"1997 tavaszán egy fontos Grendel Lajos írás jelent meg az Irodalmi Szemlében. Már a címe is figyelemre méltó: Sorsközösségben élünk a velünk szomszédos nemzetekkel. Hogy egy Csehszlovákiában felnőtt, szlovákiai magyar író egy pozsonyi folyóiratban szomszédos nemzetnek nevezi az államalkotó többséget, ez önmagában is jelentős. Sorsközösséget emlegetni pedig végkép meglepő.”
Surján László dr.
Boldogságos utópia
1997 tavaszán egy fontos Grendel Lajos írás jelent meg az Irodalmi Szemlében.
Már a címe is figyelemre méltó: Sorsközösségben élünk a velünk szomszédos
nemzetekkel. Hogy egy Csehszlovákiában felnőtt, szlovákiai magyar író egy
pozsonyi folyóiratban szomszédos nemzetnek nevezi az államalkotó többséget, ez
önmagában is jelentős. Sorsközösséget emlegetni pedig végkép meglepő. A címben
lévő mindkét állítás igaz, de elfogadásuk a légiesedő határ két oldalán élő
„többségieknek” nem magától értődő. Ez a mintegy négy oldalnyi írás nagyszerű
kalauz, vezetésével érdemes ma is továbbgondolni a húsz éve elemzett gondokat.
Grendel Lajos a szlovákiai (nyugodtan ideérthetjük az 1920-as impériumváltásban
érintett összes magyart is) magyarság identitásában meghatározó elemnek tartja
azt az eltéphetetlen köteléket, amely az egységes magyar nemzethez való
tartozásban s annak ezeréves államiságában gyökerezik. Eltéphetetlen? 2004.
december 5-e óta ez a mondat fájón megkérdőjelezhető. Ráadásul nem egy
végtelenül önző és lélektelen politika, nem néhány ember gazembersége, hanem
millió anyaországi magyar nemtörődömsége tette ki a kérdőjelet. A kérdőjel ezért
vonatkozik az „egységes” magyar nemzet kifejezésre is. Azóta a nemzeti egységről
- örömömre, bár szükséges volta miatt közös szégyenünkre is, törvény született,
- a nemzeti összetartozás törvénye (a 2010. évi XLV. törvény).
Az
elszakított nemzetrészek gondolkodását az egységes magyar nemzethez való
tartozáson kívül a kisebbségi lét tapasztalata is formálta. Hogy miben áll ez a
tapasztalat, az az anyaországiak talán elképzelni sem tudják. Nem találkoztak
például a nemzetiségi elnyomás különféle nyílt vagy burkoltabb formáival, az
asszimiláció kérdésével, anyanyelv elszegényedésével és romlásával, a kulturális
elszigetelődéssel és gettósodással. Ezért a kisebbségi magyar a nemzeti
identitását nem csak problematikusnak, hanem - csöppet sem megalapozatlanul -
folyamatosan veszélyeztetnek érzi.
Az
elszakított magyarság Trianon kérdésére három egymástól eltérő választ adott. Az
első és mondhatni természetes válasz a revízió volt. Elképzelhetetlen,
hogy ez a helyzet tartósan megmaradjon, vélték. Az első bécsi döntés igazolni
látszott ezt a megközelítést, amit azután a II. világháború elvesztése durván
lesöpört az asztalról. A második választ Grendel polgári demokratikusnak
nevezte. A magyarok egy része elhitte, „hogy a jogállamiság ás a demokratikus
intézményrendszer szavatolja a nemzeti kisebbségek fennmaradását és fejlődését.”
A
tájékozatlan anyaországi ember azt hihetné, hogy a harmadik, a kommunista
válasz a háború utáni időszak terméke. A kommunista ideológiának az
internacionalizmusról szóló hittétele a két világháború között sok szlovákiai
magyarban felkeltette azt a reményt, hogy ezen a platformon orvosolhatók a
magyar kisebbség jogsérelmei, sőt az eljövendő Kánaánban másodrendű kérdésnek
számít majd az egyén nemzeti hovatartozása. A kommunista és a baloldali
értelmiség éppen csak azt nem akarta látni, hogy a tetszetős ideológia a
világtörténelem egyik legördögibb totalitarizmusát takargatja.
Eddig is Grendel Lajos szavaiból szőttem a mondatokat, de most szó szerint
idézek egy részletet: „voltak ugyan magyar iskoláink, de nem mi rendelkeztünk
velük. Voltak színházaink, de azok nem mindig játszhatták azokat a darabokat,
amelyeket mi szerettünk volna. Újságjainkban sem írhattunk arról, hogy hol
szorít a cipő, sőt azt kellett írnunk, hogy a cipő egyáltalán nem is szorít,
mert szocialista vállalatnál készített cipő nem szoríthat. Egyetlen
könyvkiadónkban hazug és dilettáns műveket is ki kellett adnunk, mert a
könyvkiadó sem volt a miénk. Bornírt, félművelt apparatcsikok felügyelték minden
cselekedetünket és szavunkat, s a titkosrendőrség aktákat gyártott rólunk, s
bármikor meghurcolhatott, ha nagyon „ugráltunk”. A határon túli rokonainkat és
barátainkat sem látogathattuk bármikor, s az útlevelünket is akármikor
bevonhatták Satöbbi. Aki ma nosztalgiával gondol a megboldogult diktatúra négy
évtizedére, erről se feledkezzék el.”
A
határon túli magyarságnak ez a tapasztalata ismerős a mi számunkra is. Átéltük,
de mi legalább nem voltunk kettős prés alatt.
Grendel Lajos nem fogalmazta meg a negyedik választ, a mai, pontosabban a húsz
évvel ezelőtti helyzetet. A rendszerváltás bódulatában úgy tűnik, egy srófra
jártak az agyak a határ minkét oldalán. 1990 után „az ország
demokratizálódása lehetővé tette számunkra, - írta - hogy közösségi érdekeinket
politikai pártok és spontánul létrejött civil szervezetek képviseljék. Érdekeink
eredményes védelme szempontjából a nemzetközi helyzet is kedvezőre fordult,
mivel ma nincs a közelünkben agresszív és totalitárius nagyhatalom, amely a
leigázásunkkal fenyegetne, s az európai integráció folyamata elérte térségünket
és töretlennek látszik.”
Optimista, a kilencvenes évek második felében indokolt megközelítés ez. De
Grendel írásában a veszélyek is körvonalazódtak. A sok éves elnyomás miatt az
emberek félelemet, sarokba szorítottságot éreztek, ami radikális válaszokra
csábíthat. Ezek – figyelmeztet Grendel – „hosszú távon több kárt okozhatnak
közösségünknek, mint hasznot. Történelmi tapasztalataink arra tanítanak
bennünket, hogy. problémáinkra sem a jobb-, sem a baloldali radikalizmus nem
hozhat gyógyírt.” Az alaptétel: „Minden kisebbség fennmaradásának alfája
és ómegája az érdekek sokféleségét tudomásul vevő és tiszteletben tartó
demokratikus intézményrendszer szilárdsága.” Ezzel nem is lehet vitatkozni,
de sajnos ebben a mai európai demokráciában ugyan úgy csalódtunk, mint a két
világháború köztiben. Ezt ugyanúgy ki lehet játszani és ki is játszák, mint
annak idején amazt.
1997-ben ezt még nem láttuk, de azok a gondolatok, amelyeket Grendel a
szlovákiai magyar közvéleményben naponta tudatosítani akart, ma is figyelmeztető
jeleknek is tekinthetők:
(1)
A (szlovákiai) demokrácia védelme és erősítése elemi magyar nemzeti érdek is —
ha éppen nem a legfőbb érdek napjainkban.
(2)
A nacionalizmusra kalandorság nacionalizmussal válaszolni.
(3)
Azokhoz az elvekhez kell tartanunk magunkat továbbra is, amelyeket a
csehszlovákiai magyarok jogvédő bizottsága fektetett le a 70-es és a 80-as
években.
(4)
Vérségi kapcsolataink, kulturális és történelmi hagyományaink révén
sorsközösségben élünk a velünk szomszédos nemzetekkel, s csupán együtt, nem
pedig egymás ellenében juthatunk ki abból a zsákutcából, ahová a 20. századi
totalitarizmusok tereltek be bennünket.
Mi
változott 1997 óta? Ma a sorsközösség nemcsak a vérségi kapcsolatokra, a rokon
kultúrára és a közös történelemre épül, hanem két új szemponttal gazdagodik: az
Európai Unión belül közös érdekérvényesítéssel és a migráció közös kezelésével.
E két új szempont új nehézséggel is jár. Ha térségünk országait reálpolitikusok
vezetik, akkor olyan együttműködést kell kialakítaniuk, ami túllép az etnikai
feszültségeken és a pártpolitikai megosztottságokon. Egy ilyen együttműködés
azonban a magárahagyottság érzését keltheti és kelti is a korábban tapasztalt
megaláztatásokat változatlanul elszenvedőkön. A jelen helyzetben a szlovákiai
magyar élesen kormánykritikus, hiába tagja az un. vegyespárt a
kormánykoalíciónak, s ellenzéki érzelmeiben nem talál megértő társra a magyar
kormányban. Ez a probléma a Ján Kuciak és menyasszonya meggyilkolása után
kirobban kormányválságtól függetlenül létezik. A kormányig elérő
maffiakapcsolatok feltárása és a tragikus haláleset csak felnagyítja a képet.
Most tehát elérkezett az idő. Trianon centenáriumán legyen végre működőképes
válaszunk a kárpát-medencei együttélés időszerű kérdéseire. A sorsközösség
mindenképp a válasz egyik központi eleme. A válasznak azonban már a
megfogalmazás pillanatától fogva közösnek kell lennie, mert csak így remélhetjük
a közös és jószándékú végrehajtást. A kitörési pont talán ott van, hogy nemzetek
együttélésében és ne pusztán államközi kapcsolatokban gondolkodjunk. Az állam és
nemzethatárok a legritkább esetben estnek egybe, itt a Kárpát-medencében pedig
végképp nem. Az arányok mások, de minden nemzetnek vannak részei egy másik
nemzet által dominált államban. A jó és tartós megoldás az érintettek közötti
párbeszédben születhet meg. Vajon van-e erre készség?
Számolnunk kell azzal, hogy vannak olyan polgártársaink, akik ezt az egész
problémakört lesöprik az asztalról, mondván, hogy a nemzet rosszul
meghatározott, misztikus fogalom, a leghelyesebb, ha elfelejtjük, vagy
legalábbis semmi jelentőséget nem tulajdonítunk neki. Velük szemben a többség
számára létező és fontos a nemzethez tartozás, az anyanyelven való kommunikáció,
a nemzeti irodalom. Ezekhez az értékekhez való hozzáférést kell tehát
biztosítanunk az államhatároktól függetlenül mindenkinek. Ha igazunk van abban,
hogy a nemzethez tartozás az ember természetéből fakad, akkor súlyos lelki
sérülések nélkül a nemzeti érzést tartósan elfojtani nem lehet. Az efféle
elfojtás lelki sérüléseket okozhat, sőt robbanásveszélyes helyzeteket hozhat
létre. Az egészséges nemzeti érzésnek a mozgatórugója a szeretet nem pedig a
másik nemzetbelitől való elkülönülés és gyűlölet. A Kárpát-medence lakóinak épp
az a sokévszázados tapasztalata, hogy nemcsak az egymás mellett élés, hanem az
együttélés is lehetséges. Nemzetek egy adott térben való együttélése állandó
kölcsönhatást, egymásból való gazdagodást jelent, amit ma is jól ki lehet
mutatni a népzenében s a népművészet számos más területén, de még a nyelvünkben
is. Nem érdemes lemondani erről semmiféle nemzeti önzés kedvéért.
Közép-Európában a mai államhatárok nem természetes képződmények és nem is
évszázados hagyományok hordozói. Többnyire külső hatalmak diktátuma jelölte ki
azokat, az érdekeltek megkérdezése nélkül. Bizonyára lehetne jobb határokat
kialakítani, de az elmúlt száz év tapasztalata alapján a hátárok tologatásával a
problémák inkább sokasodnak, mint csökkennek. Foglalkozzunk inkább a nemzetek
együttélésével, ami európai gondolat, amire az Unió jelenlegi szabályai minden
korábbinál jobb keretet biztosítanak. E keretek tartalommal való feltöltését
várjuk
a kisebbségvédelmi
kezdeményezéstől, az un. Minority SafePack
reménybeli sikerétől. (E sorok írásakor még
kilenc nap áll rendelkezésre és ez alatt kevesebb mint harmincezer aláírást kell
összegyűjteni.)
De
persze a kérdéssel akkor is foglalkozni kell, ha a kezdeményezés nem ér célba.
Már azért is járnunk kell a közös mellett a saját közép-európai utunkat, mert
itt a Duna völgyében odáig kellene eljutnunk, hogy senki ne érezze magát pusztán
lakóhelye miatt „kisebbséginek”. Mindannyian egy olyan nemzethez tartozunk,
amelyet a többi nemzet részéről elvben megbecsülés övez. Utópia? Lehet, de az
biztos, hogy egy ilyen térségben boldogabban élhetne minden szlovák és magyar,
(ruszin, román, szerb, horvát, szlovén stb.) mint most. Felelőtlenség lenne nem
ebbe az irányba mozdulnunk.
(A
szerző a Charta XXI kárpát-medencei megbékélési mozgalom alapítója)