Amikor az ember száján először csúszik ki egy „Ezek a mai fiatalok...” kezdetű mondat, nem árt, ha elkezd gyanakodni – ez ugyanis az öregedés egyik legbiztosabb jele.
Velem ez néhány hónapja esett meg először, a tömegközlekedésben lassan általánossá váló mobilos zeneüvöltetés kapcsán. Amikor viszont autót vezetve először hallottam Nathan Evans Wellerman című dalát, rögtön tudtam, hogy itt valami figyelemre méltó dolog történik a „mai fiatalok” körül. Nem magától értetődő ugyanis, hogy egy nevenincs fiatal skót énekes ütemes dobolással kísért, finoman remixelt a capellája néhány hónap alatt világsláger lesz – out of the blue, ahogy az angol mondaná.
Még kevésbé evidens, hogy mindez egy bálnavadászatról szóló nótával esik meg a „zöld forradalom” korában, középpontban egy hamisítatlan brit (úgyis, mint európai, fehér) imperialista családdal a „woke” fiatalság körében (tisztelet a kivételnek).
Merthogy a Wellerman valóban nem más, mint egy brit/új-zélandi tengerésznóta, egyike azoknak az örökbecsű dallamoknak, amelyek rendre elhangzanak különböző folkfesztiválokon az angol/skót/ír hagyományőrzők repertoárjában. A Weller brothers bálnavadász-hajója köré szőtt téma tehát egy tipikus 19. századi imperialista, kapitalista családi sikertörténet hátterére vetül kivándorlással, új-zélandi kereskedelmi lerakattal, bennszülött (maori) törzsfők lányaival kötött érdekházassággal – és persze mindehhez jó adag rummal. Erre utal a refrén is: „To bring us sugar and tea and rum” – „És hoznak nekünk cukrot, teát meg rumot”. Meg merem kockáztatni, hogy egy kissé propagandisztikus hivatásdalról van szó, mint például Balassi Bálint Egy katonaéneke három évszázaddal korábban (és pár óceánnal arrébb).
Mindazonáltal még az információs forradalom korában is meglepő kissé, hogy milyen virulens módon terjedt ez a felvétel a pandémia legsötétebb heteiben-hónapjaiban: gyorsan rárepült például az amerikai haditengerészet énekkara, előbújtak más fiatal zenészek-énekesek, született diszkó- és fesztiválverzió, tánckihívás, valamint a pángermán összetartozás jegyében egy „legjobb német verzió” is.
De ne kerülgessük tovább a forró kását/teát/rumot: számos internetes kommentárt is elolvasva három tényezőt emelnék ki, ami ilyen rövid idő alatt a slágerlisták élére repítette Nathan Evans bálnavadász-dallamát:
1. A dal eredetileg a TikTokon, az „ezek a mai fiatalok” épp legdivatosabb kommunikációs csatornáján futott be, innét vette át aztán az old-school közösségi média (Youtube), majd a még old schoolabb televíziós- és rádiós kereskedelmi csatornák. (Mindez persze aligha volt egészen spontán, hiszen a dörzsölt médiaügynökök ezrei figyelik folyamatosan a fiatalok eme „érintetlen földjét”).
2. Az előadó személye! Nathan Evans nem egy jól felépített tiniceleb (már csak azért sem, mert már a húszas évei közepén jár), hanem csakugyan egy skót postásfiú Glasgow agglomerációjából. Aki egyébként korábban is próbálkozott ismert popszámok szintetizátoros-gitáros interpretációjával, de az igazi áttöréshez a sea shanty (történetet mesélő matrózdal) újrafelfedezésére volt szükség. A szívéhez láthatóan közel álló műfajban az előadásmódja hiteles és mesterkéletlen, aminek ráadásul külön varázst kölcsönöz vaskos skót akcentusa. Mintha a Petőfi Rádió egyszer csak felkapna egy csíkszeredai srácott, aki székely balladákat kezdene énekelni otthoni kiejtéssel. Márpedig a hitelesség, az önazonosság a mai fiataloknál is kulcskérdés.
3. Az „értő kommentárok” nem győzik hangsúlyozni a világjárvány és a velejáró karantén hatását, ami a mai fiatalok közös generációs élménye. A szüleikkel való kényszerű összezártság (vagy egyszerűen be- és elzártság), az anyagi és lelki megakadás úgymond ösztönös vonzalmat ébreszt az angolszász Z-generáció tagjaiban a végtelen tenger, az egzotikus szigetek, a kalózhajók kalandos-mesés világa iránt. (Ennek szimbóluma a hivatalos klip végén a jelzőfáklyák meggyújtása a sötét kikötőben, a refrén „We’ll take our leave and go” – „Egyszer majd értünk jönnek, és elmegyünk” sorára).
Amiről viszont nem szól a fáma, hogy ez a traumatikus hiányérzet vajon miért éppen a saját nemzeti hagyomány újrafelfedezésében ölt testet, politikailag meglehetősen inkorrekt módon. Vagy talán ideje lenne kitörölni az angolszász hagyományból a Moby Dicket is?
Az iróniát félretéve: talán nem a legrosszabb jel a jövőre nézve, hogy „ezek a mai fiatalok” éppen egy olyan műfajban találják meg a saját érzésviláguk hiteles kifejezését, amely egyébként a kemény, emberpróbáló munkát állítja középpontba – legyen az a kissé talán romantizált bálnavadászat vagy éppen a realisztikus kikötői dokkpakolás.
A közös hagyományon alapuló közös éneklés és online alkotómunka legyen a legrosszabb, amiből „ezek a mai fiatalok” erőt és örömöt merítenek egy nehéz élethelyzetben.
Hojdák Gergely
Eredeti megjelenés: Mandiner