Szent királyaink és a Boldogasszony bényi tisztelete

"A bényiek úgy tudják, hogy Szent László királyunk egy alkalommal menekülésre fogta kis csapatát az ellenség túlereje miatt. Alkonytájt ért a bényi régi földsánchoz, amelyet még a rómaiak/avarok alakítottak ki. Ott megpihentek, de lónak, embernek nagyon hiányzott a víz. A király beszúrta a kardját a földbe, s amikor kihúzta, tiszta forrásvíz fakadt fel a szúrás helyén."

Szent királyaink és a Boldogasszony bényi tisztelete

A
bényiek úgy tudják, hogy Szent László királyunk egy alkalommal menekülésre fogta
kis csapatát az ellenség túlereje miatt. Alkonytájt ért a bényi régi
földsánchoz, amelyet még a rómaiak/avarok alakítottak ki. Ott megpihentek, de
lónak, embernek nagyon hiányzott a víz. A király beszúrta a kardját a földbe, s
amikor kihúzta, tiszta forrásvíz fakadt fel a szúrás helyén. Később ide kutat
készítettek, és a környék népe rendszeresen ide zarándokolt, nemcsak testi,
hanem lelki szomjúságát is csillapítani.

Hogy
a forrás valóban Szent Lászlóhoz köthető-e, vagy sem, azt hitelesen nem
tudhatjuk. Vannak, akik szerint a Szent-kúti dűlőben
Szűz Mária
jelent meg és ő ruházta fel a kút vizét gyógyító erővel. Erről sincsenek pontos
adataink, de a kút történetének van egy „második felvonása”, időben hozzánk
közelebbi fejezete is. A területet a XIX. században bérlőnek adták ki. A bérlő
háborgott, hogy a látogatók letapossák a gabonát, ezért betemette a kutat.
Másnapra a forrás feltört: elmosta a földet. A bérlő dühös lett és egy szekeret
megrakatott trágyás földdel, négy ökörrel odavontatta a kúthoz. Betöltötte
trágyát a kútba, azt gondolta, hogy a trágyás kúthoz nem jönnek majd az emberek.
A következő nap reggelére a víz kimosta a szennyet és a trágyát elhordta a
patakba. A béresgazda ezt jelentette az uradalmi intézőnek, mire ő
megparancsolta, hogy a völgyet hagyják meg legelőnek, a kútra pedig szabadon
járhassanak az emberek vízért[1].
A forrás mellett fakápolnát emeltek. A nép a történetet csodának tartotta és
Szentkútnak nevezte el a kutacskát. A fakápolna 1925-ben leégett, közadakozásból
azután újat építettek, amit a lourdesi Szűz Mária tiszteletére szenteltek. A
régiek mintegy 50 kilométeres körzetből gyalogosan, szekerekkel jöttek ide, s a
gyógyító kútvízből vittek haza a családtagjaiknak. Évente háromszor tartottak
itt istentiszteletet, melyet 1952 és 1990 között tiltott a hatalom.

1990 óta évente kétszer, pünkösd vasárnapján és szeptember 8-án, Kisasszony
napján van zarándoklat és a kegykápolnánál szentmisét tartanak. Idén mintegy
háromszázan voltak jelen.

Bényben ezen kívül más hagyománnyal is találkozunk, Lukács László tanulmányában[2]
szerepel egy történet, amelyet Csókás Ferenc adatközlő 1989-ben mondott el:
„Szent
István
király koronázása előtt történt, hogy pogány magyarok egy csoportja befészkelte
magát a bényi sáncvárba. Mivel Bény Esztergomtól északra nem messzire fekszik a
Garam mellett, Istvánt ez nagyon zavarta, hogy a közelségében pogányok
tanyáznak. Elrendelte, hogy számottevő szekeret rakjanak meg kövekkel. A
szekerek tengelyeit ne kenjék meg. A szekerekre pedig ültessenek föl mindkét
feléről katonáknak öltöztetett szalmabábukat, annyit, amennyi csak elfér egy-egy
sorban. Két pár ökör húzott egy szekeret. Minden szekérnél csak egy élő ember
volt, aki nagy ostorral hajtotta az ökröket. Amikor elkészültek, megindította
őket Bény felé. A kéméndi határban a régi római úton haladtak majd a Várhegy
alatt kanyarodtak Bény felé. A nehéz teherrel megrakott szekerek csikorogtak
nyikorogtak zörögtek Az ökörhajtók a nagyostorral pattogtak és közben hangos
kiáltással szólították nógatták az állatokat. A bényi Céneparton lévő őrök
meghallották figyeltek abba az irányba, és meglepődve látták a Várhegy alatt
közeledő hadat. Gyorsan bementek a sáncvárba, jelentették vezérüknek, hogy
István nagy haddal közeledik feléjük nemsokára eléri a Cénepartot, és ezen
keresztül a nem messze lévő déli bejáratot. Erre nagy riadalom támadt a
sáncvárban lévő pogány magyarok között. A vezér kiadta a parancsot, gyorsan
menekülni a nyugati főbejáraton át. Mire a szekerek elérték a külső sáncot, már
csak a helyük maradt a megriadt pogányoknak megfutamodtak Szent István nyomban
egy kis csoport élén bevonult a sáncvárba, és könnyűszerrel megszállta annak
középső főhelyét.”

Mások egyenesen Koppány legyőzését helyezik e tájra, ami aligha bizonyítható, de
jelzi, hogy Szent István élénken él az emberek képzeletében.