"A nyár folyamán, viszonylag rövid részletekben közreadom az unokáim számára irt, 1956-os naplómat. Teszem ezt annak reményében, hogy az a Magyar Lobbi résztvevőin keresztül eljut minél több magyar fiatalhoz. Remélem, hogy a történelmi napok visszaidézésével elérem azt is, hogy ifjúságunk büszke legyen a kommunista barbarizmust halálra sebző elődeire és azt is hogy az akkori össznemzeti egység visszaidézésével hozzájárulhatok a mai közgondolkozásnak az összefogás irányába való tereléséhez és így a társadalmi feszültségek csökkentéséhez is." - Lipták Béla 1956-os naplója.
Emlékezzünk - 12
1956 November 1, csütörtök nappal
Csütörtökön, november első napján korán
elmentem nemzetőr
igazolványomért.[1] Az igazolványra rányomtatták a magyar nemzeti
színeket, azonossági száma 8,260 volt, ami egyben mutatja létszámunkat is.
Kopácsi Sándor írta alá. Roppant büszke voltam arra. Két nap múlva, November
3.-án Nagy Imre jóváhagyta a formális Nemzetőr jelvény (alább) tervezetét,
melyet akkor már nem volt idő kiosztani, de a forradalom 50.-ik évfordulójára
Király Béla legyártatott abból pár darabot és egy kis ceremónia keretében
átadott egyet-egyet 4-ünknek: Kopácsi Sándor és Marián István jelvényeit
özvegyeik, Pongrácz Gergelyét a még élő öccse, Ernő vette át, míg a 4.-et én
kaptam.
A Nagy Imre által November 3.-án jóváhagyott Nemzetőr
jelvény, mely már nem kerülhetett kiosztásra.
Amikor a MEFESZ irodába léptem, heves vita dúlt Nagy Imre
miniszterelnök legutóbbi bejelentéseiről, arról hogy
Magyarország kilép a Varsói Szerződésből és arról hogy kinyilvánította az ország
semlegességét. Valamennyien tudtuk, milyen döntő lépésekről
van szó. Vígh Tibor úgy vélte, ezzel kihívjuk magunk ellen az oroszok támadását.
„Az oroszok nem hagyhatják,
hogy ez sikeres legyen, mert ha igen, minden szatellita felmondja a Varsói
Szerződést!” – mondta.
Marián alezredes ezzel nem értett
egyet. Szerinte semleges országnak kell lennünk ahhoz, hogy a nyugati hatalmak
megvédhessenek. Nekik ma nincs törvényes alapjuk egy, a Varsói Szerződés
tagállamai közötti vitába beleavatkozni, de megvédhetnek
egy semleges országot, ha az segítséget kér egy fegyveres agresszió ellen.
"Vagyis – mondta –, Nagy Imrének nem volt más
választása! Meg kellett tennie ezeket a lépéseket, hogy elháruljanak a jogi
akadályok, ha ne adj Isten, nyugati katonai segítségre szorulnánk."
Nem tudtam, kinek van igaza, és nem értettem a nyugati vezetők
mentalitását sem, azt azonban tudtam, hogy a magyar közvélemény Nagy Imre
mögött áll. Tudtam, hogy egyik katonai tömbhöz sem akarunk tartozni, hogy semlegesek
akarunk lenni. A vita folytatása közben a rádió a Párt új vezetőjének, Kádár Jánosnak[2] beszédét
közvetítette. Ő azt mondta:
„Dicső, magyar forradalmunk
győzött. Szabadságot és függetlenséget vívtunk ki Magyarországnak.
Büszke vagyok, hogy a kommunisták az első sorokban harcoltak ebben
az igazságos forradalomban. Ha kell, utolsó leheletemig védeni fogom, amit
elértünk. Puszta kézzel küzdök érte.”
(Akkor persze még nem tudtam, hogy másnap már Moszkvában
lesz[3] és persze azt sem tudtam, hogy az oroszok megszállták a Ferihegyi
repülőteret.).
|
|
 |
 |
| Kádár János parancsot vesz át gazdájától |
Kádár János gazdája ellenőrzi parancsának végrehajtását |
Vadászaton a két jó barát: Kádár és Brezsnyev |
Kádár János és főnökei
Ettől máris jobban éreztem magam – nem azért, mintha
bíztam volna Kádárban, hanem azért, mert ha a Kommunista Párt vezetője így
beszél, és ha béke, nyugalom honol az országban, akkor nem létezik, hogy az
oroszok megtámadjanak.
"Ezek után még mindig támadhatnak az oroszok?" – kérdeztem Gyurkától.
"Egyes számú szabály, hogy sose hidd el, amit egy
kommunista mond! Még az ellenkezőjét se. Ez a Kádár, akinek Csermanek az igazi
neve és barátai[4], ezek, bármit
megtesznek vagy mondanak, amit moszkvai főnökeik parancsolnak. Kádár a
börtönben megtanulta, hogy tanácsos
engedelmeskedni, amikor kommunista elvtársai kihúzkodták a körmeit. Hidd el, nem
felejtette el! Ma még velünk van, mert mi most
győztünk; holnap hátba támad bennünket, ha Moszkvából arra kap új
parancsot. Te csak ne legyél olyan naiv!" – oktatott Gyurka.
Belügyminisztérium
Pista
rendszerint csak megmondta, mi a következő teendőm, de
ma reggel egy gépelt és aláírt hivatalos parancsot nyomott a kezembe. A parancs
így szólt:
„Ezennel
meghatalmazom Lipták Bélát, hogy a Belügyminisztériumban levő fegyvert és
lőszert összegyűjtse és a műegyetemre
beszállítsa. Budapest, 1956. Nov. 1. Marián István alezredes, Budai Egyetemi
Forradalmi Albizottság.”
Ez volt az első és egyetlen alkalom a forradalom folyamán,
amikor a teljes nevem szerepelt egy parancson. Pista azt is mondta, hogy két
teherautóval menjünk, és hogy a Belügyminisztérium kulcsát kérjem el Kopácsi
Sándortól.
A
Belügyminisztérium kulcsát megőriztem, kihoztam Amerikába és amikor vagy 100
darab Műegyetemi MEFESZ dokumentumot elküldtem a lakitelki könyvtárnak, akkor
azt is mellékeltem.
Összeszedtem vagy 25 egyetemistát, és amikor a teherautók
előálltak, mentünk a rendőr-főkapitányságra a kulcsért. Kopácsi régi
barátként üdvözölt. Figyelmeztetett, hogy a Belügyminisztérium az ÁVH
tulajdonképpeni központja volt, és eddig még egy szabadságharcos sem lépte át
annak küszöbét. Ezért nem lehet tudni, mi vár ott bennünket. Majd átnyújtott egy
hatalmas vaskulcsot, amelyet alighanem még a 19. században készítettek, és
hozzátette:
"Ha fegyveres
ellenállásba ütköztök, forduljatok vissza."
A
Belügyminisztérium hatalmas ajtaját vaspántok és
lemezek erősítették, több tonnát nyomhatott. Én nagyra nőttem ugyan, de a
kulcslyuk még így is a szememmel egy magasságban volt, a kilincs pedig még feljebb.
Az épület korábban valami főúri palota lehetett. Úgy látszik, a múlt
arisztokratái azt akarták, hogy a látogató kicsinek
érezze magát, ha belép palotáikba. Bedugtam a negyedkilós kulcsot a zárba[5].
Simán megfordult, pici kattanás hallatszott, és már nyithattam is a kaput. A
többtonnás óriás ajtószárny olyan jól volt kiegyensúlyozva, hogy egy ujjal ki
tudtam volna mozgatni. Még az adott körülmények között is tiszteletet éreztem a
mesterember iránt, aki ezt a remekművet alkotta.
A Belügyminisztérium épülete a Gresham palota mellett
balra
Sötét
folyosó fogadott a kapu mögött. Az a hátborzongató érzésem támadt, hogy nem
vagyok egyedül. A villanykapcsolót keresve fémtárgyba
botlottam, amelyről kiderült, hogy egy géppuska. A kapu felé nézett a
csöve. Mihelyt megtaláltuk a villanykapcsolót, és láttunk, nyilvánvalóvá
vált, hogy az ÁVH-s védők az épület felső emeleteire vonultak vissza, mert csak
a legnehezebb fegyverek maradtak a földszinten. A többit biztosan
magukkal vitték. Az épület emeleteihez persze nem volt alaprajzunk. Így csak
találomra és lassan haladtunk beljebb az épületbe. Nem tudtam a léptek, melyeket
hallok, vajon a diáktársaim vagy visszavonuló ávósok léptei-e?
Nem tudtam, hogy a szabadságharcosok, akik kiverték az
ávósokat, miért nem foglalták el az épületet. Rejtély volt, hogy miként ért
véget az épület ostroma, s ki zárta be utána a kaput? Miként jutott a kulcs
Kopácsihoz? Kopácsi mindössze annyit mondott, hogy legyünk óvatosak. Hát
igyekeztem az lenni. Amikor végigkutattuk a földszintet, szinte mindegyik
irodában találtunk fegyvereket. Az ablakok mellett nagy mennyiségű
használt töltényhüvelyt is találtunk, ami arra utalt, hogy jó darabig eltarthatott
a harc. Mialatt kollégáim
összeszedték és a földszintről a teherautókra hordták a fegyvereket,
én felmentem az első emeletre.
A lépcsőház hatalmas és elegáns volt,
mint más, hasonló, tizenkilencedik
századi épületeké Budapesten. A lépcső mellett páternoszter (körforgó)
tehát örökmozgó lift működött. Még soha nem utaztam ilyenben. Kissé tétovázva
léptem de az egyik fülkébe. A páternoszter a fülkéi egy végtelenített
körszalagot alkottak. A fülkék a bal oldalon felfelé, a jobbon lefelé haladtak
lassan, de megállás nélkül. Most viszont, mivel a páternoszter még állt, könnyen
be lehetett lépni a fülkébe.
Megnyomtam a „fel” gombot, és a masinéria egy
rándulással elindult. Vitt engem felfelé, a megvilágított
lépcsőházból a sötétbe, a biztonságos
földszintről az ismeretlenbe. Már közeledett is
a sötét első emelet. Ugorjak ki, vagy maradjak veszteg, és menjek feljebb? A
sötétség kicsit ijesztő volt, de a felsőbb emeletek még ijesztőbbek,
így hát az utolsó pillanatban kiugrottam.
Furcsa érzés fogott el. Függőlegesen
csupán néhány méternyire voltam lenti barátaimtól,
mégis tökéletesen egyedül és elszigetelve éreztem magam. Sötét volt, nem tudtam,
hol keressem a villanykapcsolót. Jobbról halk zeneszót hallottam. Egyik kezemet
a falon csúsztatva lassan megindultam a zene irányába. Képkeretet, majd egy
ajtót tapintottam meg, de be volt zárva. Mentem tovább, sehol egy villanykapcsoló,
sehol egy ablak. Sötét volt és csönd. A
következő ajtó nyitva állt. Jobbommal még mindig a falon, beléptem a
helyiségbe. Ekkor bútor állta utamat; nem mehettem tovább a fal mellett.
Kabátfogast, majd egy íróasztalt érintettem. Az utóbbit papírok, könyvek
borították, aztán egy telefont talált a kezem, majd végül egy kör alakú
fémtárgyat az egyik oldalon. Akár lámpa talpa is lehet,
igen ám, de hol a kapcsoló? A talpból állítható szár nyúlt ki, amely csakugyan
lámpaernyőben végződött, és az oldalán végre megtaláltam a kapcsolót.
Megnyomtam, és végre megint láttam.
Egy titkárnő szobájában voltam. Nyitott határidőnapló
hevert az íróasztalon, nevekkel, telefonszámokkal és jelölésekkel tele. A
napló bejegyzései mind a tegnapi nappal, október 31-ével értek véget. A mai
dátumú oldal üresen állt. Az íróasztal mellett naptár lógott a falon. Egy napot
pirossal bekarikáztak, és föléje odaírták, hogy
„Pista”. Az asztal mögött bőrrel bevont ajtó, fölötte pedig a Párt fejeseinek
képei lógtak. Még soha életemben nem láttam bőrborítású ajtót. Puha volt, és nem
nyikorgott, amikor kinyitottam. Ez lehet a belügyminiszter Piros László[6] irodájának
ajtaja. Bent egy külföldi rádió francia sanzont közvetített.
Piros László belügyminiszter
Egy
szék mellett a földön, tiszti zubbony kitüntetéssel. A
bőrdíványon a párna arra vallott, hogy valaki ott aludt. A hatalmas mahagóni
íróasztalon álló telefon kagylója a levegőben lógott le az íróasztalról.
A bárszekrény nyitva, az asztalon félig üres konyakos üveg, pohár azonban sehol.
Egy nyitott ajtó mögött iratszekrények, az egyiknek fiókja kihúzva, a földön
papírdossziék. Ahogy megrúgtam az egyiket, egy okmány csusszant ki
belőle. Nagy, piros pecsét virított rajta: „SZIGORÚAN TITKOS.”
Az iratszekrények mellett könyvespolc állt, azon nagy
fotóalbumok sorakoztak. Kiválasztottam egy
vastag kék kötetet. A címkén ez állt: „X. Y. első osztályú
ügynök adatai.” (A nevet elfelejtettem.) A kék dossziék sora alatt feketék
álltak. Találomra innen is kivettem egyet. A címkére ez volt írva: „Belföldi
ügynökök – #7.” Megfogtam a két albumot, és leültem
az alacsony üvegasztal előtt álló nagy, hívogató bőrfotelbe, hogy beleolvassak
azokba. Amint leültem, a fotel mellett egy fonott újságtartót vettem észre,
amely tele volt színes magazinokkal. Kivettem egyet, és egy szempillantás alatt
nemcsak a kémalbumokról feledkeztem meg, hanem arról is, hogy hol vagyok
és miért vagyok itt, mert olyasmiket láttam, amiket még soha.
Holland, francia és amerikai magazinok voltak.
Tükörfényes, szép papírra nyomtatták őket és tele voltak éles, színpompás
fényképekkel, hiányosan öltözött gyönyörű nők fényképeivel. Alig hittem
a szememnek. A nők elképzelhetetlen
dolgokat műveltek. Az egyik egy felhőkarcoló tűzlépcsőjén
állt, nem volt rajta más, csak egy magas sarkú cipő és egy tollas kalap. Lapozás
közben bizony csak felment a vérnyomásom! Láttam nőket olyan bőrruhában, amely
nem bízott semmit a képzeletre; láttam ostort, láncot meg fura szerkezeteket,
amilyenekkel addig még soha nem találkoztam.
Éppen egy közelről felvett képet tanulmányoztam, amikor kiáltás ütötte
meg a fülemet:
"Öcsi! Hol vagy?"
Megragadtam az ügynökök albumait és rohantam a páternoszterhez. Miközben velem a
páternoszter folyamatosan járó fülkéje a földszintre ereszkedett, hallottam
lentről a diákok izgatott, fojtott hangját. Immár nyugtalan arcukat is
láttam.
"Mi
történt? Hol voltál?" – kérdezte Gyurka.
"Csak körülnéztem a fölöttünk levő emeleten. Ha itt
végeztetek, menjetek összegyűjteni
a fegyvereket onnan is. Én csak kiviszem a teherautóba ezeket az
albumokat" – feleltem.
Mialatt a diákok az első emeletről hordták a
fegyvereket a teherautókra, én felmentem a
következő emeletre. Már némileg nyugodtabban kerestem a villanykapcsolókat,
és kevésbé tört ki a frász, ha vízcsap csöpögést vagy ajtó-, ablak nyikorgást
hallottam. Ekkor a második emelet egy távoli irodájából telefoncsöngés ütötte
meg a fülemet. Ahogy a hang felé haladtam az irodák egyre nagyobbak, elegánsabbak
lettek. Végül puha perzsaszőnyegen álltam meg, hogy felvegyem a hatalmas
mahagóni íróasztalon álló, aranyozott telefont.
"X.
Y. százados vagyok, Kistarcsáról[7] jelentkezem"
– mondta egy mély, katonás hang.
–
"Öcsi vagyok a Műszaki Egyetemről" –
feleltem.
–
"Új parancsokat kérek alakulatom számára" – mondta a tiszt.
–
"Én csak a fegyvereket összeszedni vagyok itt, azokért amelyeket az ÁVH itt
hagyott. Nem adhatok én parancsot ávós századosoknak."
–
"Azért a maga tanácsát is megköszönném, mert
fogalmam sincs hogy mitévő legyek?" –
felelte a parancsnok.
–
"Én mindössze annyit tudok, hogy mintegy ötven ávós van az egyetemünkön. Ott
biztonságban vannak. Ha gondolja, jöjjön oda."
Megköszönte, és kattant a telefon. Csak akkor eszméltem rá, hogy alkalmasint a
kistarcsai politikai rabtábor parancsnokával beszélhettem.
Mint
várható volt, a pornó magazinok késleltették a fegyvergyűjtést
az első emeleten. Gyurka, aki húszas éveinek vége felé járt és ezért
tapasztaltabb is volt, mint mi, végül összeszedte a magazinokat, és
megígérte, hogy este szétosztja azok között, akik a legtöbb
fegyvert gyűjtik össze.
Sötétedett már, mire a negyedik emeleten is elkezdtük összeszedni
a fegyvereket. Egy szőke építészhallgató abbeli igyekezetében,
hogy teljesítményével az elsők közé jusson, tönkretette a páternosztert.
Négy-öt fegyverrel a kezében ugrott be a mozgó fülkébe, és az egyik
puskacső beszorult a fülke süllyedő mennyezete és az emelet közé. Szerencsére őt
sikerült épségben kihalásznunk, de egy
biztosíték vagy a motor kiéghetett. Mindenesetre elromlott a szerkentyű. Lift
nélkül maradván a továbbiakban a lépcsőn kellett
lecipelnünk a fegyvereket. Nagyon fárasztó művelet volt.
Mire
végül felértünk a padlásra, úgy éreztem, gumiból vannak a a lábaim. Állni alig
tudtam. A félhomályos padláson jól lehetett látni, hogy milyen fejvesztve
menekültek az ávósok. A padlót egyenruhák, letépett parolik,
fényképüktől megfosztott személyi igazolványok, szemüvegek és egyéb
személyes holmik, no meg persze fegyverek és lőszerek
borították. Úgy véltem, számukra itt ért véget az út; még egyszer, utoljára itt
szállhattak szembe az előrenyomuló szabadságharcosokkal. De tévedtem.
A
padlás mélyén megtaláltuk azt a másológépet, amellyel új, hamis személyi
igazolványokat nyomtattak maguknak. A padlón eldobott ÁVH-s igazolványok, a
közelben pedig kitöltetlen, használatlan
rendőrigazolványok sorakoztak egy halomban. Az ávós igazolványokról csak
a fényképek hiányoztak.
Négykézláb nekiálltam összeszedni az igazolványok közül néhányat.
Eközben észrevettem egy ajtót a másológép mögött, mely egy folyosóra
nyílt. A folyosó nem tudom hova, lehet, hogy egy hátsó lépcsőhöz vezetett.
Lehet, hogy ezen az ajtón át menekültek - gondoltam.
"Lehet, hogy egyenesen az orosz parancsnokságra
mentek" – mondta Gyurka.
"Igen, mi meg holnap Bécsbe megyünk vérért" - válaszoltam.
Három
teherautót raktunk meg az épületben szerzett fegyverekkel. Este nyolc körül
lehetett, amikor végül bezártam a Belügy óriási kapuját, és visszamentünk az
egyetemre. A teherautón hagytam az albumokat és a hamis személyi igazolványokat,
mert majd holnap, útközben Bécs felé akartam átolvasni azokat. Mikor
megérkeztünk az egyetemre mindjárt ki is osztottunk a fegyverekből, én is a
vállamra akasztottam egy géppisztolyt és a fentmaradtakat a tornateremben
hagytuk. Tíz óra lehetett, Vereczkey Gyurka hazament én meg indultam a MEFESZ
iroda szófájára.
[1] Nemzetőr
igazolványomat kb. 100 darab egyéb1956-os dokumentummal együtt, úgy 25 éve
elküldtem Lezsák Sándornak, a Lakitelki Népfőiskola címére. Ezeket a fontos
MEFESZ dokumentumokat ott megőrizték és rendelkezésére bocsátják minden
kutatónak vagy múzeumi kiállítás szervezőjének. Az érdeklődők számára a
kapcsolat: Molnárné dr. Lezsák Anna, Népfőiskola Alapítvány, igazgató helyettes
-
info [kukac] nepfoiskola.lakitelek.hu
[2] Kádár
János 1912. május 25-én, Fiumében született Czermanik János József néven.
Vezetéknevét anyja (Czermanik Borbála) után kapta. Apja, Kressinger János
pusztaszemesi kisbirtokos volt, aki rangon alulinak tartotta, hogy egy
cselédlányt vegyen feleségül, viszont gyerektartást fizetett, Kádár anyjának,
Borbálának. Czermanik János József, -a szovjet elvtársakat kopírozva-, gyakran
változtatta a nevét. egyes források szerint még a Lipták nevet is
használta. 1951-ben Tito-barát tendenciák miatt letartóztatták, és 1954-ig
börtönben ült. Az 1956-os forradalom alatt először Nagy Imre kormányának lett
tagja, később azonban árulóvá vált, és szovjet támogatással ellenkormányt
alakított. 1958-ban bíróság elé állíttatta és kivégeztette Nagy Imrét, majd
1968-ban segítette Csehszlovákia szovjet megszállását. 1988-ban, Kádárt
eltávolították és 1989-ben 77 éves korában halt meg.
[3] November
1-jén Kádár János, a Nagy Imre kormány államminisztere, és az aznap megalakított
MSZMP vezetőségi tagja Münnich Ferenc belügyminiszter az esti órákban,
repülőgépen távozott Budapestről Moszkvába (egyes megerősítetlen források azt
állítják, hogy elrabolták, de én nem hiszem), ahol két tárgyalást követően
megbízták egy ideiglenes forradalmi kormány vezetésével. Eközben szovjet
pártküldöttségek indultak valamennyi kommunista ország vezetőihez, többek között
Jugoszláviába Titóhoz, valamint Kínába is, hogy megegyezzenek velük a
Magyarország elleni támadásról.
[4] 1956-ban
az ENSZ képviselőnknek, Koós Péternek valódi neve Lev Konduktorov, és még magyar
állampolgár sem volt.
[5] A
forradalom alatt végig a zsebemben hordtam ezt a kulcsot és Amerikába is
magammal hoztam. Aztán vagy 100 MEFESZ dokumentummal együtt elküldtem azt Lezsák
Sándornak a Lakitelki Népfőiskola cimére. Ezeket a fontos MEFESZ dokumentumokat
ott megőrizték és rendelkezésére bocsájtják minden kutatónak vagy múzeumi
kiállitás szervezőjének. Az érdeklődők számára a kapcsolat: Molnárné dr. Lezsák
Anna, Népfőiskola Alapítvány, igazgató helyettes: info [kukac] nepfoiskola.lakitelek.hu
[6] Piros László (1917-2006), szülei
12 kishold földön gazdálkodó földművesek, 4 gyermek szülei. Hentesként a
húsiparban dolgozott majd a második világháborúban, Voronyezsnél fogságba
esett. 1945 januárjában egy csoport volt partizánnal tért haza Magyarországra.
1950-ben az Államvédelmi Határőrség parancsnokává nevezték ki vezérőrnagyi
rangban. 1953. június 4-től Gerő Ernő belügyminiszter első helyettese, majd
1954. június 6-tól, Gerő utódjaként belügyminiszter. Őt, Október 27.-én Münnich
Ferenc követte, mint a Nagy Imre kormány belügyminisztere. (Münnich 1956
November 3-ig volt belügyminiszter, utána 1957 március 1-ig a pozíció
betöltetlen volt és akkor, az addig betöltetlen hivatalba Biszku Béla került).
Piros László 1956 Október 28-án Gerő Ernővel és Hegedüs Andrással együtt
a Szovjetunióba távozott, majd November 3-án visszatért az országba Serov
tábornokkal, a KGB parancsnokával és 100 magyar ÁVHs parancsnokaként, Tökölön
letartóztatta Maléter Pál hadügyminisztert és tárgyaló delegációját.
[7] Kistarcsai internálótábort az
1900-as évek elején épült Gép- és Vasútfelszerelési Gyár Rt. lakótelepből hozták
létre. A második világháború alatt zsidókat tartottak a tábor falain belül és
innen vitték őket tovább a munkatáborokba. A Rákosi-rendszer idején újból a
Belügyminisztérium kezelésébe került a tábor, és az akkori
rezsim „ellenségeit” zárták be ide. Az épületeket 1949 tavaszán bővítették ki és
megépült a víztorony is, amely egyben géppuskás őrállásként is működött.
Az építkezések befejeztével az ÁVH 1950. május 5-én vette át a
tábort. A fogvatartottak nagy része a Buda-déli táborból (a Budaörsi útról), és
az Andrássy útról került Kistarcsára. Szemtanúk szerint ekkor kezdődtek a
kegyetlenkedések. A rabok nagy részét innen a Recski kényszermunkatáborba
szállították át. Az egykori városgondnokság épületében, a volt víztorony mellett
alakították ki a női fogházat. 1949 után itt raboskodott Szálasi Ferencné, Dévai
Kamilla, az Andrássy, Eszterházy, valamint több híres nemesi család női tagja
is. Rákosi uralma után, 1953-ban Nagy Imre rendelte el az internálótáborok
feloszlatását, így ezt a tábort is bezárták.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc után újra megnyitották a
tábort és több ezer embert internáltak ide. Egy 200 fő elhelyezésére alkalmas
épületben 800 ember is szorongott hónapokon keresztül. 1957-ben az országos
rendőrfőkapitány rendőriskolát nyitott Kistarcsán. 1989 után, tehát a
rendszerváltást követően a harmadik világ országaiból menekült embereket
helyeztek itt el, majd 2011-ben a Kistarcsai Önkormányzat tulajdonába kerültek
az épületek.
A politikai börtönök közül a kistarcsai esett legközelebb
Budapesthez. Az a mi falunk, Kerepes szomszédságában volt Kistarcsa. 1956 előtt,
a börtön szomszédságában, a rabtábor magas falának külső oldalán volt a piac. Én
ott árultam a gödöllői erdőben szedett gombát, meg a kertünkben termett juliska
babot és persze nem is tudtam, hogy későbbi jó barátom, Ziegler Géza a fal
másik oldalán raboskodott
Lipták Béla 1956-os naplója
- Emlékezzünk - 1956
Október 22, Hétfő - Emlékezzünk - 1956
Október 22, Hétfő estéje, éjjele - Emlékezzünk - 1956
Október 23, kedd reggel - Emlékezzünk - 1956
Október 23, kedd délután - Emlékezzünk - 1956
Október 24, szerda - Emlékezzünk - 1956
Október 25,"véres"csütörtök - Emlékezzünk - 1956
Október 26, péntek - Emlékezzünk - 1956
Október 27, szombat - Emlékezzünk - 1956
Október 28, vasárnap - Emlékezzünk - 1956
Október 29-30, hétfő és kedd - Emlékezzünk - 1956
Október 31, szerda - Emlékezzünk - 1956
November 1, csütörtök nappal - Emlékezzünk - 1956
November 1, csütörtök éjjel - Emlékezzünk - 1956
November 2, péntek - Emlékezzünk - 1956
November 3, szombat - Emlékezzünk - 1956
November 4, vasárnap - Emlékezzünk - 1956
November 5, hétfő - Emlékezzünk - 1956
November 6, kedd