Székely János szombathelyi megyéspüspök beszéde


A püspök úr beszédét 2020 Pünkösd vasárnapján, a trianoni békediktátum centenáriumának hetében mondta el.

Székely János szombathelyi
megyéspüspök beszéde


2020 Pünkösd vasárnapján,
a trianoni békediktátum centenáriumának hetében.

Misekezdet:

Pünkösd
ünnepe van. Igen gyakran azonban mintha kicsit pünkösd előtti
keresztények lennénk. Ott van a szívünkben a hit, találkoztunk a föltámadt
Krisztussal, beengedtük őt az életünkbe. De talán az, hogy bátran, tüzes
lélekkel róla tanulságot tegyünk, őt vigyük a felebarátaink, a szeretteink felé,
talán ez hiányzik az életünkből. Nem vagyunk lángoló lelkű apostolok. Igen
gyakran mintha az egyház is egy kicsit pünkösd előtti képet mutatna. A mai
ünnepen kérjük a tüzessé tevő Szent Lelket, kérjük azt, hogy tegyen minket is
apostollá, kérjük az apostolok bátorságát, hitét, szeretetét magunk és egész
Egyházunk számára.

***

Beszéd

Kedves
Testvérek. A pünkösdi esemény, amikor a sok nyelvű,
sok nemzetiségű zarándok mind a maga nyelvén hallotta az örömhírt visszautal egy
ősi történetre, a Bábel tornya történetére, ahol a nyelvek összezavarásáról
hallunk. Igen gyakran mind a két történetet egy kicsit félreértjük, azt
gondoljuk, hogy a nemzetek és nyelvek sokfélesége a bűn következménye és a Szent
Lélek egyik ajándéka az, hogy ezeket megsemmisítve teremt egységet. Azonban a
Biblia egyáltalán nem erre tanít. A Bábel tornya történet az ókornak rettenetes
világbirodalmait ítéli el, elsősorban Babilont, de más hozzá hasonló
világbirodalmakat is, amelyek kicsi nemzeteket eltiportak, deportáltak,
tönkretettek, úgy, hogy Babilon környékén valóban igazi bábeli zűrzavar volt,
sokféle nyelv, amelyek mind a megsemmisítésre voltak ítélve. Nem a nyelveket és
népeket megszüntető globalizmust tartja helyesnek a Biblia. A Szent Lélek
ajándéka nem egy a nemzetek sokféleségét fölülmúló egység, hanem ennek a
sokfajta népnek a saját kultúráját, múltját, nyelvét őriző, egy családba
összefogó hitben, szeretetben való egyesítése.


Elérkeztünk ebben az idei évben a trianoni békediktátum századik évfordulójához.
Azt gondolom, hogy Pünkösdnek nagyon fontos üzenete van ebben az évben nekünk
magyaroknak. Szeretnék egy pár szót arról mondani, hogy hogyan is tekintsük
keresztény emberként a történelmünknek ezt a nagyon nagy tragédiáját, fájdalmát.
Hogyan tekintsünk rá úgy, hogy közben szeretni akarjuk a szomszédos népeket, és
leginkább van-e kiút, s merre van-a kiút a történelmünknek ebből
a nagy mélypontjából. A múltat földolgozni és megbocsátani nem azt jelenti, hogy
úgy teszünk, mintha ennek a fájdalma nem létezne. Nem tudjuk kitörölni sem az
emlékünkből, sem a szívünkből ennek az eseménynek a rettenetes fájdalmát és nem
is akarjuk. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy a feketét is fehérnek mondjuk, a
rosszat is jónak mondjuk. A Biblia erre tanít: a szeretet nem örül a
gonoszságnak, hanem örömét az igazság győzelmébe leli.

Kedves
Testvérek! Ami 100 évvel ezelőtt
történt, az fájt 100 évvel ezelőtt és fáj ma is. Igazságtalan volt 100 évvel
ezelőtt és igazságtalan ma is. Trianon feldolgozásának az egyik első lépése,
hogy merjük bátran kimondani a fájdalmunkat. Fáj az, hogy a kis Magyarország
határain belül összesen kb. 7,6 millió magyar maradt csak, s a határainkon kívül
rekedt 3 és fél millió magyar. S ezeknek a fele közvetlenül a határaink mellett
élt, szín tiszta magyar területeken. Nagyon könnyen lehetett volna egy sokkal
igazságosabb határt meghúzni. Fáj az, hogy az akkori európai győztes hatalmak
nagyon nagy közönnyel nézték egy kicsi népnek a fájdalmát, nem törődtek vele.
Trianon első földolgozása a fájdalmuk kimondása.

Sokféle
oka van annak, ami történt. Az egyik legfőbb
oka nyilvánvalóan a török hódoltság. A török idők előtt Magyarország lakossága
körülbelül 4 millió volt, a török kiverése után körülbelül csak kétmillió. A
történelem egy nagy csodája, hogy ebből Magyarország föl tudott még egyszer
támadni. De az okok között ott van a magunk felelőssége is, és úgy gondolom,
erről is fontos beszélnünk és tudnunk. Ott van például az, hogy a magyar
politikai elit a nemzetiségeink vágyát, az önállóságra, a függetlenségre vagy
egyáltalán nem hallotta, nem érezte, vagy nagyon-nagyon későn. Fájdalmas példája
ennek 1871, amikor a Monarchiában nagyon sokan javasolták a cseh kiegyezést, ami
a cseheknek is egyenlő jogokat, függetlenséget adott volna a Monarchián belül,
mint Magyarországnak. Ennek az egyik legfőbb ellenzője sajnos akkor a magyar
parlament volt. Nem hallottuk meg a nemzetiségeink vágyát és kiáltását. De azt
gondolom, hogy Trianon földolgozásának van egy következő nagyon fontos lépése,
amit talán sokan nagyon nehezen teszünk meg. Meg kellene tanulnunk átélni a
szomszédos népek örömét. Azt az örömöt, hogy Szlovákia, Horvátország, Szlovénia,
Románia, Ukrajna a szomszédos népek sokan történelmükben először
megvalósíthatták az álmukat, hogy a saját kultúrájukat maguk alakíthatják,
ápolhatják. Azt gondolom, meg kell tanulnunk őszintén átélni a szomszédos népek
örömét.

S talán
még ez sem elegendő,
a legfontosabb lépés a negyedik. Mégpedig az, hogy megtanuljunk száz év után
lasanként talpra állni. Úgy gondolom, hogy a XX. században a magyar nép
rettenetes tragédiákon ment át. Két szörnyű Világháborút éltünk végig. Vérbe
fojtották az 56-os forradalmat. Két rettentő diktatúra volt fölöttünk, s a
legszörnyűbb a század elején a trianoni békediktátum. Ezeket a terheket a népünk
mind a mai napig hordozza, görnyedünk alatta. Száz év után meg kellene
próbálnunk lassan talpra állni. Ahogyan mondja a Biblia: az ellankadt kezeket
emeljétek föl, az elroskadó térdeket egyenesítsétek ki. A magyar népnek meg
kellene tanulnia újra alkotni. Egymás kezét újra megtalálni. Meg kellene
tanulnunk újra hinni és remélni, újra építeni. Mindenekelőtt a családjainkban.
Emlékezve Márton Áron Erdély püspökének tragikus de igaz mondatára: Erdélyt a
magyar anyák veszítették el. Meg kellene tanulnunk újra építkezni, élni,
álmodni, küzdeni. S ennek úgy gondolom, hogy egy nagyon-nagyon fontos lépése az,
hogy megtaláljuk a szomszédos népek kezét is. A történelmünk nagyon fájdalmas,
de óriási tanulsága ez. A Kárpát-medencében Isten egymás mellé helyezett minket
testvérnek. Együtt tudunk boldogulni.


Ferences gimnáziumba jártam, és egy nagyszerű
magyar tanárunk volt. Az atya rengeteg órát szentelt arra – amit ő úgy nevezett,
hogy szomszéd népek irodalma. Tanultunk szlovén, horvát, szlovák, román
költőktől, íróktól. Döbbenetesen nagy élmény volt. Nyitotta a szívünket a
szemünket. Milyen jó lenne, ha minden magyar iskolában valami hasonló történne.
Zarándokolni voltunk egyszer Erdélyben s bementünk egy román ortodox kolostorba.
Ahogy beértünk a templomba kérdeztem a román vezető atyát, hogy imádkozhatunk-e.
Látszott, hogy az atya nagyon ideges, remegett- a keze, nem tudta mit mondjon,
végül bólintott s mondta imádkozzunk. S akkor először is elmondtuk a Miatyánkot
románul, mert megtanultuk, olvastuk, de szépen tudtuk olvasni. Aztán énekkeltünk
egy éneket is románul. Az atya teljesen meg volt döbbenve. Aztán imádkoztunk és
énekeltünk magyarul. A végén a román ortodox atya megszólalt magyarul,
köszöntött minket, sokféle ajándékot adott. Sok ott lévő pap azt mondta, hogy
soha életében ezt a román atyát magyarul megszólalni nyilvánosság előtt nem
hallották. Megtalálni egymás kezét. Isten egymásra bízott minket, együtt
boldogulhatunk.

Egy
nagyvállaltnak a vezetője
egy fiatal sikeres ember csodálkozott azon, hogy a sofőrje milyen nyugodt,
milyen nagy méltósággal végzi a munkáját. Az egyik alkalommal, pont a sofőr háza
környékén mentek az autóval, mondta, hogy beugorhatnánk magához, hallottam, hogy
gyönyörű szép a kertjük. A sofőr bólintott, ahogy beléptek a házba a fiatal dús
gazdag főnök ámulattal látta, hogy régi, antik bútorok vannak a lakásban. És
aztán odalépett egy képhez és meglátta a sofőrjét főnemesi díszruhában, egy
gyönyörű szép, csillogó Mercedes mellett, akkor hirtelen rádöbbent, hogy ki is
volt valaha ez a sofőr. Megkérdezte tőle: maga hogyan tudta ezt földolgozni?
Mire az öreg sofőr elmosolyodott és azt mondta édesapámnak volt egy nagyon
különleges mondása. Azt mondta a sorsodat viselheted, úgy, mint egy púpot, s
akkor összeroskadsz alatta, de viselheted úgy is, mint keresztet, s akkor ember
leszel fiam. S aztán még hozzátette, s mire megöregszel, talán azt is megérted,
hogy nem te hordozod a keresztet, hanem a kereszt hordoz téged. Az öreg sofőr
még hozzátette: ez az én örökségem.

Kedves magyar Testvérek!
Isten keresztet rakott a vállunkra. Ne úgy viseljük, mint púpot, úgy viseljük,
mint keresztet. Engedjük, hogy tanítson minket alázatra, együttérzésre, hitre.
Ez a talpra állásunk egyetlen útja.