Máig nem csituló felháborodást váltott ki Erdélyben Ludovic Orban román ex-kormányfő – jelenleg képviselőházi elnök és liberális pártvezető – azzal a minapi kijelentésével, miszerint a Székelyföld etnikai összetételét beruházások révén jelentősen meg lehetne változtatni. A vágyvezérelt megnyilatkozásnak nincs különösebb újdonságereje, történelmi és demográfiai alátámasztottsága annál inkább. És épp ez a tény teszi azt fenyegetővé.
A jogállamiság csődjének nevezte Zuzana Čaputová szlovák államfő Malina Hedvig ügyét, hozzátéve: nem szabad hagyni, hogy a magyar nemzetiségű diáklányt ért igazságtalanság a feledés homályába vesszen.
„Az államapparátus ellene fordult…”
A magyar jobb- és baloldal közötti viták harminc éve ugyanarról, a nemzethez való viszonyról szólnak. Csepeli Kálmán rövid cikksorozata rávilágít arra, hogy ezek a viták már a negyvenes években jelen voltak a hazai közéletben, mi több, a magyarországi baloldal a szovjet megszállás után még a mainál is nyíltabban, szemtelenebbül propagálta saját nemzetellenességét. Tette pedig mindezt egy olyan időszakban – a magyar határokat újrarajzoló párizsi békekonferencia döntése előtt –, amikor mindennél jobban szükség lett volna érdekeink közös képviseletére.
A magyar jobb- és baloldal közötti viták harminc éve ugyanarról, a nemzethez való viszonyról szólnak. Csepeli Kálmán rövid cikksorozata rávilágít arra, hogy ezek a viták már a negyvenes években jelen voltak a hazai közéletben, mi több, a magyarországi baloldal a szovjet megszállás után még a mainál is nyíltabban, szemtelenebbül propagálta saját nemzetellenességét. Tette pedig mindezt egy olyan időszakban – a magyar határokat újrarajzoló párizsi békekonferencia döntése előtt –, amikor mindennél jobban szükség lett volna érdekeink közös képviseletére.
A magyar jobb- és baloldal közötti viták harminc éve ugyanarról, a nemzethez való viszonyról szólnak. Csepeli Kálmán rövid cikksorozata rávilágít arra, hogy ezek a viták már a negyvenes években jelen voltak a hazai közéletben, mi több, a magyarországi baloldal a szovjet megszállás után még a mainál is nyíltabban, szemtelenebbül propagálta saját nemzetellenességét. Tette pedig mindezt egy olyan időszakban – a magyar határokat újrarajzoló párizsi békekonferencia döntése előtt –, amikor mindennél jobban szükség lett volna érdekeink közös képviseletére.
A házasságkötési és termékenységi arányszámoknak az elmúlt években lezajlott hazai emelkedése közepette kevesebb szó esik a szomszédos országokban élő magyarok hasonló mutatóinak alakulásáról. Az elmúlt években azonban több kutatás is átfogóan foglalkozott a kérdéssel.
A nyolcvanas-kilencvenes években a népességfogyás miatt aggódók részéről az alapkérdés így szólt: hány gyermeket akarnak a családok? Manapság viszont már az a kérdés, hogy egyáltalán milyen arányban akarnak családot alapítani a fiatalok.
Minél zavarosabb, aggasztóbb egy korszak, annál nagyobb a tömegigény az állandóságot, az értékeket, az igazat, a jót hirdető szellemi vezetőkre. Magyarországon az írók mellett főleg egyes papok kerültek ilyen szerepbe.
Az élet és halál témáját körüljáró ideológiai csaták tárgya jellemzően az abortusz, ahogy azt Lengyelországban vagy Amerikában is láthatjuk. A másik vitatott orvosi eljárás, az eutanázia viszont ritkán, egy-egy konkrét eset kapcsán kerül csak az érdeklődés homlokterébe. Utoljára a Magyar Orvosi Kamara „sorshúzásos” – a passzív eutanáziával is rokonítható – javaslata révén került a nyilvánosság elé a téma.
Az eutanáziáról általánosságban
A magyar–cigány együttélés nehézségei – a pozitív példák dacára – az egyik legégetőbb társadalmi problémát jelentik Magyarországon. Ugyanakkor a 2010-es fordulat, vagyis a segélyorientált romapolitikát felváltó munkacentrikus szemlélet az egyik legfontosabb lépés volt az etnikumközi viszonyok normalizálásának az útján. Ami pedig legalább ennyire fontos, az az egyházak által végzett napi aprómunka: a cigánypasztoráció.
A nyíregyházi iskolapélda