Nincs vége, csak odaát

"Meghitt ünnepség, főhajtással egybekötött megemlékezés keretén belül zajlott október negyedikén, vasárnap délután Piliscsabán a Piliscsaba-Klotildliget Községszépítő és Természetvédő Közhasznú Egyesület Klotild Díj és Klotildligetért Díjak átadása." - Tamási Orosz János írása

Nincs vége, csak odaát

Díj és kötet Tóth Sándor
emlékének

Meghitt ünnepség, főhajtással
egybekötött megemlékezés keretén belül zajlott október negyedikén, vasárnap
délután Piliscsabán a Piliscsaba-Klotildliget Községszépítő és Természetvédő
Közhasznú Egyesület Klotild Díj és Klotildligetért Díjak átadása. A számunkra –
és különösen számomra – kiemelt jelentőséggel bíró eseményen posztumusz
elismerésben részesült Tóth Sándor költő, művelődéstörténész, a
Kereszténydemokrata Néppárt egykori országgyűlési képviselője. Az alkalomra
szerencsésen időzítve jelent meg a költő hátrahagyott verseit tartalmazó kötet,
mely a Szeged-Csanádi Egyházmegye támogatását bírva a százhalombattai Üveghegy
Kiadó gondozásában kerül forgalmazásra.

A
Klotildligetért Díj laudációjának tartalmas-magvas életút-összefoglalóját Csiky
Gábor, az egyesület elnöke vállalta magára. A díjat Habsburg-Lotharingiai Mihály
főherceg, a helyszín – Klotildliget – névadójának dédunokája adta át Tóth Sándor
özvegyének, Tóth Sándorné Fríz Erzsébetnek.

Köszönő szavaiban a költő özvegye
meghatottan emlékezett és emlékeztetett a díjazott szoros kötődésére
Klotildligethez, majd ismertette az utolsó esztendők verseit magába foglaló
gyűjteményt, melynek szerkesztését e sorok írója végezte el, s – külön ismertető
helyett is – most engedelmükkel ide csatolja azt az előszót, mi a hátrahagyott
versek előtt a kötetben olvasható.

 „…emlékezik most a lélek…”

Tóth Sándor hátrahagyott
versei elé

Majd föltett egy furcsa, s
akkoriban általam egy mindenképp személyesnek tűnő kérdést: szoktál beszélgetni
Istennel? Nem pontosan idézem, a sok évtized távolából ez már nehezen menne, de
tartalmában, hangulatában, bensőségességében mindenképp így él bennem a halkan
kimondott szavak csöndje, épp olyanként, ahogyan a kopott utcák kövezetén,
benőtt ösvények alig fölfedezhető nyomvonalán, vagy akár csak egy fatörzs lassan
száradó háncsán ráismerünk önmagunk régi, félig már feledett útjaira s a beléjük
temetkezett árnyainkra. Mert akkor tovább léptünk onnan, valahonból valahonba
sietve, ám árnyékunk otthonra lelt ottan – így lelvén akkor otthonra mindkettő,
árnyék és világ. Maradt így s lett így azzá, akivé lehetett, de mi siettünk
tovább, teljesíteni próbálván a küldetést, de észre sem vettük: lépteink nem
vetnek árnyékot, a világ izzik, lobban s ég, s azt csitítani elhagyott árnyaink
nélkül nem – csupán megnevezni tudjuk. Hogy izzik, lobban s ég. S hogy
okulásul-e, avagy bíztatásképp szóljunk, nos, ennek tudásáért kell olykor
beszélgetnünk Istennel.

Majd
föltett, kezdtem föntebb így, a dolgok előzménye nélkül, s nem véletlenül; egy
barátság nem a találkozás pillanatában kezdődik, hanem hát a szavak
összetalálkozásának pillanatában; a lassan mélyülő dialógusokban, a világ
látásának egyazon perspektíváiban, a lehetőségek lehetetlenségeinek
megnevezéseiben. Mindabban, ami csak lassan, módjával, de egyre szorosabban
fűzött össze engem Tóth Sándorral, a keresztény művelődéstörténet
polihisztorával, aki afféle javasemberként kelt-járt évezredek útjain, de jobban
szeretett a már alig ismert, új fölfedezésre váró ösvények kanyargásait követve
találni rá a végtelen utakat rovó tanítványok jeleire; fölfigyelni azokra,
megpihenni kicsit egy valaha arra járt köntös még érezhető árnyékában, s menni,
nem késlekedve haladni, tovább, lépve rég elfonnyadt saruk már láthatatlan
talpnyomaiba, s majd, alkalmasint, föltenni egy kérdést, figyelvén jól arra,
hogy a feleletben rejlik-e csönd, avagy a csönd maga az elegendő
felelet.  

Hívő költő, hívő ember, hívő
családfő, s tán mindenekelőtt hívő hívő volt. Ez utóbbi nagyon fontos,
hiszen alkalmat ad arra, hogy kimondjuk, a szavak játékára amúgy is mindig
kapható olvasók kedvéért, kimondjuk tehát, mi nem volt. Nem volt hívó hívő.
Föltárva, persze, önmaga morális katarzisait példaként, a világ elé emelte
megjelenése minden rezdülésében, minden pillanatában, gesztusában a hit fenséges
örömét, csodáját, ám ebben soha semmikor szikrája sem volt valamiféle álságos
meggyőzés szándékának. Én így érzek, engem ilyen emberré tett, jelezte, de nem
baj, ha te másban s másképp hiszel. Arra teremtettél, hogy méltó légy a teremtés
csodájára. A meggyőződés szentségében van a nyugalom, tenné hozzá, jól ismert
mosolyával.

Emlékszem egy csöndes dialógusára
valakivel, egy hozzám igen-igen közel álló emberrel. Aki, történetesen,
elutasította Sándor világnézetét. Nem a katolicizmust, nem a keresztény
tanúságtételt, hanem a metafizikai lét teljes, valamennyi aspektusát. Ám ez nem
késztette hallgatásra kettőjüket. S a dialógusban halvány jele sem volt
valamiféle meggyőzés felé irányuló-irányított vitának; beszélgettek mindössze, a
létezés csodáiról s örvényeiről, az emberre s az emberiességre nem ritkán
lesújtó kegyetlenségről, s a szavak mélyének csöndágyaiból lassan kibontakozott
az igenlés olykori erőtlenségének értése, a veszteségek akkora súlya s
fölfoghatatlansága, ami Sándort is az elfogadásnál sokkal többre késztette.
Ahogy mondani szokták a politikusok, álláspontjuk nem közeledett egy valamiféle
kompromisszumként kikristályosítható nyugvópont felé, sem akkor, sem később, ám
szűk évtized múltán Sándor az akkori beszélgetőtárs –  édesanyám – sírja
mellett állva úgy búcsúzott el tőle, s úgy ajánlotta lelkét Isten figyelmébe,
hogy abban minden ott rejlett abból, amit Isten valaha is meg akart értetni
velünk az élet szeretetéről, a felebaráti szeretetről; az embert emberrel
összekapcsoló szeretetről - a teremtés általam vallott szinte egyetlen céljáról
s csodájáról.

Ez a kis – szubjektív – történet
szándékom szerint barátságunk mélységét, időbeliségének távlatát jelzi. Négy és
fél évtized során számos közös életvállalkozásban figyeltem a fogadalmat tett
ember elkötelezettségét, hűségét, a mérlegelni mindig képes ember hitvalló
szolgálatát. S ez a mérlegelés mindig (az) Isten által teremtett ember
szolgálata felé irányította belső iránytűjét; mint aki pontosan tudja, úgy
cselekedett, hogy a béke áldásával köszönthetjük csak Urunkat, mert akit
békétlenség vezet, annak hite erőtlenné válik s az erőtlen hit útján nem Isten
elé jutunk terheinkkel. Sohasem.

Íme, a költő, a poéta portréja
nagyjából készen áll, így látom én őt, s így olvastam-olvasom verseit sok
esztendeje immár. Életútja tényeit, könyvei szerit-számát, tanítványai ezreit, a
magyar s egyetemes művelődéstörténet teológusi-néprajzi-irodalomtörténészi
föltárását, a feledett fejezetek újra-nyitását, írott és hangzó riportjait, a
maga „szerelmes földrajzának” megannyi fejezetét, képviselőházi ténykedését, a
művészet számtalan ág-bogának tett számtalan szolgálatát most nem fogom
lajstromozni; minderről annyit azért elmondok: róla szólva nem súlytalan, üres
kifejezés az, hogy „hiányozni fog”. Az a tapasztalat, az a tudás,
amit kis híján halála pillanatáig átadni igyekezett – hiszen a hangfelvételen is
érezhető erős fájdalmak sem állították meg abban, hogy rögzítse a stúdióban
szokásos művelődéstörténeti országjárásának soros beszámolóját. Kis híján,
írtam, hiszen talán, ha négy perc volt hátra már csak, mikor elhagyta száját a „nem
tudom tovább olvasni” mondat fájdalma. Benne volt abban a
fölismert véglegesség is talán, ezt nem tudjuk, de szinte bizonyos, hogy
átsuhant benne ez az előérzet.

Ahhoz, hogy megértsük ezt,
elegendő figyelmesen olvasnunk hátrahagyott verseinek eme gyűjteményét, azok
posztumusz kiadását. Számomra döbbenetes volt e kötetnyi vers kéziratait
rendeznem, olvasnom, tudván, hogy – bár valamin mindig dolgozott -, nem készült
tudatosan egy új kötet összeállítására. Ambicionálta, persze, hiszen lassan
azért gyűltek a versek, de – ha szóba került beszélgetéseink közben a „min
dolgozol” szokásos érdeklődése, inkább arról beszélt: nem áll össze, még nem
kerek, majd mesélni kezdett egy gyerekeknek szánt verses mesekötet témájáról.
Hogy azt elkezdte-e, annak nincs kéziratos nyoma, ám időközben mégis csak
összegyűlt egy verseskötetnyi kézirat, s kötethadrendbe sorakozott, a magam
szerkesztői munkája (s felelőssége) révén. Egy örömmel s szomorúsággal teli
kötet; egy halkan-lassan fodrozódó felszínű, csöndes tengerszem a hegyek
öblében. Az öröm a megérkezés öröme, a bizonyosság meglelése, a visszaszámlálás
derűje – Isten szíveslátásának elfogódott elfogadása. „Most már tudom, hogy /
vizek a benső tájaid / és bárhonnan / Hozzád érkezem”. A szomorúság a
hátrahagyott világ állapotáról beszél; keserű számvetés arról a hiábavalóságról,
ami a jó szolgálatának s a jószolgálat elutasításának egyaránt kijáró „jutalom”;
az ember s az emberiség „özön-közönyének” teremtéshez méltatlan megtapasztalása.
„zsarnok-rácsok közt míg ráng a lélek / ki oldja fel a védtelenséget / honnan
jön szabadság vígasz derű / bizonytalanság – számlálatlanszerű”.

Igen: a szolgálat s a küldetés
minőségének minőségi számbavétele, a számadás elkészítése hatja át e verseket.
Mind azt bizonyítja, hogy ha nem is készült, de készen állt az indulásra,
bizonyosságot várván a megérkezés örömétől. Sorra vette a valóságos és a csak
emlékeiben élő képeket, arcokat; elköszönve, vagy már rájuk köszönvén. Újra s
újra elménkbe véste a versek üzenetén keresztül azt, amit sok évtizede egyre
tudatosabban s nyomatékosabban hirdetett: ne herdáljátok tovább a kölcsön kapott
földet s a szolgálatra szánt életet. Ne pusztítsatok s pusztuljatok tovább a
gyűlölség mocsaraiban, posványában; hiszen „ha füst száll hosszan / üres
rónák felett / senki sem hallja / katakomba-szívből / az éneket”. 

Midőn ezt írtam, kezem időnként
egy kereszt nélküli corpuson pihent. Kicsiny szobor, elfér a tenyeremben. Úgy
negyven éve őrzöm, s talán őrzőm is, azóta, hogy Sándor a kezembe csúsztatta egy
kis falu kápolnájának sekrestyéjében. Egy polcon hevert, szúette fakereszten
lógott, már csak a szentlélek tartotta, s ahogy a kezébe vette, már az sem; a
polcról a test emelkedett fel s keresztjét hátra hagyva csúszott Sándor ujjai
közé. Ő a kezembe adta, tedd el, őrizzétek együtt ezt a pillanatot, mondta. Így
tettem, s teszek majd úgy, mint ő, ha tovább kell adnom azt a pillanatot. 
Bízom: lesz majd, ki átveszi.

Ennyit tudok, tudtam elmondani
Önöknek Tóth Sándor verseiről s róla, magáról. Aki azt gondolom, már meglelte a
legvégső választ ama bizonyosságra. Hiszen – találkoztak. Csöndben
egymásra nézve. Majd, fölteszem, kérdezett valamit. Figyelve jól arra, hogy a
feleletben rejlik-e csönd, avagy a csönd maga a megtartó felelet.

Tamási Orosz János