"...az utcanévtáblákkal foglalkozó marosvásárhelyi rendőrök vagy a székely zászló kapcsán agresszíven fellépő prefektusok nem előzmények nélkül, hanem egy majd százéves gyakorlatra támaszkodva keserítik az erdélyi magyarság életét."
Surján László
Erdélyi élet, anno 1935
Mostanság két román állítás borzolja a magyar érzelmeket. Az egyik: Romániában
példaértékű a kisebbségek helyzete. Ez most már nemzetközi porondra is került,
az Európa Tanács kritikus megjegyzéseire adott válasz, - valójában inkább
kirohanás, - ennek a mondatnak a szajkózása. A másik állítás mondhatni
kétfenekű. A gyulafehérvári nyilatkozatból kreált „Nagy Egyesülés” emlékéve
kapcsán egyrészt az hangzik el, hogy a nyilatkozat semmiféle ígéretet nem
tartalmaz a kisebbségeknek, másrészt pedig arról nyilatkoznak, hogy ezen (nem
létező) ígéreteket maradéktalanul végrehajtották.
Hogy milyen volt ez a végrehajtás, ezt most egy 1935-ben írt cikkel
érzékeltetem. A Kolozsvárt megjelenő Keleti Újság július 29-én megjelent
számának vezércikkét másolom ide. A cikk egyrészt megmutatja, milyen keserves
volt már akkor is a magyar élet, miközben alig másfél évtizeddel Trianon után
már létezett valamilyen felső szintű barátkozás, a cikk alapján például a román
és magyar rendőri vezetők között. Ugyanakkor a falusi csendőrök hisztérikus
magyarellenessége eszünkbe juttatja, hogy az utcanévtáblákkal foglalkozó
marosvásárhelyi rendőrök vagy a székely zászló kapcsán agresszíven fellépő
prefektusok nem előzmények nélkül, hanem egy majd százéves gyakorlatra
támaszkodva keserítik az erdélyi magyarság életét.
De
nemcsak a mai basáskodók elődjeit fedezhetjük fel a cikkben, hanem a megbékélés
híveit is. A cikk végén a vezércikk hitet teszt amellett, hogy nem eltávolítani,
hanem összehozni kellene Erdély különböző nyelveket beszélő népeit.
Nagyon visszafogottan nyilatkozunk, ha az elmúlt majd száz évet úgy jellemezzük,
hogy ezt a kívánatos összehozást csak nyomokban észlelhetjük.
A
„Csárdás” című cikk szövege:
Csárdást húzott a cigány azon a pompás lakomán, amit a helyi rendőrség adott a
budapesti rendőr-vendégek tiszteletére. Maga Costescu vezér felügyelő intett oda
a prímásnak, hogy csak nyugodtan játszák a magyar dalokat s közben barátságosan
koccintgatott a pesti kollegákkal a vezérfelügyelő is, Pulca rendőrkvesztor is.
És a világ mégsem dőlt össze. Még abból sem származott semmi baj, hogy a
budapesti kirándulótársaság vezetője a francia nyelvit üdvözletre magyarul
válaszolt a pályaudvaron. Nem azért, mert tüntetni akart volna, hanem véletlenül
nem tudott franciául, sem románul, németül pedig tapintatosságból nem beszélt. A
minap a székely fővárosban történt meg, hogy magyar ruhában, zászlók alatt
vonultak fel a dalosünnep falusi résztvevői és román urak is nagy gyönyörűséggel
nézték végig az impozáns felvonulást.
Hányszor történt meg már, hogy a csendőrőrmester szétugrasztottá a magyar nótát
daloló legényeket, egyiket-másikat az őrsre is bevitte, sőt, ha valamelyik
rosszindulatú denunciáns úgy akarta, még irredenta pör is lett a dologból.
Hányszor hallottunk olyasmiről is, hogy a búcsúra zarándokoló vallásos falusi
lakosság, vagy a kiránduló leánysereg bajba jutott a magyar ruha miatt s az
ügybuzgó őrmester úr a zöld gallyak, a fehér ruha és a vörös csizma szín
egyvelegében szemtelen, államellenes demonstrációt látott s jelentése alapján
még komoly törvényszéki bíróknak is foglalkozniok kellett a nagy esettel. Vajon,
ártatlanabb-e a csárdás, hogyha a rendőrségi vezérfelügyelő huzatja, mint amikor
a jókedvű falusi suhanc int be a cigánynak?
Vajon, tényleg tüntető szándék öltözteti magyar pruszlikba a székely, vagy
kalotaszegi lányokat, nem pedig a hagyományokhoz való tiszteletreméltó
ragaszkodás, a népi viselet megbecsülése és szeretete? Erre a kérdésre bizonyára
minden józan román koponya azt a választ adja, hogy botor dolog büntető eljárást
indítani olyasmi miatt, ami nemhogy ártana, hanem még használ az országnak, mert
a népművészet sokszínűségét és örök értékét tükrözi vissza.
Senki sem állítja azt, hogy minden csendőrőrmester lelki kényszer hatása alatt
lát ellenséges cselekményt a magyar falvak egyszerű és dolgos népében. De a
csendőrőrmesternek is van annyi esze, hogy levonja a konzekvenciákat abból, ami
a maga körzetén belül történni szokott. Látja azt, hogy mindegyre „elrománosító”
bizottságok szállnak ki a magyar és székely falvakba, az állami tanító
névvegyelemez, a gyerekeket román iskolába parancsolja, tehát azt kell
gondolnia, hogy amikor a falusi embereknek kellemetlenkedik, az állam érdekében
jár el. Az a véleményünk tehát, hogy a falvakat járó Astra-különítmények, a
tanítók felettes hatóságai ne a népet oktatgassák kultúraterjesztés címén, hanem
a csendőröknek rendezzenek szabadiskolát a néppel való bánni tudásról, a
türelmességről, a különböző népviseletek szépségéről, a népi zene jelentőségéről
s általában azokról a kérdésekről, amelyeknek nem eltávolítani, hanem összehozni
kellene Erdély különböző nyelveket beszélő népeit. Mert, szép az a magyar dal
akkor is, hogyha a vezérfelügyelő rendeli meg, de akkor is, ha hegyek alján, a
községháza előtt terebélyesedő akácfa alatt zendül fel.
A
Keleti Újság felelős szerkesztője Szász Endre volt. Alkalmazkodott az
impériumváltáshoz annyiban, hogy a települések nevét következetesen románul
írta, a lap is Cluj-ban jelent meg. A cikkek azonban szókimondók voltak, mint ez
a most idézett írás is.