"...talán mindennek ellenére van kegyelem: a bűn tudatának bűntudatot ébresztő kegyelmi állapota. Vagy épp annak elmaradása jelent mások számára kegyelmet, kegyelmi állapotot; mert, látván, hogy a hatalom birtoklása és kapzsisága minduntalan az új kreonklónokat reprodukálja – az ember látva lát és ember marad. Egyszer, talán. Hű emberségéhez, hű hitéhez..." - Tamási Orosz János írása
Tamási Orosz János
Ahol
csak
az időtlenség
időszerű
Nincs
kegyelem. Matúz
Gábor
dokumentum-játékfilmje.
Létezésünk minden pillanatában történelmi időket élünk, anélkül,
hogy ezt többségünk tudomásul venné. Tesszük dolgunkat, amit s ahogy lehet,
döntéseket hozunk, rosszakat s jókat, mely fogalmak majd felcserélődnek az adott
pillanatok sodrásának végén, egy új hullámverés kezdetekor, mikor is a
történelem arcot s alakot cserél, kiegészül, mondják tárgyszerűbbnek, ám lényege
ekkor történik meg velünk s bennünk: mert azok, akik testközelből summáját írták
a látott s tapasztalt eseményeknek, szembesülnek mások máshol rögzített
emlékképeivel, ezek kifakultak vagy megszínesedtek, összefüggésben az emlékezők
szerepkeresésével, s a verbális emlékezet-összegzésekhez mások még csak írják
memoárjaikat, vagy kutatják az irattárak feneketlen kartotékjait. Mit sem
törődvén azzal, hogy az írott emlékezet sem mindig volt s lehetett a maga
teljességében tényszerű; akkor is a pillanat tört részét uraló emberek
súlyozták, szelektálták, rögzítették saját vagy sajátos szempontjaik alapján a „
tényeket” .
Mindez, amit eddig leírtam, ismert és többé-kevésbé elfogadott
állapot, noha nem tekinthető konstans kiindulópontnak; erről a mindenkori
történelem-tudomány jelesei és jeltelenjei (egymást váltván e poszton)
gondoskodnak, többnyire alig eltérő vehemenciával. Érdemes a csöndes szavúakra
figyelmeznünk; nem ritkán derül ki, hogy épp a lármák „ szóközeiben” s épp
akkor, a lármás korok tetőfokain rejtették el az igazság magvait. No persze,
írásunk tárgyát pillanatnyilag nem a történelemtudományok értékelése, csupán egy
film (Nincs kegyelem, író- s rendezőként Matúz Gábor
jegyzi), annak is olykori magas színvonala, s egészének különössége, kereteinek
értelmezési szintjei, azok lehetőségei adják. Ám a filmen túl, a véletlenek
furcsa játékaként; de hát vannak-e véletlenek, kérdjük annyiszor; egy attól
távoli, mai esemény kapcsán is okot kaphattunk írásunk bevezető gondolatainak
rögzítésére; Hayden White halála kapcsán a történelem iránt érdeklődők szélesebb
körében is felbukkanhatott, gondolatfoszlányként, az ő elméleteinek kapcsán, az
annyi vitát inspiráló felvetése: a történelem nem tudomány, hanem irodalmi
alkotás – s ebből az fakad, hogy „ lehetetlen éles választóvonalat húzni a
történetírás, az irodalom és a történetfilozófia között” . Ami, persze, hogy
visszaevezzünk csipetnyi iróniával tulajdonképpeni témánk medrébe, tudjuk –
korántsem lehetetlen. Épp ellenkezőleg: e választóvonal pengéje olykor van
annyira éles, hogy fájóbb s elevenebb sebet okoz az említett három tétel
bármelyikénél. Egy biztos: White apropóján jegyezzük fel azt, ami amúgy a messzi
múltba nyúló dialógus felélénkítése, hiszen már az ókori történetírók is úgy
hivatkoztak vagy merítettek kollégáikra, hogy közben „ korrigálták” őket, de
mondjuk ki Matúz Gábor filmje kapcsán is: nincs lehetetlenebb vállalkozás a
történelem fordulatainak tényszerűségben és moralitásban kikezdhetetlen
ábrázolásánál. És olykor mégis sikerül. Vagy sikerül – majdnem.
Matúz egy általam nagyon nem szeretett ábrázolási módot
választott, nem túl szerencsésen: egy – az – esemény dokumentarista
rekonstruálását. Tény és szükségszerű fikció keveredik, olykor azt az érzést
keltve; meglehet: jogosan; hogy a fikció jóval több tényt tartalmaz, mint a
rekonstrukciót segítő dokumentum-együttes. Az esemény, hát nevesítsük végre azt
is, 1956 december 8-án történt Salgótarjánban; az a sortűz, melynek megtörténte
a fegyver mindkét oldalán állók részéről egyaránt logikus és illogikus; a „
lakosság” már a megszállás helyzetéből fakadó „ békediktátumot” éli, a
megalázottak keserű nyugalmával keresi a hétköznapok élhető kereteit, s ebben,
ehhez a hatalom is kijelöl valamelyes mozgásteret számára; mondhatni, a
megtorlás valódi kegyetlensége, annak szándéka még csak formálódik benne. Ekkor
s így történik valami váratlan, valami sokkoló, valami, ami sokáig hallgatásra
kényszerítette az embereket; és nem is biztos, hogy a félelem volt e hallgatás
legfőbb indítéka. Hanem talán-talán a megmagyarázhatatlansága, vagy épp egyetlen
okolhatósága: a felkínált béke ennyire ingoványos, bűzös mocsárvidék lesz s
marad, alakváltásaiban is.
Filmünk cselekménye tehát egyetlen nap, ez a nap, különös módon
elbeszélve. Mintha csak kerettörténetet látnánk, a pergő jelenetfüzért
meg-megszakítja az emlékezet; egykori jelenlévők, túlélők és történészek
értelmezik az adott pillanatot, a lehetséges összefüggéseket, már mindenképp a
messzi jövőből pillantva vissza az eseményre, tudásuk – a halottak között halált
tettető túlélőé is – megsokszorozódott, ám valamelyest meg is fogyatkozott.
Hiszen – minő anakronizmus is ez – a cselekedet évtizedek múltán is
feldolgozhatatlan, szinte már irreális módon beleilleszthetetlen a forradalom
leverésének és megtorlásának krónikájába. Ha csak azt nem mondjuk ki: épp ez a
pillanat a nép forradalmát vérbe fojtó ellenforradalom ösztönös, a hatalomra is
ható kezdete. Aki/ami majd egy konszolidáció meghirdetésével újra felajánlja
majd a vérrel írt „ békét” .
Ennél talán többet, vagy meglehet, ennyit sem akart Matúz
filmjébe zsúfolni. Nehéz eldönteni, épp a feldolgozás miatt. A cselekmény, a nap
vázlata kétszeresen is széttördelt; egyfelől a képsorok elevenségét megszakító
nyilatkozatok teszik azzá; ismétlem: korántsem értéktelenek vagy fölöslegesek,
sőt, hiszen a néző gondolatainak, az önmagában zajló értelmezési folyamatnak
adnak olyan súlyt, ami mindenképp kizökkenti őt a történet követéséből; másfelől
pedig maga a történet bemutatása, talán épp emiatt, filmes-filmélvezési
szempontból erősen egyenetlen. Többen kifejezetten halvány papírfigurák csupán,
karakter-klisék, jellemvázlatok. Ami nem lenne feltétlen baj, ha és amennyiben a
film csak és csupán dokumentum-játékfilm lenne, ahogy önmagát meghatározza, de
hát legalább három szereplő oly annyira telített, dús, szinte már robusztusnak
nevezhető tehetséget villant meg, ami mellett eltörpül a dokumentarista-törekvés.
Persze, ez nem meglepő, de érzékelteti, reményeim szerint, a problémát: amikor a
játék minőségével telítődik meg a vászon, a képernyő, akkor a néző
idegvégződései e felé mozdulnak; s a következő pillanatban megszólaló történész,
mondjon bármi bölcset, lényegest, okosat, mindenképp – a korábbi élmény
következtében – egyfajta vágókép marad.
Kit kell hát, művészként, feltétlenül kiemelnünk, kiket kell
azzal a hálátlan mondattal illetnünk: a kevesebb belőlük több lett volna a
filmért? (Bocsánat, de minden félreértést eleve hárítva súlyozottan alá kell
húznom, hogy ez a mondat a tehetségük előtti föltétlen meghajlás és alázat
kinyilvánítása volt.) Gáspár Tibor összetéveszthetetlenül rajzolja
elénk a „ puha diktatúra” teljességének valódi szinkópáját; kicsit hozzájárul a
film eseményének fenti, távolabbra futó értelmezési lehetőségéhez. Nyakó
Júlia jelenléte, gesztusai, testbeszéde évszázadok magyar sorstragédiáit
köti össze egymással s akár a jelennel; adekváttá teszi azt a kijelentést:
vannak vidékek, ahol csak az időtlenség időszerű. S hát Györgyi Anna
– maga a torokszorító művészet. Megjelenésének első tizedmásodpercében érezzük:
ki ő, ki lesz ő. Sűrü, fojtó a megszólalása, s úgy lélegzet-elállító, ahogyan
azok az évtizedek voltak olyanok. Lágyak, ellágyultság nélkül,
barátságosak, barátok nélkül, emberarcúak – mégis embertelenebbek, mint Nagy
László üzenetének címzettjei...
Időzzünk el kis ideig a forgatókönyv egy - talán az eseményekből
ismert, s így itt véletlen-szülte – epizódjánál. Mely önmagában egy
nagyjátékfilm nagy ívű fikcióját rajzolja elénk. Mi történik? Valaki képeket
készít, titokban, a halomba hordott holttestekről, de észreveszik, a gépet
elkobozzák, őt magát durván összeverik. S itt ráismerhetünk az egyik ősi,
klasszikus alaphelyzetre, az Antigoné-metaforára. A kreoni hatalom mindenkori
durva arroganciáját áldozataival szemben, az emlékezet erkölcsét s az erkölcs
emlékezőképességének megőrzését célzó Antigoné-kísérletet, s annak gőgös el- és
visszautasítását; így az őrző által minden időben elszenvedett fenyegetettséget.
Matúz filmjére hivatkozva, annak apropóján, de attól ellépve írom ezt a néhány
mondatot, hiszen abban – indokolt és érthető módon – nem mozdul el a helyzet a
játékfilmes fiktív narratíva felé, ám felvillantja azt. Miként annak tűnődésre
okot adó dimenzióit.
Hogy milyen furcsa és árulkodó a konkrét pillanat különössége. A
hatalom, úgy a huszadik század első harmadától fogva, nyíltan erőszakos
polgáraival szemben és gátlástalanul gyilkolja le őket. Miközben bármit,
bármilyen verbális erőszakot elkövet, megállván mikrofonállványai előtt, sőt,
ámbár büszkén feszít a tömegsírok mellett is, a győztes önelégültségével
pózolván a birodalmi lencsék előtt, legyen a képek készítőin bármilyen paroli -
szinte betegesen retteg a cselekedeteit spontán módon rögzítő, titokban készülő
felvételek, leiratok születésétől, terjedésétől. Mit bizonyít ez? Hogy tudatában
van annak: bűnös dolgot cselekszik, bűnös ügyet szolgál. Bárha mást hirdet a
hatalom birtoklásának lázában s nyirkos lázálmaiban.
De mégis rejt valamit e félelem a titkos fotográfiáktól. Azt,
hogy talán mindennek ellenére van kegyelem: a bűn tudatának
bűntudatot ébresztő kegyelmi állapota. Vagy épp annak elmaradása jelent mások
számára kegyelmet, kegyelmi állapotot; mert, látván, hogy a
hatalom birtoklása és kapzsisága minduntalan az új kreonklónokat reprodukálja –
az ember látva lát és ember marad. Egyszer, talán. Hű emberségéhez, hű hitéhez,
és végre csak hűtlen lesz az erőszak által az erőszak dominanciájára épülő
erőszakos történelméhez. És keres abban valami jót is. Lemond a
mentesítésekről – s az egészet mentesre cseréli. Egyszer. Talán.