"Ezzel a sorozatcímmel közölte a Pesti Napló Kosztolányi Dezső remekbe szabott tárcáit. Nem célom az egész sorozat ismertetése, de egyet, az 1919. február 23-án megjelentet, kötelező olvasmánynak írnám elő, ha ilyen hatalmam lenne. Kedvem volna megtanulni, hogy a fülébe kiáltsam minden magyarnak."
Surján László
ŐSZINTÉN SZÓLVA
Ezzel a
sorozatcímmel közölte a Pesti Napló Kosztolányi Dezső remekbe szabott tárcáit.
Nem célom az egész sorozat ismertetése, de egyet, az 1919. február 23-án
megjelentet, kötelező olvasmánynak írnám elő, ha ilyen hatalmam lenne. Kedvem
volna megtanulni, hogy a fülébe kiáltsam minden magyarnak. Kosztolányinak ez az
írása azt is megmutatja, hogy miként élte át már egy jó évvel Trianon előtt
Trianon tragédiáját a korabeli magyar. Ne csak a megaláztatást érezzük át, hanem
azt is, hogy mindannyian, akik a magyar nyelvet kaptuk örökül, kincset
birtokolunk.
Így a kincs
birtoklásának öröme és a fájdalom együtt jár. Milyen szörnyű közelségben
vagyunk 1919-es állapotokhoz, azóta milyen kevéssé sikerült rendezni közös dolgainkat! Az elmúlt
száz évet „őszintén szólva” elvesztegettük. Hiszen minden áldott nap
„puskatussal verik és bottal, sóval, kötéllel szelídítik” azokat, kik magyarul
beszélnek. Igaz, többnyire képletesen. A puskatus, bot, só és kötél helyét ma
más eszközök vették át. De a módszerváltás még nem rendezés. Voltaképp nincsenek is közös
dolgaink. Pedig szinte csak azok vannak, csak nem ismertük fel, hogy valóban
közösek. Rendezésükhöz már nem adatik újabb száz esztendő. Fogjunk hozzá, hiszen
Magyarország (Szlovákia, Kárpátalja, Románia, Szerbia, Horvátország, Szlovénia,
Ausztria, Lengyelország) percei drágák.
A
vértanuk nyelvéről
Egy ájult
és szomorú délutánon olvastam valami cseh falragaszt, melyben az állt, hogy a
magyaroknak már nincs semmijük, csak fokosuk, hegyesre pödört, villás bajuszuk
és paprikájuk. Váltig hozzászoktam már az ilyenfajta sértésekhez. Alázatosan és
szelíden fogadtam ezt is, én a magyar, aki fokost csak nagyon ritkán viselek,
fontosabb irodalmi fölolvasásaimkor bajuszt mindössze másfél napig hordtam,
egyetlenegyszer, a borbélysztrájk idején, paprikával sem igen élek. Eltettem
tehát a bókot a többi bók közé, lepréseltem, mint egy emléket 1919-ből. Ha nincs
fokosom, bajuszom és paprikám, legalább ez a „souvenir"-em maradjon meg.
Aznap este azonban a véletlen jótékony és vigasztaló szeszélye kezembe adott egy
könyvet, Franki Ágoston Lajosnak, a cseh születésű és cseh anyanyelvű költőnek
önéletrajzát, aki 1836-ban, a nagyhéten felkereste a vatikáni könyvtárban
monsignore Mezzofanti-t Az olasz bíboros, a földgolyó legnagyobb nyelvi
lángesze, aki hatvan nyelven írt és beszélt, hosszan és szívesen elcsevegett a
csehországi költővel. Természetesen a nyelvekről folyt a társalgás. Azt kérdezte
a költőtől, miért [nem ír] cseh nyelven, mire ez azt válaszolta, hogy akkor nem
lenne közönsége. A beszélők különben ötpercenként váltogatták a nyelvekeit,
németül kezdték, csehül folytatták és a héberrel fejezték be. A véletlen úgy
akarta, hogy Mezzofanti, aki a vatikáni könyvtárban csak bíboros és könyvtárnok
volt, de a tudományban a nyelvek pápája, ez alkalommal egymásután nyilatkozott a
cseh és magyar nyelvről s az utóbbiról való önkéntes nyilatkozatát melyet eddig
sehol sem közöltek magyarul, éppen e cseh születésű és cseh anyanyelvű költő
írta le. A kijelentést, melyet alább szószerint való fordításban teszek közzé,
rendkívüli érdekesnek és becsesnek tartom, nemcsak a mai cseh-magyar
torzsalkodások miatt, de azért is, mert egy pártatlan és páratlan zseni tette,
aki többek közt cigányul, koptul, kurdul is folyékonyan beszélt s ismert minden
nyelvjárást és hangárnyalatot. A bábeli zűrzavar, mely mindnyájunkat nyűgöz, az
ő villámló agyvelejében eloszlott. Tüneményes rövid idő alatt tanult meg egy-egy
nyelvet, tökéletesen, hiszen amelyre ránézett, azt többé nem felejtette el, elég
volt hozzáérnie egy nyelvtanhoz, hogy azonnal vérré váljon benne a szabály és
gátlás nélkül való emlékezetében meggyökeresedjen az idegen szó. Amit egy
nyelvről állít, azt el kell hinnünk, az ex cathedra hangzik el. Ő itten a
szaktekintély.
Tudja
— mondta a
beszélgetés során a cseh költőnek —
melyik nyelvet tartom az olasz és a görög után, minden más nyelv előtt,
leginkább dallamosnak és a verselés szempontjából leginkább fejlődésre képesnek?
A magyart. Ismerem néhány új költőjüket, néhány versüket, melyek a
dallamosságukkal meglepnek. Ügyeljen, ebben a nemzetben egyszerre csak fel fog
tündökölni egy költői lángész és nézetemet igazolni fogja. A magyarok, úgy
látszik, még nem is tudják, micsoda kincs lakozik a nyelvükben.
Vajon kit olvashatott akkoriban a monsignore? Vörösmarty Zalán futása 1832-ben
jelent meg, de csak nyolcvan előfizetője akadt, itthon is alig ismerték még, nem
valószínű, hogy eljutott volna a kezeihez. Csak az akkori fiatalokat
lapozgathatta. Csokonai Vitéz Mihályt, Kisfaludy Sándort és Berzsenyi Dánielt.
Igen, az olasz pap a sírkövekkel kirakott vatikáni könyvtárban, régi fóliánsok
és halotti papiruszok között megálmodta Vörösmarty Mihályt a dallamos
orkánjaival és égig zengő szenvedélyével jósolt Petőfiről, Aranyról és látta a
magyar nyelv végtelen, soha meg nem szakadó útját. Jól esik ezt emlékezetünkbe
idézni ma, mikor minden áldott nap puskatussal verik és bottal, sóval, kötéllel
szelídítik azokat, kik magyarul beszélnek. Tudják meg mindannyian, hogy királyi
kincset hordoznak magukban. Könnyes örömmel továbbítom ezt a híradást, én, aki a
vértanuk nyelvén írok.
Kosztolányi Dezső.