt ma sajnos kevesen
vallják.

Ebből fakad a máig
szóló üzenet: a szomszéd országok nyelvét - legalább a határok közelében -
tanítani kellene az iskoláinkban. Az egyetemeinken erősíteni kell a szomszéd
népek nyelvével, irodalmával és kultúrájával foglalkozó műhelyeket. Trianon
sebeinek gyógyulására nem elég várakozni, tenni is kell érte.

Surján László