A remény merész, ezért bátorítsuk egymást, hogy merjünk nagyot álmodni!

Szeptember 23-án Ferenc pápa katekézise szemerkélő esőben tartotta meg a szokásos szerda délelőtti általános kihallgatást. „A világ gyógyításáról” szóló katekézissorozatának 8. elmélkedése a szubszidiaritás és a remény erényéről szólt.

A remény merész, ezért
bátorítsuk egymást, hogy merjünk nagyot álmodni!

Szeptember
23-án Ferenc pápa katekézise
szemerkélő esőben tartotta meg a szokásos
szerda délelőtti általános kihallgatást. „A világ gyógyításáról” szóló
katekézissorozatának 8. elmélkedése a szubszidiaritás és a remény erényéről
szólt.

Ferenc pápa teljes
katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvérek!

Úgy
tűnik, az időjárás nem túl kedvező, de azért ugyanúgy jó napot kívánok!

Annak
érdekében, hogy jobb emberként jussunk ki egy olyan válságból, mint amilyen a
mostani, mely egészségügyi, ugyanakkor szociális, politikai és gazdasági válság,
mindnyájunknak fel kell vállalnunk saját felelősségünket, vagyis osztoznunk kell
a felelősségben. Nemcsak egyénként kell válaszolnunk, hanem csoportunkból
kiindulva, ahová tartozunk, a társadalomban betöltött szerepünkből,
életelveinkből, és ha hívők vagyunk, az Istenbe vetett hitünkből kiindulva is.
Gyakran megesik azonban, hogy

sokan nem
vehetnek részt a közjó újjáépítésében, mert marginalizálódtak, kirekesztik vagy
figyelmen kívül hagyják őket; bizonyos társadalmi csoportok nem tudnak
hozzájárulni, mert gazdaságilag vagy politikailag el vannak fojtva. Egyes
társadalmakban sokan vannak, akik nem fejezhetik ki szabadon hitüket és
értékeiket, gondolataikat: ha kifejezik, börtönbe kerülnek. Másutt, főleg a
nyugati világban, sokan elfojtják etikai vagy vallási meggyőződésüket. De így
nem lehet kilábalni a válságból, vagy legalábbis nem tudunk jobb emberként
kilábalni belőle. Rosszabbul fogunk kikerülni belőle.

Annak
érdekében, hogy mindannyian részt vehessünk népeink gondozásában és
újjáélesztésében, helyénvaló, hogy mindenki rendelkezzen a hozzá szükséges
megfelelő erőforrásokkal (vö. Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma [ETTK],
186).

Az
1929-es nagy gazdasági válság után XI. Pius pápa elmagyarázta, mennyire fontos a
szubszidiaritás elve az igazi rekonstrukció szempontjából (vö. Quadragesimo anno
enciklika, 79–80.).

Ennek az
elvnek kettős dinamikája van: felülről lefelé és alulról felfelé. Meglehet, nem
értjük, mit jelent ez, a lényeg, hogy egy olyan társadalmi elv, amely segít,
hogy nagyobb egység legyen közöttünk.

Egyrészt,
és különösen változások idején, amikor az egyének, a családok, a kis egyesületek
vagy a helyi közösségek nem képesek elérni elsődleges céljaikat, akkor
helyénvaló, hogy beavatkozzanak a társadalmi élet legmagasabb szintjei, mint
amilyen az állam, hogy biztosítsa a továbblépéshez szükséges erőforrásokat.
Például a koronavírus miatti korlátozások következtében sok ember, család és
vállalkozás került rendkívül nehéz helyzetbe, és sokan ma is komoly
nehézségekkel küzdenek, ezért az állami intézmények megfelelő szociális,
gazdasági, egészségügyi intézkedésekkel próbálnak segíteni: ez a feladatuk, ezt
kell tenniük.

Másrészt
azonban a társadalom felső vezetésének tiszteletben kell tartania és elő kell
mozdítania a középső vagy alacsonyabb szinteket. Meghatározó ugyanis az egyének,
a családok, az egyesületek, a vállalkozások, a közbülső testületek
hozzájárulása, és az egyházaké is. Ezek saját kulturális, vallási, gazdasági
vagy polgári részvételi erőforrásaikkal újjáélesztik és megerősítik a társadalmi
testet (vö. ETTK, 185.). Vagyis létezik a fentről lefelé, a központi államtól az
emberek felé irányuló, és az alulról felfelé, a nép csoportjaitól felfelé
irányuló együttműködés. És éppen ez a szubszidiaritás elvének gyakorlása.

Mindenkinek lehetőséget kell biztosítani arra, hogy kivehesse részét a
társadalom gyógyítási folyamataiból, amelyhez tartozik. Amikor elkezdődik egy
projekt, mely közvetlenül vagy közvetetten érint bizonyos társadalmi
csoportokat, akkor ezeket nem lehet kihagyni a részvételből. Például: „Te mit
csinálsz?” – „A szegényekkel fogok dolgozni.” – „Rendben, és konkrétan mit
csinálsz?” – „Tanítom a szegényeket, elmondom a szegényeknek, mit kell tenniük.”
Nem, ez nem helyes! Az első lépésnek annak kell lennie, hogy engedjük, hogy a
szegények elmondják, hogyan élnek, mire van szükségük. Mindenkit hagynunk kell
beszélni!

Így
működik a szubszidiaritás elve. Nem hagyhatjuk ki ezeket az embereket a
részvételből; bölcsességüket, a legegyszerűbb csoportok bölcsességét nem lehet
figyelmen kívül hagyni (vö. Querida Amazonia szinódus utáni apostoli buzdítás [QA],
32.; Laudato si’ enciklika, 63.). Sajnos ez az igazságtalanság gyakran ott
fordul elő, ahol nagy gazdasági vagy geopolitikai érdekek koncentrálódnak, mint
például bizonyos kitermelési tevékenységek bolygónk egyes térségeiben (vö. QA,
9.14). Az őslakosok hangját, kultúrájukat és világnézetüket nem veszik
figyelembe.

Ma a
szubszidiaritás elve tiszteletben tartásának ez a hiánya vírusként terjed.

Gondoljunk az államok nagy pénzügyi támogatást nyújtó intézkedéseire. A nagy
pénzügyi vállalatokat jobban meghallgatják, mint az embereket vagy azokat, akik
a reálgazdaságot működtetik. A multinacionális vállalatokat jobban
meghallgatják, mint a szociális mozgalmakat. Ha a hétköznapi emberek nyelvén
akarnám kifejezni magamat: a hatalmasokat jobban meghallgatják, mint a
gyengéket, de ez nem a megfelelő út, ez nem a humánus út, ez nem az az út,
amelyet Jézus tanított nekünk, ez nem valósítja meg a szubszidiaritás elvét.

Így nem
engedjük, hogy az emberek „saját megmentésük főszereplői” legyenek.[1]
Egyes politikusok vagy szakszervezeti vezetők kollektív tudattalanjában ez a
mottó található: mindent az emberekért, semmit az emberekkel. Fentről lefelé, de
a nép bölcsességének meghallgatása nélkül, anélkül, hogy ezt a bölcsességet
érvényre juttatnák a problémák megoldásában, jelen esetben a válságból való
kilábalásban. Vagy gondoljunk arra is, miként kezeljük a vírust: inkább a nagy
gyógyszergyárakra figyelünk, és nem az egészségügyi dolgozókra, akik a
kórházakban vagy a menekülttáborokban dolgoznak az élvonalban. Ez nem helyes út!

Mindenkit
meg kell hallgatni, azokat is, akik fent vannak, és azokat is, akik lent vannak,
mindenkit!

Ahhoz,
hogy egy válságból jobb emberként kerüljünk ki, a szubszidiaritás elvét
érvényesíteni kell, tiszteletben tartva mindenkinek az autonómiáját és
kezdeményezőkészségét, különösen a legutolsókét. Minden testrészre szükség van,
és ahogy Szent Pál mondja, azok a testrészek, amelyek gyengébbnek és kevésbé
fontosnak tűnhetnek, valójában a legszükségesebbek (vö. 1Kor 12,22). E hasonlat
fényében elmondhatjuk, hogy a szubszidiaritás elve lehetővé teszi, hogy mindenki
felvállalhassa szerepét a társadalom gondozásában és sorsában. Megvalósítása, a
szubszidiaritás elvének megvalósítása reményt ad, egy egészségesebb és
igazságosabb jövő reményét adja; és együtt építjük ezt a jövőt, a nagyobb
dolgokra törekedve, tágítva látókörünket.[2]
Vagy együtt, vagy nem működik!

Vagy
együtt dolgozunk a válságból való kilábalásért, a társadalom minden szintjén,
vagy sosem fogunk kilábalni belőle!

A
válságból való kijutás nem azt jelenti, hogy egy pár ecsetvonással átmázoljuk a
jelenlegi állapotokat, hogy azok egy kicsit igazságosabbnak tűnjenek. Akkor
jutunk ki a válságból, ha változtatunk, és a valódi változást mindenki csinálja,
a népet alkotó összes ember. Minden szakma, mindenki. És mindenki együtt,
mindenki közösségben. Ha nem mindannyian csinálják, az eredmény negatív lesz.

Egy
korábbi katekézis során láttuk, hogy a szolidaritás miként vezet ki a válságból:
egyesít bennünket, és lehetővé teszi számunkra, hogy szilárd javaslatokat
találjunk egy egészségesebb világ elérése érdekében. Ehhez a szolidaritáshoz
azonban szubszidiaritásra van szükség. Lehet, hogy valaki azt mondja nekem:
„Atyám, ma súlyos szavakat mond!” Ezért próbálom elmagyarázni, mit jelent.
Szolidárisak [vagyunk], mert a szubszidiaritás útján járunk.

Nincs
ugyanis valódi szolidaritás társadalmi részvétel nélkül, a köztes testületek
hozzájárulása nélkül: családok, egyesületek, szövetkezetek, kisvállalkozások, a
civil társadalom megnyilvánulási formái.

Mindenkinek hozzá kell járulnia, mindenkinek! Az ilyen részvétel segít megelőzni
és kijavítani a globalizáció és az állami cselekvés bizonyos negatív
aspektusait, ahogyan ez a világjárványban sújtott emberek gondozása esetében is
történik. Ösztönözni kell ezeket az „alulról induló” hozzájárulásokat. Milyen jó
látni az önkéntesek munkáját a válság során! Az önkéntesek minden társadalmi
rétegből jönnek, vannak önkéntesek a leggazdagabb családokból, és vannak a
legszegényebb családokból. De mindenki, mindenki együtt, hogy kilábaljunk a
válságból. Ez a szolidaritás, ez a szubszidiaritás elvének megvalósulása.

A
kijárási korlátozás során ösztönösen született meg a taps gesztusa: megtapsoltuk
az orvosokat, az ápolókat és ápolónőket a bátorítás és a remény jeleként. Sokan
kockáztatták életüket, és sokan adták életüket. Terjesszük ki ezt a tapsot a
társadalmi test minden tagja felé, mindenki felé, minden egyes ember drága
hozzájárulásáért, bármennyire kicsi legyen is az. „De mit tehet az az ott lévő
ember?” – „Hallgasd meg, adj neki teret dolgozni, beszélj vele!” Tapsoljuk meg a
„leselejtezetteket”, azokat, akiket ez a kultúra „selejtnek” minősít, ez a
kiselejtező kultúra, vagyis tapsoljuk meg az időseket, a gyermekeket, a
fogyatékossággal élőket, a dolgozókat, mindazokat, akik szolgálatba állnak.
Mindenki együtt dolgozik, hogy kijussunk a válságból. De ne álljunk meg csak a
tapsnál!

A remény
merész, ezért bátorítsuk egymást, hogy merjünk nagyot álmodni! Testvérek,
tanuljunk meg nagyot álmodni!

Ne
féljünk nagyot álmodni, keressük az igazságosság és a társadalmi szeretet
reményből fakadó eszméit!

Ne a
múltat próbáljuk rekonstruálni, a múlt elmúlt, új dolgok várnak ránk!

Az Úr
megígérte: „Mindent újjáalkotok.” Bátorítsuk egymást, hogy nagyot álmodjunk,
ezeket az eszméket keressük, ne a múltat próbáljuk rekonstruálni, különösen azt
ne, amely igazságtalan és már beteg volt, melynek már említettem
igazságtalanságait! Olyan jövőt építsünk, ahol a helyi és a globális dimenzió
gazdagítják egymást – mindenki adhatja a sajátját, mindenkinek adnia kell a
sajátjából, a kultúrájából, filozófiájából, gondolkodásmódjából –; ahol a kisebb
csoportok szépsége és gazdagsága – a kiselejtezett csoportoké is –
virágozhatnak, mert ott is van szépség; és ahol azok, akiknek több van,
igyekeznek szolgálni azokat és többet adni azoknak, akiknek kevesebb van.

Fordította: Tőzsér
Endre SP

Fotó: Vatican.va
Forrás: Magyar Kurír

JEGYZETEK