Ítélkezés helyett imádkozzunk, járjunk közben az emberekért!


Június 17-én délelőtt Ferenc pápa Mózes imájáról elmélkedett a délelőtt tartott katekézisében. Mózest Jézus előképeként elénk állítva arra buzdított, hogy mi se mondjunk le az emberekről, hűségesen tartsunk ki mellettük, és legyünk hidak Isten és az emberek között. Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Ítélkezés helyett
imádkozzunk, járjunk közben az emberekért!


Június
17-én délelőtt Ferenc pápa Mózes imájáról elmélkedett a délelőtt tartott
katekézisében. Mózest Jézus előképeként elénk állítva arra buzdított, hogy mi se
mondjunk le az emberekről, hűségesen tartsunk ki mellettük, és legyünk hidak
Isten és az emberek között. Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását
közreadjuk.

Kedves testvérek, jó
napot kívánok!

Az imádság témájának
szentelt katekéziseink során lassanként rájövünk, hogy

Isten sosem
szerette, ha „könnyű” imádkozóval akad dolga. És Mózes sem „piskóta”
beszélgetőpartner, meghívásának első napjától fogva.

Amikor Isten meghívja,
emberileg nézve Mózes egy „kudarcot vallott” ember. A Kivonulás könyve
szökevényként ábrázolja őt Midián földjén. Fiatalemberként megesett a szíve a
népéhez tartozó embereken, és fel is lépett az elnyomottak védelmében. De
hamarosan ráébred, hogy jó szándékai ellenére kezéből nem igazságosság, hanem
erőszak származik. S ekkor szertefoszlanak dicsőségről szőtt álmai: Mózes már
nem ígéretes tisztviselő, akire gyors karrier vár, hanem egy lehetőségeit
elszalasztó ember, aki most egy nyájat legeltet, mely ráadásul nem is az övé. És
éppen a midiáni pusztaság csendjében hívja meg Isten Mózest az égő
csipkebokornál történő kinyilatkoztatásra: „»Én vagyok atyád Istene: Ábrahám
Istene, Izsák Istene, Jákob Istene.« Erre Mózes eltakarta arcát, mert félt
Istenre tekinteni” (Kiv 3,6).

Isten szól hozzá,
meghívja őt, hogy újból vegye gondjaiba Izrael népét, de Mózes ellenvetéseket
tesz. Előhozakodik félelmeivel, és kifogásokat emel: nem méltó a küldetésre, nem
ismeri Isten nevét, nem hisznek majd neki az izraeliták, dadogva beszél… Sok
kifogást emel. A mondat, amely leggyakrabban elhagyja Mózes ajkát, Istenhez
intézett minden imájában, az a kérdés, hogy „miért?”. Miért küldtél engem? Miért
akarod felszabadítani ezt a népet? Sőt a Pentateuchusban [a Mózesnek
tulajdonított könyvekben] egy drámai szakasz is található, ahol

Isten szemére veti
Mózesnek a bizalom hiányát, mely akadálya lesz annak, hogy belépjen az ígéret
földjére (vö. Szám 20,12).

Ezekkel a félelmekkel,
ezzel a gyakran ingadozó szívvel hogyan tud Mózes imádkozni? Ráadásul úgy tűnik,
hogy Mózes ugyanolyan ember, mint mi. És ez velünk is megtörténik:

amikor kétségek
gyötörnek, ugyan hogyan imádkoznánk? Nincs kedvünk imádkozni.

És épp eme gyengesége,
és nem annyira ereje az, ami szíven üt bennünket. Isten megbízta, hogy átadja a
törvényt a népnek, ő az istentisztelet megalapítója, a legmélyebb misztériumok
közvetítője, mégsem szűnik meg emiatt szolidaritást érezni, szoros kapcsolatban
állni népével, különösen a kísértés és a bűnbeesés órájában. Mindig kötődik a
néphez. Mózes sosem veszítette el népének emlékét. És ez a pásztorok egyik
nagysága: nem megfeledkezni a népről, nem megfeledkezni a gyökerekről. Pál erről
beszél szeretett fiatal püspökének, Timóteusnak: „Emlékezz anyádra és
nagyanyádra, a gyökereidre, népedre!” [2Tim 1,5]. Mózes olyan szoros, baráti
kapcsolatban állt Istennel, hogy szemtől szemben beszélhetett vele (vö. Kiv
33,11); és annyira közel marad az emberekhez, hogy irgalmat érez irántuk bűneik
miatt, kísértéseik miatt, és a hirtelen támadt honvágyuk miatt, melyet a
száműzöttek a múlt iránt éreztek, amikor visszatekintettek az Egyiptomban
töltött időkre.

Mózes nem tagadja meg
Istent, de nem tagadja meg népét sem. Összhangban áll saját vérével, összhangban
cselekszik Isten hangjával. Mózes tehát nem egy tekintélyelvű, despotikus
vezető; mi több, a Számok könyve úgy határozza meg, mint aki „alázatosabb és
szelídebb, mint bárki a földön” (vö. Szám 12,3). Kiváltságos állapota ellenére
Mózes sosem hagy fel azzal, hogy a lélekben szegények csoportjához tartozzon,
akik Istenbe vetett bizalmukat viszik úti eledelül mindennapi életükben. A nép
embere.

Így a Mózesre
leginkább jellemző ima a közbenjárás lesz (vö. Katolikus Egyház
Katekizmusa
, 2574). Istenbe vetett hite teljes egységet képez a népe iránt
táplált apai szeretet érzésével. Az Írás általában a magasba, Isten felé emelt
karokkal ábrázolja, mint aki híddá teszi saját személyét ég és föld között. De
még a legnehezebb pillanatokban, még azon a napon sem érzi úgy, hogy el kellene
fordulnia népétől, amikor az elutasítja Istent és őt magát mint vezetőt, hogy
aranyborjút készítsen magának. Ők az én népem! Ők az én népem! Ők az én népem!
Nem tagadja meg sem Istent, sem a népet. Ezt mondja Istennek: „Nézd, a nép nagy
bűnt követett el, és aranyból csinált magának istent. Mégis bocsásd meg vétkét…
ha nem, akkor törölj ki engem a könyvedből, amelyet írtál” (Kiv 32,31–32).

Mózes nem cseréli
el a népet. Ő híd, közbenjáró. Mindkettő fontos, a nép és Isten, ő pedig középen
van. Nem adja el népét karrierje érdekében. Nem törtető, hanem közbenjáró:
népéért, az ő testéért, történelméért, népéért és Istenért, aki meghívta őt. Ő a
híd.

Milyen szép példa
minden pásztor számára, akiknek „hidaknak” kell lenniük! Ezért hívják őket
pontifexnek, hidaknak. A pásztorok hidak a nép között, akihez tartoznak, és
Isten között, akihez hivatásuknál fogva tartoznak. Ugyanígy Mózes: „Bocsásd meg
vétküket… ha nem, akkor törölj ki engem könyvedből, amelyet írtál. Nem akarok
karriert csinálni népem nélkül.”


Ez az az
ima, amelyet az igazi hívők ápolnak lelki életükben. Még ha megtapasztalják is
az emberek hiányosságait és Istentől való távolságát, ezek az imádkozók nem
ítélik meg őket, nem utasítják el őket.

A közbenjárás
hozzáállása a szentekre jellemző, akik Jézust követve „hidak” Isten és népe
között.

Ebben az
értelemben Mózes volt Jézusnak, a mi pártfogónknak és közbenjárónknak a
legnagyobb megjövendölője (vö. Katolikus Egyház Katekizmusa, 2577). Jézus
ma is a pontifex, a híd köztünk és az Atya között. Jézus közbenjár
értünk, megmutatja az Atyának a megváltásunk áraként szerzett sebeket, és
közbenjár. Mózes pedig Jézus előképe, aki imádkozik ma értünk, aki közbenjár
értünk.

Mózes arra buzdít
bennünket, hogy

magának Jézusnak a
lángolásával imádkozzunk, járjunk közben a világért, és emlékezzünk arra, hogy a
világ – minden gyengesége ellenére – mindig Istenhez tartozik. Mindenki Istenhez
tartozik!

A legnagyobb bűnösök,
a legádázabb bűnözők, a legkorruptabb vezetők Isten gyermekei, Jézus pedig érzi
ezt, és közbenjár mindenkiért. És a világ az igaz ember áldásának köszönhetően
él és virágzik, a könyörületnek, a megszánásnak, az irgalomnak azon imájának
köszönhetően, amellyel a szent, az igaz, a közbenjáró, a pap, a püspök, a pápa,
a világi hívő, bármelyik megkeresztelt ember szüntelenül fordul Istenhez az
emberekért, bárhol és a történelem bármelyik percében. Gondoljunk Mózesre, a
közbenjáróra! És amikor kedvünk támad megítélni valakit, és dühösek vagyunk
belül – az nem baj, ha dühösek vagyunk, de az baj, ha megítélünk bárkit is –,
járjunk közben érte: ez sokat segít nekünk!

Fordította: Tőzsér
Endre SP

Fotó: Vatican News

Forrás: Magyar Kurír