Joanna Urbanska igazgató asszony bevezető szavai a KIÁTKOZOTT KATONÁKRÓL tartott első magyarországi megemlékezésen.
Konferencia bevezető szavai
Joanna Urbanska igazgató asszony bevezető
szavai a KIÁTKOZOTT KATONÁKRÓL tartott első magyarországi megemlékezésen.
Nemes, de nehéz feladat utat törni az
igazságnak és a feledésből kiemelni azokat, akiket hosszú évtizedeken át minden
áron ki akartak törölni a közemlékezetből, valamint kitalált vádakkal sújtva,
hamis fényben mutattak bűnözőkként és hazaárulókként. Ezért nagy hálával
tartozom a Nemzeti Emlékezet Bizottságának, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem
Történettudományi Intézetének és mindenkinek, aki hozzájárult a mai konferencia
létrejöttéhez, amiért segítőkész partnerekre leltem bennük eme szép cél
megvalósításában. Megtisztelő számomra és megható, hogy együtt fejet hajthatunk
az antikommunista ellenállás lengyel és magyar hősei előtt, visszaadva nekik
méltó helyüket nemzeteink történelmében.
Lengyelországban az antikommunista
mozgalom a nemzeti felkelés formáját öltötte fel. Részvevőit, a kommunista
diktatúra alávaló szándékát jelezve, Kiátkozott Katonáknak hívjuk és március
1-jén tartjuk emléknapjukat. Ez egy szimbolikus dátum, mivel 1951-ben ezen a
napon végezték ki a Szabadság és Függetlenség Egylet utolsó parancsnokát, Łukasz
Ciepliński alezredest. Hogy megmutassam, hogy mennyire szép és értékes
emberektől fosztott meg minket a sztálinista terrorapparátus, hadd idézzek egy
töredéket a fiához a börtönből kijuttatott szívbe markoló üzeneteiből, melyeket
a siralomházban írt a kivégzésére várva:
Csak az életemtől fosztanak meg. Az
pedig nem a legfontosabb. Örülök, hogy katolikusként a szent hitért, lengyelként
a független és boldog Lengyelországért, emberként az igazságért és
igazságosságért ölnek meg. Ma jobban hiszem, mint bármikor, hogy a Krisztusi
gondolat győzedelmeskedik, Lengyelország visszaszerzi függetlenségét, a
megszégyenített emberi méltóság pedig helyreáll. Ez az én hitem és nagy
boldogságom. Ha megtalálnád síromat, felírhatod rá ezeket a szavakat. Ég veled,
szeretett fiam. Csókollak és szívemre ölellek. Megáldalak és Lengyelország
Királynőjének ajánllak. Apád.
Biztos vagyok benne, hogy e megható szavak
után mindenki számára világossá vált, hogy miért szoktuk Rendíthetetlen
Katonáknak is nevezni az antikommunista felkelés hőseit. Ők voltak napjaink
lovagjai, a legjobbak legjobbjai, a legbátrabbak legbátrabbjai. Voltak köztük
tizenéves önkéntesek és tapasztalt hivatásos katonatisztek, akik 1918-ban
nyerték vissza hazánk függetlenségét. Ami összekötötte őket, életkoruktól és
társadalmi származasuktól függetlenül, a közösen vallott értékrend volt, melynek
alapja Isten, Becsület és Haza. Ezért jár nekik tisztelet és dicsőség.