"2015-ben az a felbecsülhetetlen megtiszteltetés ért, hogy a budapesti Magyarság Házában 85. születésnapján köszthettem a Mestert. Most, hogy végleg magához emelte a Fennvaló Szervátiusz Tibort, a nemzet művészét, nem jut eszembe más, mint az ilyenkor szokásos közhely - ezért inkább megismétlem ama 2015-ben elhangzott köszöntőmet azzal a változtatással, hogy boldog születésnap helyett azt kívánom: az örök világosság fényeskedjék neki - a boldog feltámadás reményében. "
Dancs Rózsa
In
memoriam Szervátiusz Tibor
2015-ben az a
felbecsülhetetlen megtiszteltetés ért, hogy a budapesti Magyarság Házában 85.
születésnapján köszönthettem a Mestert. Most, hogy végleg magához emelte a Fennvaló
Szervátiusz Tibort, a nemzet művészét, nem jut eszembe más, mint az ilyenkor
szokásos közhely - ezért inkább megismétlem ama 2015-ben elhangzott köszöntőmet
azzal a változtatással, hogy boldog születésnap helyett azt kívánom: az örök
világosság fényeskedjék neki - a boldog feltámadás reményében. Életemben először
drága anyámmal együtt találkoztunk a Farkaslakán felállított
Tamási-emlékszoborral. Lenyűgözve álltunk előtte, jártuk körbe, közben –
magyartanár lévén – hangosan kezdtem mondani az immár szinte szállóigévé
nemesült Kányádi-sorokat, "Kívánhat-é ember többet / Derékaljnak szülőföldet / S
két cserefa tömött árnyát/szemfedőnek." Édesanyám félbeszakított: „s kívánhat-e
nemzet többet, két ilyen szobrászművészt, apát-fiát, akik ennyi alázattal
alkották meg ezt az emléktömböt? A diktatúra idején és anélkül, hogy egymást
túlharsogták volna?!”
Két ilyen művészt –
mondta édesanyám, és igaza volt. Tudtunk róluk, a Szervátiusz-név valóságos
művészdinasztiát jelentett Erdélyben, és már azt is tudtuk, hogy a fiú nincs
„itthon”, mert elment, el kellett mennie. Még azt sem tudakoltuk, hogy miért,
hiszen tudhattuk: túlságosan nagynak indult, túlságosan öntudatos, netalán -
önfeláldozásig, de soha nem önmegtagadásig! – és makacs volt, amilyenre akkor
nem volt szükség! És amilyennek lenni nem volt életbiztonságos. Aki a történelmi
és bibliai példákban a népe, nemzete sorsát ismerte fel, aki Dózsa György
élve-felboncolásában Jézus Krisztus szenvedésének továbbélését érezte és
láttatta, és Magyarország trianoni szétszaggatásával azonosította, az nem
maradhatott néma és elnémított. Annak tovább kellett lépnie, szíve fájdalmával
maga mögött hagyva - de igazán el nem szakadva tőlük, - a drága hegyeket és a
belőlük fakadó pisztrángos patakokat. De csak azokat? Életműve a bizonyság rá,
hogy nem csak azokat, hanem mást is: élete mindenségét. Amelybe beleszületett,
amelybe belevettetett.
Az apa, Szervátiusz
Jenő az erdélyi, XX. századi szobrászat megteremtője Banner Zoltán szerint, a
fiú, Tibor nevéhez pedig a nemzeti szobrászat újrateremtése fűzhető. Aki ars
poeticájában vallja, hogy „Ha magyarnak születtem, a művészetet is anyanyelvemen
kell beszélnem. Vállalom népem hagyományait, sorsát, történelmét, múltját,
jelenét és jövőjét. Keleti szép örökségünket Nyugatba ötvözve, a Nyugat
figyelmét magunkra irányítva a szobrászat nyelvén erről akarok szólni.” Hittel
hiszi, hogy nem elég a puszta forma – lélek, szellemiség nélkül az csak tárgy
marad – művészi alkotássá akkor válik, amikor az alkotó szellemet magába fogadva
képes nemcsak egy nemzet, hanem az egyetemes emberiség sorsát felmutatni és örök
üzeneteket hordozni.
Azt tartom alkotásnak,
ha a művész nemcsak kísérletezik, de teremt: világot magának, s ehhez megfelelő
formát. Ha létrehoz eddig nem létezett új valóságokat.” Ebből a hitéből
születtek meg Szervátiusz Tibor létportréi, ahogy maga nevezi életfáit,
madonnáit, Ady-, Bartók-, Móricz-, Szabó Dezső-potréit, és ugyanez a hitvallás
vezette-vezeti vésőjét nagyméretű szobrainak kifaragásakor is. Visszatérő és
állandó témája a szenvedés, a mindennapokban megnyilvánuló keresztre feszülés.
Mert Szervátiusz Tibor már a kezdetektől, már bölcsője árnyékában érezte, hogy
hivatása van, és mint a gyermek Jézus Józsefet, úgy követte apját a műhelyébe,
leste a mozdulatokat, amelyből sorsok domborodtak ki, s felnőttként, művészként
tovább folytatta az anyag, a fa, a fém, az andezit, a márvány engedelmességre
kényszerítését. Mert meglátta bennük a trianoni megbélyegzettek szenvedésteli
életeit. Szervátiusz Tibor Trianon árvája - nemzetével, rajongásig szeretett
szűkebb pátriájával és annak lakóival együtt. Ebben az árvaságban azonban
felismerte minden idők kiszolgáltatottságát. Még a Krisztus előtti korokét is.
Követte a jajok útját – Kolozsvártól a Gyímesekig és onnan a hegyen túlra, a
moldvai csángó településekig. Hogy megismerje őket, még jobban annál, amit a
mesékből, regékből megismert – akkor, amikor bűn volt a moldvai csángókat
meglátogatni, amikor az átlag erdélyi magyar csak egy-egy hatalmilag kiemelt
csángó gyermekkel találkozhatott, a külföldiek látogatása után pedig a pusztinai,
lészpedi és a többi település szerencsétlen lakóit napokon, heteken át kínozták,
fenyegették a szekuritáté és a rendőrség emberei, hogy kifaggassák a
látogatókkal folytatott beszélgetésekről. Mert a moldvai magyaroknak az Istent
sem adatott anya-nyelvükön, az ősidőkből titokban elbujtatott és megőrzött
magyar nyelven imádniuk, hiába engedelmeskedtek a hatalmi tiltásnak és csak a
párnáikba rítták a Kati, Erzsi és Mári nénik, hogy „Csángómagyar, csángómagyar,
/ Mivé lettél, csángómagyar? / Ágról szakadt madár vagy te, / Elvettetve,
elfelejtve,” kijárt rájuk a rúd. Szervátiusz Tibor pedig véste, faragta a
csodálatos csángó madonnákat, a csángó leányokat, asszonyokat, némelyeket az
Ősanyával azonosítva. Mint a bibliai Mózes, bár félhetett a feladattól, mert
mégiscsak emberfiaként született e földre, vállalta a nehéz utakat, látván látva
nemzettársainak nyomorúságát, szenvedéseit. Kicsi bálványaival könnyeket
szárított fel, az imára kulcsolt kezek méltóságával bátorított.
Hogy ne kellett volna
neki a vándorbothoz nyúlnia – ilyen égbekiáltó engedetlenség után? És hogy
menekülhetett volna meg a számkivettetéstől, ha nem kerülte el, nem volt
hajlandó elkerülni a csíksomlyói kegytemplom felé vezető ösvényeket? Évtizedeken
keresztül megállították a somlyói hegy felé kanyaródó utast Csíkszereda
határában a hatalmi téboly megfizetett bérencei, ezért inkább másfelé
irányítottuk a lépteinket. De Szervátiusz marokra szorított vésővel, fojtott
lángolással alkotta a maga szentséges és szépséges Boldogasszony oltárait,
Krisztus keresztre feszítésével példázta a kolozsvári Pietát, örökre fába égette
a mádéfalvi tragédiát, csakazértis – vagy inkább mert másként nem tehetett? Mint
ahogy nem kerülhette el azt sem, belső indíttatásból és kényszerből, hogy a
megbélyegzett Márton Áron püspök szellemével társalogjon, akitől megtanulta,
hogy bár kicsiny nép vagyunk, hangunkkal, példaadásunkkal felül tudjuk
írni-vésni-faragni a hatalmas tömegek gyávaságát, megalkuvását – világgá tudjuk
kiáltani megmaradásunk hitvallását.
Szervátiusz szobrai
között elhalkul a szó, magába száll a lélek, és a nagy elcsendesülésben „lassan
fölcsendül a hegyi beszéd.” (Juhász Gyula)
Kívánhat-e nemzet
többet? – visszhangzik bennem halott édesanyám egykori kérdése. Ilyen nagy
művészt, ilyen nagy embert, ilyen Mestert, aki nemcsak a ma nemzedékének, hanem
hátra és előre mutatón a magasba tartja a tiszta emberség szent jelképeit. A
budapesti Csíksomlyó utcában, a domboldalba kapaszkodó „műterem-világház”
teraszáról a Napnak és a csillagoknak, Keletnek és Nyugatnak üzen Babba
Máriával, hogy megmaradunk, mert meg kell maradnunk! Miként a „leszúrt, fekvő
Petőfinek a feje felemelkedik, a Tüzes trónon ülő Dózsa nyakán megfeszülnek az
inak, s keményen tartják a fejet, az ölbe hullt, leégett kéz mutatóujja felfelé
mutat…”
Mert a remény nem
halhat meg.
Kolozsvári Szervátiusz
Tibornak születésnapján egészséget, töretlen alkotói erőt kívánunk, azt, hogy
maradjon nekünk továbbra is „forgó napkorong, amely fenn ragyog és jelzi az
életet.”