Jerzy Snopek nagykövet köszöntő szavai a KIÁTKOZOTT KATONÁK címmel, a lengyel-magyar antikommunista ellenállásról tartott konferenciához.
Jerzy Snopek
A Kiátkozott
Katonákról
Nem is olyan
régen, volt egy hadsereg, amelyik olyan katonákból állt, akik két
totalitarizmus: a német nácizmus és a szovjet kommunizmus fogója között találták
magukat a II. világháborúban. Amikor az elsőt sikerült szétverni a második döntő
részvételével, ezek a katonák nem akartak – az iszonyatos háború annyi éve után
sem – a közös ellenség ellen harcoló, de mégiscsak ideiglenes, pillanatnyi
szövetségesekkel olyan békét kötni, amelyik saját nemzetük béklyóba verésével, a
lengyel államnak a győztes hatalomnak való alárendelésével járt volna együtt.
A Kiátkozott
Katonák számára a háború győztes is és vesztes is volt egyben. Ugyanis a
győzelem nem a szabadságot hozta meg, hanem egy újabb igát rakott a nemzetre.
Ezért a katonák elhatározták, hogy tovább fognak harcolni. Saját akaratukból,
saját döntésük szerint, de ezt a szabad választást tragikus paradoxon
jellemezte, fátum ült rajta.
Ennek az
erdőkben rejtőzködő, a föld alatt tevékenykedő kísértethadseregnek a számát a
történészek kb. 40 ezer fegyveres harcosra teszik, akik különböző katonai
formációkból kerültek ki, többségükben azonban a Honi Hadseregből, de a Nemzeti
Fegyveres Erők és a Néphadsereg katonái közül is csatlakoztak hozzájuk. Csupán
kezdetben harcoltak közvetlenül a szovjetek ellen, később azon honfitársaik
ellen küzdöttek, akik a kommunista hatalom megtestesítői voltak Lengyelországban
vagy kollaboránsok és árulók. Több ezer katonai akciót hajtottak végre, de a
kommunisták által meghamisított 1947-es választások után már nem reménykedhettek
a Nyugat közbenjárásában. Számuk hirtelen megfogyatkozott, társadalmi
támogatottságuk visszaesett. A gyilkos kommunista propaganda áldozataivá váltak.
1952 után, amikor konszolidálódott a kommunista hatalom (elfogadták az
alkotmányt), a sok megtorlás, kivégzés után, már csak a túlélésért harcolt
néhány kisebb csoport és „imitt-amott rejtőzködő katona”, akik közül az utolsó:
Józef Franczak „Lalek” 1963-ban halt meg.
A Lengyel
Népköztársaság elfeledésre ítélte őket, csontjaik közös névtelen sírokban
hevertek, ismeretlen helyen. Ha hivatalosan szóba is kerültek, csak mint
bűnözőket, gyilkosokat emlegették őket, ezért nevezték el őket a 90-es évek
elején kiátkozott katonáknak. 2010. március 1-jén Lech Kaczyński köztársasági
elnök törvénytervezet adott be a Szejmnek a Kiátkozott Katonák ünnepének
elrendeléséről. Ettől kezdve ünnepeljük március 1-jén ezt az ünnepet, annak
emlékére, hogy 1951-ben ezen a napon végezték ki a Kiátkozott Katonák hét
parancsnokát.
A Kiátkozott
Katonák soraiban olyanokkal is találkozunk, akiknek sorsáról, kiállásáról
olvasva összeszorul a torkunk, akik a nagylelkűség, hősiesség, bátorság,
odaadás, önfeláldozás és hűség utolérhetetlen példaképei voltak. Akik ennek az
egész mozgalomnak az erkölcsi zálogai voltak. Ilyen szent volt pl. az a 18
éves, ártatlan és mindvégig kitartó szanitéclány: Danuta Siedzikówna „Inka” is,
akit 1946-ban lőttek le, és a II. világháború egyik legnagyobb hőse, Witold
Pilecki kapitány, akit két évvel később végeztek ki.
Kovács István
professzor nyomán tegyük még hozzá végezetül, hogy a Pilecki-család egyik ágának
tagja Magyarországon telepedett le a XIX. század első felében, a család egyik
mai képviselője, Marcell Pilecki pedig a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus
Egyetem tanára volt.