„Egyébként, amikor eltűntek a kelet-európai csatlós rezsimek, egykori funkcionáriusaik rögtön elnyerték a nyugati közvélemény szimpátiáját, ellentétben a deklarált antikommunistákkal, akiket nyílt ellenszenvvel fogadtak. A volt kommunisták egyik kormányát sem ítélte el az Európai Unió, a legrosszabbat is beleértve, az antikommunista kormányok viszont – a lengyel Jog és Igazságosság, valamint a magyar Fidesz – dühödt nemzetközi reakciót váltottak ki. A kommunisták mindmáig az Európai Unió, a fősodor és a legbefolyásosabb véleményformáló csoportok védelme alatt állnak.” - Dobos Marianne írása
Dobos
Marianne
Ideológiai szemfedő
„Egyébként,
amikor eltűntek a kelet-európai csatlós rezsimek, egykori funkcionáriusaik
rögtön elnyerték a nyugati közvélemény szimpátiáját, ellentétben a deklarált
antikommunistákkal, akiket nyílt ellenszenvvel fogadtak. A volt kommunisták
egyik kormányát sem ítélte el az Európai Unió, a legrosszabbat is beleértve, az
antikommunista kormányok viszont – a lengyel Jog és Igazságosság, valamint a
magyar Fidesz – dühödt nemzetközi reakciót váltottak ki. A kommunisták mindmáig
az Európai Unió, a fősodor és a legbefolyásosabb véleményformáló csoportok
védelme alatt állnak.”
A mottó sorokat Ryszard
Legutko A közönséges ember diadala a FELCZAK KÖNYVEK SOROZAT
keretében készült kötetéből választottam. A könyvet Pálfalvi Lajos fordította a
2012-ben megjelent kiadásból.
Ezt megelőzően 2005-ben
jelent meg A Demokrácia Csúfsága címmel magyar nyelven Legutko
összegyűjtött esszéinek kötete a budapesti LENGYEL INTÉZET és az ATTRAKTOR
KÖNYVKIADÓ közös sorozatában, melyet szintén Pálfalvi Lajos, a sorozatszerkesztő
fordított.
A szerző magyar kiadáshoz
írt soraiból idézek, mert már akkor, amikor megjelentek is nagy jelentőséggel
bírtak: „Mi, Közép-Európa lakói, mellékszereplőknek tartjuk magunkat,
jeleneteinket a mai világ legnagyobb forgatókönyvírói és rendezői írták, nincs
nagy mozgásterünk, már eldöntötték nélkülünk, mi történik a világban, legyen az
jó vagy rossz. Tehát a demokrácia csúfságát egyrészt a mi közép-európai
fogyatékosságaink, civilizációs megkésettségünk projekciójának látjuk, másrészt
pedig nem sok mindent teszünk annak érdekében, hogy szebbé alakítsuk, nyílván
úgy gondoljuk, hogy a politikai rendszerekben és az erkölcsökben megfigyelhető
tendenciák mindenütt ugyanolyanok, igazából nem tehetünk ellenük semmit.” De
nincs ez így jól, mert országaink történelmi tapasztalatai olyan bölcsességnek a
forrását adják, melyek alapján: „Mindenesetre nem ítélhetjük magunkat rögtön
statisztaszerepre”.
Elgondolkoztató
jelentőséggel bír egy XX. század eleji francia szerző mellbevágó mondata:
„Lengyelországban, vagyis sehol”. De legyen meghatározó e mondat visszájára
fordított szövege a közép-európai népek számára: „Lengyelországban, vagyis
mindenhol”, „Magyarországon, vagyis mindenhol”. Tehát: „Ha ugyanazokkal a
kihívásokkal szembesülünk, amelyekkel más országok, akkor nyugodtan
kijelenthetjük, hogy a mai világban betöltött szerepünk ugyanolyan nagy vagy
ugyanolyan kicsi, mint másoké. Remélem, ilyen értelmű állásfoglalásként olvassák
a könyvet.”
Mikor a könyvet elolvastuk,
kíváncsivá váltunk arra, hogy ki is a szerző? De ebben a könyvben csak annyit
írnak róla, hogy „…az ARKA szamizdat folyóirat szerkesztője volt 1984-89 között.
Jelenleg a krakkói Jagelló Egyetem professzora. Főbb kutatási területe az ókori
görög filozófia és modern politikai elméletek.”
Jogos kérdés ezután, ki is
Legutko: filozófus, aki politikus is? vagy politikus, aki filozófus is? A
választ Hörcher Ferenc zárszavából idézem, melyet a most magyarul megjelent
kötetben így fogalmaz: „…Legutko nem a pálya széléről kiabál be, hanem beáll a
pályára (profi) játékosként. Ez azt jelenti, hogy pártot választott: a Kaczynski
ikrek által 2001-ben alapított Jog és Igazság nevű, keresztény konzervatív
(mások szerint nemzeti konzervatív, vagy kereszténydemokrata, egyesek szerint
egyenesen populista) politikai párt tagja lett. A párt és elnökjelöltjének
2005-ös győzelme idején őt magát a szenátus tagjává választják, annak helyettes
vezetője lesz. 2007-ben oktatási miniszter – emlékezzünk Platónnak a nevelés
fontosságát hangsúlyozó tanítására. Majd az elnök melletti kabinetminiszter
2007–2009 között. Ezután az Európai Parlamentben lesz képviselő, a konzervatív
frakció (Európai Konzervatívok és Reformok) tagja, a csoport helyettes vezetője.
mint látható, nem csak egyszerűen pártkatona, hanem vezető beosztásokat viselő
államférfi, akinek befolyása és tekintélye is van.”
A kommunista diktatúra
idején felnövő szerző a hozzá hasonlóan gondolkodó közép-európaiak millióval
együtt kommunistaellenes volt. Aktívan kommunista ellenes. A kommunista
ellenesség gyökerei a párizsi kommünig nyúlnak vissza, és igen megerősödtek az
első világháborút, de különösen a második világháborút követően.
Szívesen idézem Leopold
Okulicki tábornok mondatát, amely 1945. január 19-én hangzott el: „A jelenlegi
szovjet győzelem nem jelenti a háború végét.” Ezt így hitte sok magyar és
lengyel hazafi, akik az antikommunista ellenállás harcosai voltak 1944–1956
között, az életüket áldozva a szabadságért. Milyen keveset tudunk erről a
fejezetéről is nemzeteink történetének. Ezért volt – nem teszem zárójelbe, mert
felkiáltójeles – nem zárójelbe illő esemény volt a konferencia, melynek a
Pázmány Péter Katolikus Egyetem adott helyet ez év tavaszán. Az egyetem, a
Nemzeti Emlékezet Bizottsága, és a Lengyel Intézet rendezésében elhangzott
előadások olyan sok évtizeden át volt tabutémákról szóltak, melyekről le kell
vennünk a felejtés, és elhallgatás szemfödelét, és ehhez már az utolsó
pillanatokban vagyunk. A konferencia lengyel előadói, Piotr Szubarczyk (A
Nemzeti Emlékezet Intézet gdanski oktatási irodájának igazgatója), és Jacek
Pawlowicz (A Kiátkozott Katonák és a Lengyel Népköztársaság Politikai Foglyainak
Múzeuma igazgatója) voltak.
Tovább lapozva a
történelemben, 1956–1990 között működött az SB, a Sluzba Bezpieczenstwa, a
lengyel ÁVÓ.
Az 1956-os Poznani
Munkásfelkelés után pedig létrehozták a páncélozott járművekkel, gázfegyverrel
és vízágyukkal felszerelt, a katonai alakulatokhoz hasonlóan működő
Zmotoryzowane Odwody Milicji Obywatelskij (ZOMO) névvel a rendőrségi
harcegységeket.
Bár mindig volt gazdasági
alapjuk a nagyjából évtizedenként kitört lázadásoknak, de függetlenségi
mozgalmaknak is tekinthetőek ezek közvetve. A lengyelek maguk akarnak dönteni a
sorsukról az ideologikus kormányok diktatúrájával szemben.
„A
lengyel lélek ilyen olvasata sosem volt világosabb és hihetőbb, mint
1980–81-ben, az úgynevezett első Szolidaritás idején. 1980 júliusában és
augusztusában tömegek sztrájkoltak, tiltakozva a jogtalanság és a gazdasági
káosz ellen, ennek eredményeképpen alakult meg a dolgozók érdekeit védő
szakszervezet. De az első Szolidaritás más jelszavakat is hangoztatott, nem csak
igazságosabb elosztást, magasabb fizetést, táppénzt, munkavállalói garanciákat
követeltek (bár egyértelműen ezek alkották a nevezetes gdanski követelések
többségét). Voltak olyan jelszavak is, amelyek a hétköznapi emberi ambíciókból
nem következő magasabb rendű kritériumokra utaltak, ilyen a méltóság (e szó
eredeti, nem pedig misztifikált értelmében véve), az alanyiság, a szellemi
fejlődés, az alkotói szabadság. Az volt az érzése az embernek, hogy egyszer csak
nagy eszméket kezdett képviselni a szakszervezet, amelyekről a nyugati
civilizáció már kezdett lassan megfeledkezni. Nyílván ez volt az egyik oka
annak, hogy a Szolidaritás világszerte csodálatot keltett, egy pillanatra a
figyelem középpontjába került. Egyszer csak valahol az Isten háta mögött színre
lépett egy mozgalom, amely nemcsak kihívást intézett a politikához, a Gonosz
Birodalmához, hanem emlékezetébe idézte az emberi lét szellemi dimenzióját, az
igazságot, Istent, a hősiességet, a magaskultúrát, a történelmi tapasztalat
fontosságát, akárcsak más magasabb rendű erkölcsi értékeket.” 1981. december
13-án hirdették ki a hadiállapotot a kb. tízmillió tagot számoló mozgalommal, és
a lakossággal szemben. Az állam szemben a néppel. A hadiállapotban 80 ezer
katona, és 30 ezer belügyi funkcionárius vett részt. Bevetettek 1750 tankot,
1400 páncélozott járművet, 500 könnyű gyalogsági harckocsit, és 9000 gépkocsit.
Mennyi erőre, és mennyi
lelkierőre volt szüksége mindezzel szembeállni azoknak az embereknek akik: „Ha
elkapnak, akkor vizsgázol, most viszed a szamizdatot, és hős vagy, de majd akkor
teszel igazi vizsgát, amikor elkezdik kitépni a körmöd, vagy rád kapcsolják az
áramot, és megkínoznak”.
Ezek az emberek az életüket
tették fel a hazájukért folytatott harcra. Elszántság, intelligencia, és
áldozatkészség volt az, ami lehetetlenné tette a mozgalom felszámolását. Pedig
igencsak készült velük szemben a hatalom a tevékenységük felderítésére, és
felszámolására. Az ügynökeiket azonban sikerült rendszeresen félrevezetni a
konspiratív körülmények között. Ott ahol a picinyke hiba, figyelmetlenség,
pontatlanság a legkisebb „ember-csavardefekt”, egy nehéz pillanatban rosszul
meghozott döntés igen sokba kerülhetett.
Hiszen a hadiállapot idején
tízezer embert internáltak, betiltották a sztrájkokat, felfüggesztették a
szakszervezetek, és a társadalmi szervezetek többségét. Katonai irányítás alá
vonták a népgazdaság számos területét. Bevezették a kijárási tilalmat.
Egy ország történelmében
egy „laza” generáció elég a felejtéshez, elég a folytonosság széteséséhez. De
abba a szorításba, melyben a lengyel nemzet történelme telt addig nem fért bele,
hogy „laza” generáció növekedjen fel. Így vagy úgy, ilyen vagy olyan mélységben
a társadalom többsége mindig ellenzéki volt. Az ellenzéki körökben is (talán) a
legradikálisabb volt a Harcoló Szolidaritás. Célja az ellenzéki szellem
fenntartása volt. A második Szolidaritás idején 1988–89-ben már nem volt olyan a
hangulat, pedig nagyobb esélyek voltak a győzelemre, eltűnt a szellemi dimenzió.
Ismeretlen tettesek, ismeretlen körülmények között 1982–1989 között jóval több,
mint száz résztvevőjét gyilkolták meg a Haladó Szolidarításnak. Akik nem kértek
a kompromisszumokból, nem csatlakoztak a haszonszerzőkhöz, rájuk jobbára ez a
sors várt. Azután elérkeztek a kerekasztal-tárgyalások. Megindult a vita, hogy
leüljenek-e tárgyalni a kommunistákkal.
És történt, ami történt, és
történik, meg félő, hogy történni is fog. Bár: a többség nehezen fogadta el a
valóságot, nem akart beletörődni abba, hogy olyan kiváltságos társadalmi
csoportok tevékenykedhettek még hosszú éveken át – és tevékenykedhetnek sajnos
még ma is – nem csupán az üzleti életben, de az államigazgatásban is, amelyek
kapcsolatban álltak a korábbi rendszerrel.
Mit kaptak ők a Harcoló
Szolidaritás tagjai, akik mindent odaadtak Lengyelországért????!!!
A második Szolidaritás az
új Lengyelországban gyorsan lemondott az első által hirdetett magasabb rendű
ambiciókról.
A kommunizmusban volt egy
„nyelvi ideológiai liturgia”, az ember úgy érezte, hogy fantomok között él. Az
ideológiai maszkok letépését kezdte a hetvenes, nyolcvanas évek irodalma. Friss
új levegőt hozott az újra felfedezett valóság, a rég elfelejtett valóság
gazdagságának a felfedezése, a hiteles világérzés vágya ösztönözte cselekvésre
az embereket, ébresztette fel őket az ideologikus szendergésből. Az
objektivitásra vágyóknak azonban hamar csalódniuk kellett az új rendszerben.
„Bár egy pillanatra feltárult a valóság, megint ideológiai szemfödő borult rá, a
nyelv pedig megint átalakult az új beszéd zsargonjává, arra kényszerítve
használóit, hogy vegyenek részt az ideológiai misztifikációban. Feléledtek a
lojalitás és a megbélyegzés kötelező rituáléi, bár ezúttal az előbbi más
rendszerre, az utóbbi más ellenségre vonatkozott. Színre léptek a nyelv
komisszárjai, bitorlóként kaparintotta meg a hatalmat a hitvány középszer
akárcsak korábban, hogy azok után nyomozzon, akik megtagadják az ideológiát,
elítélje a helytelenül gondolkodókat, mindezt természetesen a rendszer
dicsőségére, és az ember érdekében tette. A média kifinomultabb volt, mint a
kommunista időkben, de csatlakozott a jobb világot építő élcsoporthoz, a nyelv
lezüllesztésével segítette a társadalom átalakulását.” Míg a régi korokban,
amikor valóban konvencionálisak voltak a közösségek ezt az erkölcsi szféra és
nem az ideológia határozta meg. A mai helyzetben egyre gyengül az erkölcs,
helyette egy ideológizált véleményközösség bénítja a gondolkodást a maga
„vakmerő eszméivel”, melyeknél jobbak nem lehetnek, és melyek „éleslátását”
bizonyítják. Mint a szocializmusban, úgy a liberális demokráciában: „könnyen
lehet hasonlóságot találni az ifjú kommunista, a felnőtt mozgalmi ember és a
feminista, vagy a homoszekszuális aktivista vagy a liberális demokrata
lumpenértelmiségi között. Ugyanaz a dogmatizálás, ugyanaz az abszolút
kiszámíthatóság, ugyanaz a parlagi szint, ugyanazok a faékegyszerűségű
szillogizmusok, ugyanaz a hitbuzgalom.”
„Azokat
az elveket, amelyek nem kapcsolódtak szorosan a liberális demokráciához, ezeket
pedig manapság rendszerint figyelmen kívül hagyják: ilyen a hazaszeretet, a jog
és az igazságosság tisztelete, a kommunisták által meggyalázott nemzeti
impoterábiliákhoz való ragaszkodás a vallás”. Bizony ezekre a figyelmen kívül
hagyott értékekre, melyekért a kelet-európai antikommunisták (több hasonló
értékkel együtt) harcoltak, kellett volna a régi kommunista rendszer romjain az
új rendszer építését. De Nyugat-Európát (ugyancsak történelmileg) a
kommunistabarátság jellemezte. Miért jellemezte? Mert az „a világ nem látott
kommunizmus ellen harcoló munkásokat, katolikus papokat és írókat, akik Istenhez
imádkoznak, és börtönbe mennek az igazságért és a szépségért.” És ezt a világot
kezdte utánozni, mintegy belső kapitulációval elfogadva, azt az igazságot, hogy
a szovjet sikerekről szóló beszámolókkal szemben a nyugati sikerek reálisak.
Szomorú igazság, hogy míg a rabság idején hőstettekre voltak képesek a
lengyelek, a szabadság ideje nem cselekvésekre vezetett, de az alávetettség
hangulatába torkollott.
Ahogyan az Isten teremtette
természeti környezet megváltoztatására törekedtek a kommunizmus irányába haladva
a szovjet tudósok, fordítsák visszafelé az Amudarja és a Szirdarja folyását, úgy
a liberális demokrácia, az Isten teremtette emberi lélek megváltoztatása lett a
cél. A kommunista időkben a reakciós volt az a vád, amivel szemben nem volt
védekezés, a liberális demokráciában az intolerancia ezer neve az a vád, amivel
szemben nem lehet vitát nyitni. Akkor intoleráns valaki, amikor valójában a
józanésszel szembemenő elveket próbál vitatni. „Akinek bármiféle fenntartásai
lennének e tekintetben, például be akarná írni ma az alkotmányba – mint nemrég
Magyarországon tették – azt, hogy a házasság nő és férfi kapcsolata, az annak a
veszélynek teszi ki magát, hogy szinte az egész világ elítéli, mindezt pedig a
dühös indulat és gyűlölet retorikájával fejezi ki.”
Az
anti-antikommunista, a mai liberális demokratikus világ elnyomottként kezeli,
hiszen így a fősodor támogatását is élvezik a homoszexuálisok, főként azért,
mert így a keresztény családmodell rombolásának eszközeiként is használhatóak.
A vallásban, ahogyan a
kommunisták, úgy a liberálisok is látják az erőt, mellyel ellenséges viszonyban
állnak. „A keresztény politikai gondolkodásról egyik sem képzelte, hogy olyan
erő lehet, amely ésszerűen korrigálja, joggal bírálja vagy vonja kétségbe a
társadalmi modernizáció nagy terv dogmáit, abban viszont mélyen hittek, hogy
marginalizálása az emberi szabadság, kreativitás és fejlődés szükséges
feltétele.”
Miközben Legutko, minden
felelősen gondoldó európai polgár számára mintegy kötelező irodalomként íródott
kötetét olvassuk, semmiként ne felejtsük, hogy most is olyan történelmi
pillanatban élünk, amelyet semmiként sem szabad elrontani. Hiszen ma
Kelet-Európa véleménye, az átélt háború, a megszállás, a felszámolt szabadság,
az elvesztett nemzeti függetlenség és sok más tapasztalatának alapján nem
egyezik az EU vezetésének véleményével. Az oly hasonló történelmi viharokat
átélt kelet-európai szakrális nemzetállamok szoros együttműködésére van szükség,
mert bizony ma is hozzánk szól a mennyből az angyal:
„És kérdik, egyre többen
kérdik.
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták – :
Ilyen nagy dolog a Szabadság?”
(Márai Sándor:
Mennyből az angyal)
A borítókra kattintva olvasható
méretet kapunk