Bátor keresztények kellenek, akik kimondják: „Ezt nem szabad tenni!”

Október 7-én Ferenc pápa az imádságról szóló, de augusztusban félbeszakadt katekézissorozatát folytatta. Az imádkozó Illés próféta alakját állította példaképül, akitől megtanulhatjuk, mit jelent az imát és a tevékenységet összekapcsolni, a hitben és az imában fejlődni, mindig az Úr hangját keresni.

Bátor keresztények
kellenek, akik kimondják: „Ezt nem szabad tenni!”

Október
7-én Ferenc pápa az imádságról szóló, de augusztusban félbeszakadt
katekézissorozatát folytatta. Az imádkozó Illés próféta alakját állította
példaképül, akitől megtanulhatjuk, mit jelent az imát és a tevékenységet
összekapcsolni, a hitben és az imában fejlődni, mindig az Úr hangját keresni.

Ferenc pápa teljes
katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvérek, jó
napot kívánok!

Ma az imádságról szóló
katekézissorozatot folytatjuk, melyet megszakítottunk a teremtés gondozásáról
szóló katekézisek érdekében, tehát most [az előzőt] folytatjuk; és a Szentírás
egyik legelragadóbb szereplőjével, Illés prófétával foglalkozunk. Ő túllép
korának határain, jelenlétét az evangélium egyes epizódjaiban is felfedezhetjük.
Megjelenik Jézus mellett, Mózessel együtt, a színeváltozás jelenetében (vö. Mt
17,3). Maga Jézus hivatkozik alakjára, hogy hitelesítse Keresztelő János
tanúságtételét (vö. Mt 17,10–13).

A Bibliában Illés
hirtelen, titokzatos módon jelenik meg, egy teljesen félreeső, kis faluból
származik (vö. 1Kir 17,1); a végén pedig tanítványa, Elizeus szeme láttára egy
mennybe tartó tűzszekéren tűnik el a színről (vö. 2Kir 2,11–12). Tehát egy
pontos eredet nélküli és főképp befejezés nélküli ember, aki elragadtatik a
mennybe: emiatt várták visszatérését a Messiás eljövetele előtt. Előfutárként
várták Illés visszatérését.

A Szentírás
kristálytiszta hitű emberként állítja elénk Illést: már magában a nevében, mely
azt jelentheti, hogy „Jahve az Isten”, benne van küldetésének titka. Egész
életében ilyen lesz: feddhetetlen, aki képtelen a kicsinyes kompromisszumokra.
Jelképe a tűz, Isten tisztító erejének a képe. Ő az első, aki kemény próbának
vettetik alá, de hű marad. Példaképe az összes hívő embernek, akik ismerik a
kísértéseket és a szenvedéseket, de nem maradnak el az eszménytől, amelyre
születtek.

Az ima az az életnedv,
amely folyamatosan táplálja létét. Ezért a szerzetesi hagyomány számára az egyik
legkedvesebb személyiség, olyannyira, hogy egyesek az Istennek szentelt élet
lelki atyjává választották. Illés Isten embere, aki a Magasságos
elsődlegességének védelmezőjeként lép fel. De ő is kénytelen számot vetni saját
gyengeségeivel. Nehéz megmondani, mely tapasztalatok voltak számára a
leghasznosabbak: vajon a hamis próféták legyőzése a Kármel-hegyen (vö. 1Kir
18,20–40), vagy a zavarodottság, amikor megjegyzi, hogy „nem különb atyáinál”
(vö. 1Kir 19,4). Az imádkozó ember lelkében saját gyengeségének átérzése
értékesebb, mint a felmagasztaltatás ideje, amikor úgy tűnik, hogy az élet
győzelmekkel és sikerekkel kísért sétagalopp. Az imában mindig ez történik:
vannak az imának olyan időszakai, amelyek feldobnak, lelkesítenek, és vannak
olyan időszakok, amelyek fájdalmasak, szárazsággal járnak, és megpróbáltatást
jelentenek.

Az ima ilyen:
hagyjuk, hogy hordozzon bennünket az Isten, és azt is hagyjuk, hogy csapásokat
szenvedjünk rossz helyzetektől, sőt kísértésektől.

Olyan valóság ez,
amely számos más bibliai hivatásnál megtalálható, az Újszövetségben is,
gondoljuk például Szent Péterre és Szent Pálra. Az ő életük is ilyen volt: a
feldobottság pillanatai és az alámerülés, a szenvedés pillanatai.

Illés szemlélődő életű
és egyben tevékeny életű ember, akit aggasztottak korának eseményei. Képes volt
nekirontani a királynak és a királynőnek, miután megölették Nabotot, hogy
megkaparintsák a szőlőjét (vö. Kir 21,1–24). Mennyire szükségünk van olyan
hívőkre, buzgó keresztényekre, akik Illés bátorságával fordulnak vezető
beosztású emberekhez, és szemükbe mondják: „Ezt nem szabad tenni! Ez
gyilkosság!” Szükségünk van Illés szellemére! Ő megmutatja, hogy az imádkozó
ember életében nem lehet kettősség: az Úr elé állunk, és a testvéreinkhez
megyünk, akikhez ő küld. Az ima nem azt jelenti, hogy bezárkózunk az Úrral, hogy
kisminkeljük a lelkünket: nem, ez nem ima, ez az ima színlelése!

Az ima szembesülés
Istennel, és annak engedése, hogy a testvérek szolgálatára küldjön bennünket.

Az ima próbaköve a
felebarát iránti konkrét szeretet. És fordítva: a hívők akkor cselekszenek a
világban, miután előbb elcsendesedtek és imádkoztak; különben cselekvésük
megfontolatlan, megkülönböztetést nélkülöző, egy cél nélküli esztelen rohanás.
Ha a hívők így viselkednek, sok igazságtalanságot követnek el, mert nem mentek
először az Úrhoz imádkozni, hogy felismerjék, mit kell tenniük.

A Biblia lapjai
alapján feltételezhetjük, hogy Illés hite is fejlődésen ment át: ő is növekedett
az imában, lépésről lépésre tökéletesítette azt. Isten arca az út során vált
egyre világosabbá számára, míg el nem érte csúcspontját abban a rendkívüli
tapasztalatban, amikor Isten kinyilvánítja magát Illésnek a hegyen (vö. 1Kir
19,9–13). Nem a heves viharban, nem a földrengésben vagy az emésztő tűzben
nyilvánítja ki, hanem a „szellő susogásában” (1Kir 19,12). Vagy másik
fordításban, mely jól tükrözi ezt a tapasztalatot:

„a
finoman hangzó csendben”. Így nyilvánítja ki magát Isten Illés előtt.

Ezzel az alázatos
jellel kommunikál Isten Illéssel, aki abban a pillanatban egy menekülőben lévő
próféta, aki elveszítette békéjét. Isten segítségére siet egy megfáradt
embernek, aki azt hiszi, hogy minden téren kudarcot vallott, és ezzel a szelíd
szellővel, ezzel a finoman hangzó csenddel visszaadja szívének nyugalmát és
békéjét.

Ez Illés története, de
olyannak tűnik, mintha mindannyiunknak írták volna. Lehetnek esték, amikor
hasztalannak és magányosnak érezhetjük magunkat. És akkor jön az ima, és kopog
szívünk ajtaján. Mindannyian összeszedhetünk egy darabot Illés köntöséből,
ahogyan tanítványa, Elizeus begyűjtötte köntösének felét. És még ha valamit
rosszul cselekedtünk volna is, vagy ha fenyegetve és megfélemlítve éreznénk is
magunkat, ha az imában visszatérünk Istenhez, mintegy csoda folytán a derű és a
béke is visszatér hozzánk. Ezt tanítja nekünk Illés példája.

Fordította: Tőzsér
Endre SP

Fotó: Vatican News
Forrás: Magyar Kurír