"Vajon, akik most a világ megoldatlan problémái helyett kicsinyes belpolitikai csatákban vezetik le sikertelenségük miatt kudarcélményüket, különböznek-e kicsit is az 1918-as országvesztőktől? Erkölcsileg nem, de szerencsére nem az ő kezükbe került a hatalom, tehát nem tudnak annyit ártani, mint elődeik."
Surján László
Egy elfelejtett béke margójára
1918 volt. A háborúban megfáradt hatalmak keresték már a befejezés lehetőségét.
Ha nagyban nem megy, akkor kicsinyben. Oroszország kiesett már a játszmából, de
keleten még ott volt Románia, igaz, katonailag tönkre verve, kiszolgáltatva. Így
sikerült a románokkal is lezárni a háborút, május 7-én a Cotroceni palotában
aláírták a békeszerződést. Ami meglehetősen megalázó volt a románoknak. Ez a
békekötés nem az első szószegése volt a királyi Romániának. Elvben a központi
hatalmak szövetségese volt az ország, de a háború elején mégis semlegesnek
minősítette magát, majd 1916-ban szembefordult hajdani szövetségeseivel, és
betört Erdélybe. Ez nem sok dicsőséget hozott nekik, a Monarchia erős német
segítséggel nemcsak kiverte őket Magyarországról, hanem még Bukarestet is
elveszítették, a király Iasiba menekült. Ekkor követték el az újabb szószegést:
megkötötték a Bukaresti békét, noha előzetesen megegyeztek az antanttal, hogy
nem kötnek külön békét. Igaz, ezt a békét sem tartották meg, nem is ratifikálták
soha, sőt 1919-ben ismét Magyarország ellen vonultak.
De
ennek a kis jegyzetnek most nem az a célja, hogy a román politika nagyon is
pragmatikus és távolról sem elvi fordulatai felett moralizáljon. A háttér
felfestése csak arra való, hogy lássuk a körülményeket. A központi hatalmaknak
még volt erejük Romániát térdre kényszeríteni, de belül már recsegett, ropogott
minden.
A
Pesti Napló 1918. május 10-én így ír a „hátországi” állapotokról:
„Napról-napra,
óráról-órára romlik itt minden. A vidéken valósággal középkori módra élnek már
az emberek. Víz nincs, csatornázás, fölösleges és piszkos dolgoknak a
lefolyatása, az angol egészségügyi lerendezés már csak múltbeli emlék.
Magyarország vidéki városai és közöttük a legnagyobb vidéki város, Budapest is a
nyáron valóságos gyüjtőtelepei lesznek ragályos betegségek bacillusainak.
Világítás, pár nagyobb város kivételével a szó szoros értelmében egyáltalán
nincs. A norma a húsz és harmincezer lakosú városokban ma ez: este nyolc óráig
világit a jó Isten napja, azután nyolctól féltizenegyig van villany.
Féltizenegykor irgalmatlanul kikapcsolják az áramot, az utcák vaksötétek. házak
is, a szobák, minden. Gyertya nem kapható. Petróleum még kevésbé. Szinte
bestiális, hogy a világosságban kiéheztetett magyar vidéken milyen uzsorát űznek
a petróleummal és a gyertyával. Már most tessék elképzelni azt az életet, ami
Iábra kapott ezeken a helyeken, amelyek éppen a háború előtt lendültek neki egy
szebb, intelligensebb fejlődésnek. Télen, amikor korábban sötététedik, a tiszta
középkor. A kereskedő kénytelen kora nappal becsukni boltját, az iparos nem
dolgozhat, a diák nem tanulhat. Könyv, színház, olvasmány, zene, mind teljesen
lehetetlenné lesz. Kultúra és technika megáll, az embereket a háború
rettenetessége egy középkori tompaságba nyomorítja vissza.”
Figyeljünk az időpontra. Fél évvel vagyunk az őszirózsás forradalom, a
királyság, illetve az egész Monarchia összeroppanása előtt. Ugyanabban a számban
(május 10.), a Pesti Napló ugyanazon oldalán a következőket olvashatjuk:
Vakok voltak. Vakok Bécsben, de vakok Budapesten is. Egyik fél sem söpörte le
ezt a vitát azzal, hogy a várható vész megelőzésével kell foglalkozni, s nem egy
amúgy is kérdéses katonai győzelem adta koncon marakodni.
Vajon, akik most a világ megoldatlan problémái helyett kicsinyes belpolitikai
csatákban vezetik le sikertelenségük miatt kudarcélményüket, különböznek-e
kicsit is az 1918-as országvesztőktől? Erkölcsileg nem, de szerencsére nem az ő
kezükbe került a hatalom, tehát nem tudnak annyit ártani, mint elődeik.