Orbán Viktor beszéde Matl Péter sátoraljaújhelyi szobrának avatásán

"Ismerjük a stációkat. A sátoraljaújhelyi Magyar Kálvária fájdalmas stációit is ismerjük. Mégis újra járjuk a keresztutat. Gyógyírt, vigaszt, reményt és biztatást akarunk. Tudjuk, hogy ezt csak a keresztút végén kaphatjuk meg. Csak így és itt emelkedhetünk a fájdalmak fölé. Oda kell feljutnunk, ahol minden megvilágosodik, és minden értelmet nyer. Fel kell jutnunk oda, ahonnan megláthatjuk a jövőt. Ezért vagyunk ma itt."

ORBÁN
VIKTOR TELJES ÜNNEPI BESZÉDE MATL PÉTER SÁTORALJAÚJHELYI SZOBRÁNAK AVATÁSÁN

Ismerjük a stációkat. A sátoraljaújhelyi Magyar Kálvária fájdalmas stációit is
ismerjük. Mégis újra járjuk a keresztutat. Gyógyírt, vigaszt, reményt és
biztatást akarunk. Tudjuk, hogy ezt csak a keresztút végén kaphatjuk meg. Csak
így és itt emelkedhetünk a fájdalmak fölé. Oda kell feljutnunk, ahol minden
megvilágosodik, és minden értelmet nyer. Fel kell jutnunk oda, ahonnan
megláthatjuk a jövőt. Ezért vagyunk ma itt.

A magyaroknak
ezredéves magasságban van a történelem horizontja. Innen szét lehet tekinteni,
innen messzire lehet látni. Jobbra Kassa, arra Szatmárnémeti, mögöttünk Munkács.
Ha nem a szemünkkel nézünk, hanem a szívünkkel, még messzebbre is elláthatunk.
Vissza, egészen az idők kezdetéig. Látjuk, amint a nagy sztyeppe vándorló
népeinek százai eltűnnek és odavesznek a történelem porfelhőiben. Látjuk, hogy
mi, magyarok se el nem tűntünk, se oda nem vesztünk, hanem a latin, a germán és
szláv népek gyűrűjében, különálló minőségünket megőrizve hazát alapítottunk.
Megnyitottuk szívünket a kereszténység előtt, Isten igéjét meghallottuk,
megfogadtuk, és államszervezésünk alapjává tettük. Ahogy meg van írva: „Vésd az
emlékezetedbe, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem
emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség.”
Ma is ezen a fundamentumon áll a hazánk. A nyugati birodalmi rohamokat rendre
kivédtük. A keleti pogányok pusztító csapásait kihevertük. Nekünk sikerült, ami
a többi sztyeppei népnek nem. Kiharcoltuk, megszerveztük, magunkhoz igazítottuk
és megtartottuk helyünket Európában. Négyszáz éven át, négy trianonnyi időn
keresztül erős és független állam volt a magyar. Azután háromszáz éven át, három
trianonnyi időn keresztül küzdöttünk az Oszmán Birodalom ellen. Mélyen bent, a
Balkánon, aztán a déli végeken, majd visszahátrálva a Kárpát-medence szívében.
És bár Buda másfél trianonnyi időn át török kézen volt, rajtunk mégsem tudtak
átgázolni. Majd elbukott felkelésekkel és szabadságharcokkal súlyosbított
kétszáz év, két trianonnyi idő után mégis egy nagy európai birodalom
társnemzeteként léptünk be a XX. század kapuján.

Bár az évszázadok
alatt magyarok százezrei estek el a csatatereken, láthatta az egész világ, hogy
a magyar nemzeten nem fog se a golyó, se a kardvas. Ha le is verik a lábáról,
újra és újra feláll. Most jöttünk el a Magyar Anyák tere mellett. A magyarok
kálváriáján az asszonyoknak külön hely jár. Ez jól is van így, mert mindig az
asszonyok pótolták a vérveszteségeket. Hol országvédő katonák, hol országépítő
mesteremberek hadait adták a hazának. Mindig azt adták, amire éppen szükség
volt. Asszonyainknak köszönhetjük, hogy a túlélés és az országépítés művészete a
génjeinkben van. Nekik köszönhetjük, hogy mi vagyunk a túlélés európai bajnokai.
Dicsőség a magyar asszonyoknak!

Nem lettünk német
tartomány, se török vilajet, se szovjet tagköztársaság. A kitörölhetetlen
bizonyítékok, templomok és katedrálisok, városok és főterek ma is ott állnak
mindenütt. Hirdetik, hogy mi, magyarok egy nagy kultúraépítő és államszervező
nemzet vagyunk.

Végül az ezeréves
történelmi Magyarországot a budapesti összeesküvések hátba döfték. Hadseregét
megbénították és szétzüllesztették, az egyetlen honmentésre alkalmas államférfit
meggyilkolták, az országot az ellenségeink, a kormányt a bolsevikok kezére
adták. A Nyugat megerőszakolta Közép-Európa ezeréves határait és történelmét.
Bennünket védhetetlen határok közé szorított, természeti kincseinktől
megfosztott, erőforrásainktól elrekesztett, országunkból siralomházat csinált.
Erkölcsi aggályok nélkül rajzolták újra Közép-Európát, ahogy újrarajzolták
Afrika és Közel-Kelet határait is. Ezt nem fogjuk elfelejteni nekik soha. S
amikor azt hittük, ennél már nem süllyedhet mélyebbre se a gőgös francia és
brit, se az álszent amerikai birodalom, mégis volt lejjebb. A II. világháború
után szívfájdalom nélkül dobtak oda bennünket a kommunistáknak. A lengyelek, a
csehek, a szlovákok azt kapták jutalmul, amit mi büntetésül. Legyen ez örök
tanulság a közép-európai népek számára!

Sokan jelentkeztek
már, hogy szívesen elföldelnék Magyarországot. Volt, aki a németeket akarta
megfosztani egy szövetségestől, volt, aki a Habsburgokon akart bosszút állni,
volt, akit a haszonszerzés vezetett, és volt, aki mindig is gyűlölte a
magyarokat. Ők kapaszkodtak össze, hogy eltüntessenek bennünket a föld színéről.
De mi makacs népség vagyunk, sohasem voltunk hajlandók részt venni a saját
temetésünkön. A dédapáink sem adták föl. Nem térdeltek le, és nem kértek
kegyelmet. Talpon maradtunk és kibírtuk. Kibírtuk a vagonvárosokat, a náci
lágereket, a szovjet gulágot, a kitelepítéseket, Csehszlovákiát, Jugoszláviát és
Ceauşescut. Ma már nincs se Csehszlovákia, se Jugoszlávia, se Szovjetunió. Nincs
már se brit, se francia birodalom. S ami megmaradt belőlük, az éppen most
vergődik bosszút álló gyarmataik multikulturális szorításában. A történelem
igazságtételét a legnagyobbak sem kerülhetik el. S ahogy igaz, hogy összenő, ami
összetartozik, úgy igaz, hogy ami nem tartozik össze, az szét is esik. Jól
mondták száz évvel ezelőtt: mi még ott leszünk azok temetésén, akik bennünket
akartak sírba tenni. Mi, magyarok viszont maradunk, akárhogy fordul is a szél.
Megmaradunk, mert itthon vagyunk. Itthon vagyunk, és ezért megmaradunk. A
magyarság az emberi szív módjára hol összehúzódik, hol kitágul, de lényegében
ezeregyszáz éve ott él, ahol a nagy államalapítóink kijelölték a helyét.
Méltósággal őrizzük a Kárpát-medencét, amely küldetésünk is. Minden megszülető
magyar gyermek újabb őrhely is. Mi nem szabdaljuk, nem gyötörjük, nem árusítjuk
ki, hanem megtartjuk a Kárpát-medencét. Egy olyan nép önbizalmával és tartásával
kell élnünk, amely tudja, hogy többet adott a világnak, mint amit kapott tőle.
Teljesítményünk feljogosít bennünket a történelmünk folytatására. S nekünk,
maiaknak azt is tudnunk kell, hogy voltak már rosszabb határaink is, mégis itt
vagyunk.

Csehszlovákia és
Jugoszlávia helyett kaptunk szlovákokat, szlovéneket, horvátokat, szerbeket.
Azzal a Szlovákiával, Szerbiával, Horvátországgal és Szlovéniával, amely büszke
nemzeti mivoltára, örömmel építjük a közös jövőt. A történelem megadta az
esélyt, talán az utolsót, hogy a közép-európai népek új korszakot nyissanak, a
nyugatról és keletről fenyegető veszéllyel szemben megvédjék magukat, és együtt
emelkedjenek föl. Az elmúlt tíz évben bebizonyítottuk a szomszédainknak, ha a
magyar nemzetrészek életereje összeadódik, az nemcsak nekünk jó, hanem nekik is.
Csak az államnak van határa, a nemzetnek nincs. Ez a törvény. Van, aki
megértette, és van, aki nem. Akik még nem, jobban tennék, ha sietnének, mert
fogytán az idejük.

Ezeréves
történelem áll mögöttünk, ezért mi felülemelkedünk az itt és most korlátain. Mi
látjuk Pozsonyban Bratislavát és Kolozsvárban Clujt. Látjuk, mert magyarul
nézünk a világra. Látjuk a hazát a magasban, de látjuk a fűszálak alatt is. Ha
magyarul nézel, elfogadod, hogy a szlovák szlovák marad, a román pedig román.
Látjuk szomszédjainkban azt, ami elválaszt, de azt is, ami összeköt. Aki
magyarul néz a világra, Szent István szemével lát. Szent István szemével látni a
XXI. századot azt jelenti, hogy mi a velünk élő népekkel akarjuk naggyá tenni a
Kárpát-medencét. Mára ismét mi lettünk a Kárpát-medence legnépesebb országa.
Száz éve nem voltunk ilyen erősek. Hidakat építünk és vasutat – le, Belgrádig,
és autópályát – föl, Kassáig. Politikai, szellemi, gazdasági és kulturális
gravitációs erőnk napról napra nő. Megindult a magyarok visszavándorlása.
Nyugat-Európához képest a béke és a biztonság szigete vagyunk. És hogy így
maradjon, rohamléptekkel épül az új magyar hadsereg is. Az erő felelősséggel
jár, és mi tisztában vagyunk a felelősségünk súlyával. A Trianon utáni száz év
karantén, a száz év magány korszaka véget ért. Felemelő, hogy ismét vannak
szövetségeseink, vannak jószomszédjaink, és együtt készülhetünk a jövőre.

Nincs a világnak
egyetlen nemzete sem, amely kibírt volna ilyen száz évet. Ám a mi fajtánk konok,
szívós és leleményes, ezért nemcsak kibírtuk, de ma ismét győzelemre állunk.
Ezért szívből jövő hálánkat és legmagasabb elismerésünket fejezzük ki az
elszakított nemzeti közösségeink évszázados helytállásáért, hűségükért a magyar
nemzethez és a szülőföldjükhöz. Nagy nemzetté válni csak az tud, aki megjárja a
maga kálváriáját. Aki kiismeri a megpróbáltatások útját. Aki kiállja a
próbatételeket. Aki megérti, hogy az igazság erő nélkül keveset ér. A történelem
nem könyörületes. Nem bocsájtja meg a gyengeségeket. Ha nincs legény a gáton,
elveszünk. Ha a vértelen szépelgőkre hallgatunk, elveszünk. Ha engedünk a
széthúzás erőinek, elveszünk. A magyarok soha többé nem engedhetik meg maguknak
a gyöngeség luxusát. Mindig csak az lehet a miénk, amit meg tudunk védeni. Ez a
törvény és ez a mi sorsunk. Ezért számunkra minden mérkőzés addig tart, amíg meg
nem nyerjük. Ezért nem ért véget a magyarok történelme sem Mohácsnál, sem
Világosnál, sem Trianonnál, és ezért fog Szent István koronájának valamennyi
köve ismét ragyogni.

A következő évtized
nem fogyatkozásról és nem veszteségekről, hanem gyarapodásról és országépítésről
szól majd. A világ mozgásban van. A változások tektonikusok. Az Egyesült Államok
nem egyedül ül már a világ trónján, Eurázsia gőzerővel épül újra, az Európai
Uniónk eresztékei recsegnek, és most egy szaltó mortáléval reméli megmenteni
önmagát. Keleti szomszédunk lába alatt remeg a föld. A Balkán is tele van
válaszra váró kérdésekkel. Új rend van születőben. A mi világunkban, a mi
életünkben is nagy változások dörömbölnek a kapunkon. Országvesztéseinket
kivédhetetlen sorscsapásoknak láttuk évszázadokon át. Az utolsó száz évben is.
Saját erő híján vártuk, hogy a legendák ködéből érkezik egy csodálatos felmentő
sereg, amely fordít egyet a magyarok sorsán. Tekintsünk végig a száz év
történelmén. Értsük meg az elmúlt tíz év változásának mélységeit. Ne ijedjünk
meg attól, amit látunk: mi vagyunk azok, akikre vártunk. Igen, mi vagyunk azok,
akik megfordítják Magyarország sorsát. Remélhetjük, hogy a mi nemzedékünk, a
negyedik trianoni nemzedék még beteljesíti küldetését, és egészen a győzelem
kapujáig fogja vinni Magyarországot. De a döntő ütközetet az utánunk következő,
az ötödik trianoni nemzedéknek kell megvívnia. A végső lépéseket nekik kell
megtenniük. Ahogy meg van írva[1]:

Vegyetek erőt magatokon

És legelőször is

A legegyszerűbb dologhoz lássatok -

Adódjatok össze,

Hogy roppant módon felnövekedvén,

Az Istent is, aki végtelenség,

Valahogyan megközelítsétek.

Nem lesz se könnyű,
se egyszerű, de megéri majd. Nagy idők várnak rátok. Készüljetek, minden nap
készüljetek. Magyarország mindenek előtt, a Jóisten mindannyiunk fölött.

Hajrá, Magyarország,
hajrá, magyarok!