"A Trianonra vezető út valahol a 19 század első felében kezdődött. A magyarság a maga nemzeti ébredésének örömében nem vette figyelembe, hogy a velünk élő nem magyar ajkú polgárok körében ugyancsak lezajlik a nemzetté válás, tehát ők is követelik a maguk jogait. "
Surján László
KÖZÖS ÉRDEK A KÉZFOGÁS
Száz esztendővel Trianon után nem öncélú azon töprengeni, hogy mi is történt, és
miért. Nyilvánvaló, hogy túl kell lépnünk az első idők érzelmi töltetű
magyarázatain. Csak a korábban velünk élő és 1920 után szomszédainkká lett
nemzetek gondolkodását és szempontjait megismerve, a magunk múltjával is
szembenézve lehet esélyünk arra, hogy feszültségmentessé tegyük az életet a
Kárpát-medencében.
1938-ban
Egyed István Politikai nemzet és népi nemzet
címmel
egy tanulmányt jelentetett meg a Katolikus
Szemlében. Ebből idézek két részletet.
„Galeotti
írja Mátyás király idejében, hogy amíg más nemzetek latinul és saját nyelvükön
írnak, a magyarok csak latinul. Az osztrák Gustermann 1816-ban német nyelven
közzétett magyar közjogában rosszindulatúlag egyenest úgy állítja be, hogy
Magyarországot épp oly joggal lehetne Tót-, Kún- vagy Németországnak nevezni,
hisz a magyarok (t.i. a Magyar nevű törzsből származók) a honfoglalóknak csak
nyolcadát tették, és a magyarok Magyarország és Erdély lakosságának az ő
idejében is csak negyedét képezik.”
„A
magyar nyelv és ezzel a magyar nemzetiségűek kiváltságos helyzetének
biztosítására 1791-től kezdve tesz lépéseket a törvényhozás. Először a magyar
nyelv iskolai tanítása, majd a latinnal párhuzamos elfogadása, a Nemzeti Múzeum
és a Magyar Tudós Társaság felállítása, végül a magyar nyelvnek a közoktatás, a
közigazgatás, bíráskodás és törvényhozás kizárólagos hivatalos nyelvévé tétele
ennek a küzdelemnek főbb állomásai. Az 1791., 1792., 1805., 1827., 1830., 1836.,
1840. és 1844. években alkotott törvények az eddig nyelvileg közömbös államot
nyelvi szempontból fokozatosan magyar nemzeti állammá alakították át. De
a magyarság nemzeti
feléledésével egyidőben természetesen megindult nemzetiségeink öntudatra
ébredése is és az ellentétet a magyar nyelv jogainak biztosítása mind erősebben
szította.”
Galeotti ugyan nem elég pontos, hiszen épp a 15. században kezd terjedni a
magyar írásbeliség, de a lényeget tekintve igaza lehetett. Korábban a latin
írásbeliség mellett magyar szóbeli fordítások, prédikációk léteztek. Arról is
tudunk, hogy az ország északi részein a prédikációk nyelve szláv volt. Adva volt
tehát a nyelvi béke, etnikai feszültségre talán a bíróválasztás rendjének
szabályozása utal, - Mátyás királytól maradt fenn ilyen rendelkezés – de épp az,
hogy a kérdést szabályozták nemcsak egy esetleges feszültséget tételez fel,
hanem annak megoldását is. Gustermann valószínűleg alábecsüli a magyarok
számarányát, de a tény csak tény marad: a 19. század elején nem voltunk
többségben a Magyar Királyság területén. Mivel a politikai nemzetet alkotó
nemességben érvényesült a magyar dominancia, öt évtized alatt sikerült a magyar
nyelvet valódi államnyelvvé tenni, s ezt a törekvést még nem a velünk élő
nemzetek, hanem Bécs fékezte. A Trianonra vezető út valahol a 19 század első
felében kezdődött. A magyarság a maga nemzeti ébredésének örömében nem vette
figyelembe, hogy a velünk élő nem magyar ajkú polgárok körében ugyancsak
lezajlik a nemzetté válás, tehát ők is követelik a maguk jogait. Egyed István
idézett tanulmánya – több más írással együtt - jelzi: eleink mindennek tudatában
voltak. 1945 után az internacionalizmus jegyében még a történteket is
elhallgatták, persze, hogy nem esett szó annak okairól. Most tehát újra fel kell
fedezni, és tudatosítani kell magunkban, hogy hol a probléma gyökere.
Sokan és sokszor elmondtuk, hogy manapság pontosan azon jogokat kérjük,
követeljük a szomszéd országokban élő nemzettársaink részére, amelyeket annak
idején a kisebbségek követeltek tőlünk, s többnyire hiába. Ennek fényében
érdekes az a gondolatmenet, amelyet Széchenyi István írt le a
Hunnia című tanulmányában.
Egyed István lényegre törően ismertette, hogy Széchenyi egyenest a
nemzetiségekhez fordul s azoktól kér megértést a magyarság törekvéseihez. Azzal
érvel, hogy hazánk nem magyar népeinek megvan a törzsöke a határokon kívül, ott
tehát őrködnek sorsuk felett; a magyarnak nincs rokona sehol a világon. A
nemzetiségeknek „igazi hazájuk künn van” és így fennmaradásuk záloga bizonyos; a
magyarság elleni támadással tehát nem létüket védelmezik, hanem meg akarnak
semmisíteni egy nemzetet, amely csak ezen a földön virulhat. A magyarság
szabadszerkezetű alkotmányával és szabad intézményeivel kellemesebb otthont ad a
nem magyar lakosság számára, mint amilyent bármely más zászló jelentene. „Csak
mi képezhetjük Magyarországnak azt a középítő pontját, amely körül a
nemzetiségek seregelhetnek; közös érdek tehát a kézfogás.” Minden
nemzetiség maradjon hű származásához és nyelvéhez és a maga külön sajátságaiban
szolgálja a közös hont. „Egyesüljetek tehát, Hunnia minden nemzetei, a magyar
géniusz szárnyai alatt!”
A
XX. század elején ezt az egyesülést beolvasztásként képzelték el. Ma tudjuk,
hogy a kézfogás közös érdek, de részünkről mégis kísért a gondolat, hogy ne a
teljes egyenlőségre törekedjünk, hanem arra, hogy a „kézfogás” után a többiek „a
magyar géniusz szárnyai alatt” éljenek. Ez így nem sikerülhet. A többi nemzet
pedig a múltban elszenvedett sérelmekre hivatkozva most „törleszt”. Széchenyi
korában talán költői túlzás volt, hogy meg akartak volna semmisíteni bennünket,
ma viszont - legalábbis egyes politikai pártok részéről - tetten érhető a
szándék, hogy a magyar kisebbséget eltüntessék. Ez épp oly hiba, ha nem nagyobb,
mint a magyar primátusra törekedni.
A
megoldás, bámilyen utópisztikus is, csak egy őszinte kézfogás lehet. Ahogy erre
már közel egy évtizede törekszik a Charta XXI megbékélési mozgalom. Kinyújtjuk a
kezünk. Ki belecsap, ki pedig rá.